Pofon a román szélsőjobbnak? Vagy a szólásszabadságnak?

Lassan öt év eltelt azóta, hogy megírtam ezt a szöveget. Legújabb kötetem szerkesztésekor került elő. Úgy véltem itt a helye a blogon, mivel majd' minden sora aktuális még mindig. A szólásszabadság továbbra is sérül és épp azok sértik meg leginkább illetve a leggyakrabban, akik magukat liberálisnak mondják.

Midőn Klaus Iohannis aláírta s kihirdette a 2015-ös évi 217-es törvényt, mely a 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet módosítva betiltotta a legionárius mozgalom kultuszát, jelvényeit és bármiféle népszerűsítését, a felszínességre oly hajlamos magyarországi sajtó arról cikkezett, hogy hatalmas pofont kapott a román szélsőjobb. Nem kétséges, a hír hallatán a magyar ember lelkében kicsírázhat némi káröröm, különösen, ha évről évre alkalma volt az Új Jobboldal október 6-i, provokatív akcióit végignézni Aradon, de itt valójában sokkal többről van szó.

Az elfogadott jogszabály nemcsak a román szélsőjobb szimbólumait tiltotta be, hanem törvényi alapot adott a szólásszabadság önkényes korlátozásának több síkon is.

Hogy a legérzékenyebb ügyet vegyük előre: az úgynevezett „holocaust-tagadás” betiltása, ami egyébként része volt a módosított sürgősségi kormányrendeletnek, több szempontból isproblematikus. Egyik oldalról nem kellően tisztázott a maga fogalom. Mert hiába szögezi a le a jogszabály szabatosan és példaértékűen, hogy „a holocaust alatt a zsidók és cigányok 1940 és 1944 közötti, a román állam intézményei által támogatott tervszerű üldözése és megsemmisítése értendő” (saját fordítás), a gyakorlat azt mutatja, hogy mind az elemzők, mind a közírók, mind a jogi szakma a holocaust-tagadásnak a határait másutt húzzák meg. A különbség pedig nem szakma-, hanem egyénfüggő.

Magyarán, ha valakit bíróság elé állítanak holocaust-tagadás vádjával, nem az elkövetett cselekmény vagy annak társadalomra való veszélyességének foka lesz a döntő abban, hogy elítélik vagy felmentik, hanem a bíró világnézete, személyes politikai meggyőződése vagy akár etnikai hovatartozása. Érdemes belegondolni abba, hogy a holocaust-tagadással vádolt, úgynevezett holocaust-revizionista történészek (akik közül nem egy került már börtönbe tanai miatt) sem azt tagadják, hogy a zsidókat államilag üldözték a második világháború idején, s azt sem, hogy kizárólag származásuk okán gyilkoltak meg sokakat közülük, hanem a hatmilliós áldozatszámot vitatják, kétségbe vonják, hogy létezett a III. birodalomban központi döntés arról, hogy az egész zsidóságot ki kell irtani, valamint azt is, hogy a népirtás céljára a nácik gázkamrákat használtak volna.

De akad olyan holocaust-szakértő is, aki szerint holocaust-tagadás a holocaust egyediségének tagadása. Ezzel szemben Norman G. Finkelstein, 

aki maga is holocaust-túlélők gyermeke, s szülein kívül minden hozzátartozóját meggyilkolták zsidó származásuk okán a nácik, éles szavakkal kelt ki azok ellen, akik a holocaustot kiemelnék az emberség megannyi népirtása közül. Sőt, arra is rámutat, hogy a holocaustra való hivatkozással várja el Izrael, hogy a palesztinok elleni állami terror felett hunyjon szemet a világ, azon az elven, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokkal jár.

De olyan kiterjesztésekkel is találkozhattunk, miszerint holocaust-tagadás a visszaemlékezések hitelességének kétségbe vonása. Miközben már egy sor „visszaemlékezésről” fehéren-feketén kiderült, hogy otromba, pénzhajhász hamisítvány, olyan is akad köztük, amit nem is zsidó ember írt, erről is beszél Finkelstein „A Holocaust-ipar” című művében.

A szerző egy gondolat erejéig hivatkozik John Stuart Millre is, akinél meggyőzőbben talán senki nem érvelt a szólásszabadság mellett, akkor is, ha a mai olvasó számára eszmefuttatásai kissé terjengősnek tűnhetnek.

Mill „A szabadságról” című esszéjében külön fejezetet szentel a szólásszabadságnak, okfejtéseit a fejezet végén négy pontban foglalja össze. Érdemes lenne a szabad gondolkodást és a tudományos kutatást büntetőjogi keretek közé záró, magukat többnyire liberálisnak mondó embereknek újraolvasni Mill klasszikusát, vagy legalább a végkövetkeztetésként megfogalmazott négy érvet, kezdve onnan, hogy „bármely elhallgattatott vélemény lehet igaz, ha ezt tagadjuk, feltételezzük, hogy csalhatatlanok vagyunk”, azon keresztül, hogy „csak az ellentmondásban levő vélemények összeütközése teremtheti meg annak lehetőségét, hogy az igazság hiányzó része elfogadottá váljék”, s azt se feledjük, hogy a teljes igazságot is hívei csak előítélet formájában teszik magukévá, ha azt nem érik folyamatos támadások,elegészen odáig, hogy ezesetben „a tan jelentése is elsikkad vagy elkorcsosul,  nem szűnik hatni a jellemre és viselkedésre, (…) formális hitvallásá válik.”

A szóban forgó törvény tiltja a fasiszta, legionárius, rasszista és xenofób szervezetek működését, ezen eszmékhez köthető szimbólumok használatát, és az említett ideológiai részelemekből fakadó cselekményeket, továbbá azon személyek kultuszát, akiket népirtás, háborús bűnösség vagy emberiség elleni bűncselekmény miatt ítéltek el.

Akár el is fogadhatjuk, hogy a cél nemes.

De vajon szükség van-e külön törvényre ahhoz, hogy egy szélsőséges, a demokráciáira veszélyt jelentő szervezetet betiltsunk? Helyes-e betiltani bárkinek a „kultuszát”? Kultusz alatt értendő ugyebár az is, hogy egy történelmi személyiség születéséről, haláláról vagy életének egy fontos pillanatáról megemlékeznek, kultusznak nevezhető egy kulturális esemény is.

Magyar emberben rögtön megszólalhat a vészcsengő, eszébe jutván, hogy miként zaklatták az állami szervek a Wass Albertre emlékezőket. De élhetünk olyan példával is, mely szívünknek kevésbé kedves történelmi személyiséghez köthető. Nicolae Ceausescunál többet kevés román államférfi ártott a magyarságnak, elég, ha csak az erdélyi nagyvárosok módszeres elrománosítására utalunk. Ezzel együtt helyeselhető-e, hogy valakit azért zárjanak börtönbe, mert részt vett egy megemlékezésen és/vagy a néhai véreskezű diktátor sírjára elhelyezett egy szál virágot? Épp a demokratikus rendszert hitelteleníti, amikor a „Kárpátok géniuszához” hasonlóan az állami kényszerapparátust veti be a másként gondolkodókkal szemben.

A büntetőjog ultima ratio.

Olyan esetekben alkalmazni, mint a „családon belüli erőszak”, a „gyűlöletbeszéd” vagy a holocaust-tagadás olyan, mintha hentesbárddal próbálnánk operálni. A probléma az, hogy ha ezt valaki papírra meri vetni, rögtön meggyanúsíthatják azzal, hogy pártolja az említett cselekményeket, holott erről, esetemben legalábbis, szó sincs.

A különböző erőszakos cselekményekre megvannak a büntetőjog évezredes gyökérzetű előírásai, nincs szükség új törvényi tényállásra, a gyűlöletbeszéd esetében irányadó az amerikai Legfelsőbb Bíróság klasszikus elve, miszerint akkor lehet a valakit elítélni nyilvános beszéd, állásfoglalás, sajtóbeli cselekmény okán, ha azzal „világos és jelenvaló veszélyt” idézett elő. Történelmi eseményeket pedig konferenciákon, szakfolyóiratokban, világhálós és egyéb szakmai fórumokon kell megvitatni anélkül, hogy bárkinek a feje felett ott lógna a börtön Damoklesz kardja.

Joggal háborodunk fel azon, ha bárki tagadja a szovjet haláltáborok létét, ellenforradalomnak nevezi 1956-ot vagy azt hazudja ország-világ előtt, hogy senki nem sérült meg 2006. október 23-i rendőrterror során.

De igazságos, méltányos, arányos lenne ezért valakit évekre börtönbe zárni?

A valódi liberális Voltaire nyomán úgy vélekedik, hogy „nem értek veled egyet, de életemet adnám, azért, hogy véleményedet elmondhasd”, az álliberális pedig úgy, ahogy a világhálón terjedő rövid összefoglalás megfogalmazta. Toleránsak veled, míg egyetértesz velük, ellened fordulnak, ha vitatkozni mersz velük és rasszista vagy, ha legyőzöd őket a vitában.

Egy szó, mint száz: a szimbólumok, gondolatok, történelmi személyiségek kultusza vagy történelmi események tagadása elleni büntetőjogi harc, legyen szó akár náci, akár kommunista jelképekről, személyiségekről vagy eszmékről, a Ceausescu rendszerben már megismert orwell-i gondolatrendőrséget idézi és súlyosan korlátozza a szólásszabadságot.

Erdélyi Napló

leadva: 2015. augusztus 18.

Vélhetően 2-3 napra rá jelent meg.