Óhatatlanul is van az emberben egyfajta megrendültség, midőn egy akkora emberi, politikusi, mi több, államférfiúi nagyság előtt tiszteleg, mint amilyen gróf Apponyi Albert volt.
A legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy ő mondta el Magyarország védőbeszédét a trianoni békediktátum aláírást megelőzően, esetleg még azt, hogy nevéhez fűződik az 1907-es, sok vitát kiváltott, de nemes, magyar célt szolgáló oktatási törvény.
Mely egyébként inkább volt kisebbségbarát, mint a Kisantant államok bármelyikének Trianont követő oktatáspolitikája.
Azt már kevesebben tartják számon, hogy 1872-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a magyar törvényhozás aktív tagja volt, hogy álláspontját mindenkoron hatalmas felkészültséggel és rétori ékesszólással képviselte bő hatvan éven keresztül.
Politikai zsenialitását, óriási tárgyi tudását messze földön tisztelték, a világ egyik legjobb szónokát látták benne határokon innen és túl.
Olvasva beszédeit - nem alaptanul.
Az angolszász média egész Közép-Európa nagy öregeként emlegette a világháborút követően.
Ha végigtekintünk hosszú és tartalmas életútján, azt láthatjuk, hogy a nemzeti felelősség volt életének vezérlőelve, ellenzékben és kormányon egyaránt.
A haza és a nemzet érdeke vezette mindenkoron.
Elveiből soha egy jottányit sem adott fel, de kisebb kérdésekben megvolt benne a kompromisszumkészség, a kormánnyal szemben több ízben is a politikai harc ideiglenes beszüntetését hirdette meg a felsőbb célok, a közös magyar ügy érdekében.
Úgy volt legitimista, hogy közben az elérhető maximumot célozta meg a magyar önállóság, a magyar szuverenitás tekintetében.
Kései utódok számára nem nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy hol állana ma?
Okunk van hinni, hogy reálpolitikai megfontolásokból nem kívánná a teljes intézményes szakítást a mai elnyomó hatalomtól, az Európai Uniótól, de minden erejével küzdene azért, hogy a globalista, internacionalista, magyarellenes brüsszeli akarat minél kevésbé érvényesüljön tájainkon.
Nemes konzervativizmusa szembe fordítaná korunk beteg tendenciáival, az egyes egyén önazonosságának különféle összetevői elleni módszeres támadással, a nemzeti identitás, a keresztény erkölcs, a család szentsége elleni ostrommal, hogy arról ne szóljak, hogy lassan a nemi identitás is ostrom alatt van.
Az abnormalitás emelkedik normává, s akadnak országok Nyugat-Európában, ahol attól, aki nem az újkori közkreténség jegyében neveli utódait, egyszerűen elveszik a gyermekét és más, jó eséllyel beteg gondolkodású emberek gondozásába adják.
A XX század megmutatta: a baloldal időről időre rátör a saját nemzetére, nemzetközi bűnszövetségben, gátlástalan mohósággal, emberéleteket nem kímélve, valamiféle ködös, íróasztal mellett kiagyalt, nem ritkán egymásnak is ellentmondó értékek és célok nevében.
Emlékezhetünk arra is, hogy Apponyi Albertnek menekülni kellett, amikor a baloldal bő száz évvel ezelőtt, 1919 márciusát követően tort ült a nemzet felett, térdig gázolva tisztességes és ártatlan magyarok, falusi elöljárók, papok, bírák, jegyzők, nagygazdák vérében.
Kétségünk ne legyen mai utódaik, akik fel is vállalják Kun Béla szálláscsinálóinak a Károlyi – Jászi féle országfeladó, szabadkőműves klikknek a szellemi – politikai örökségét, most is ezt tennék, ha megtehetnék.
Őszinte pillanataikban meg is mondják nyíltan, hogy lámpavasra húznának fel minden normálisan gondolkodó magyar embert, aki nem fogadja el a globalista pénzügyi magánhatalom által diktált véleményterrort.
Szólnunk kell arról is, hogy trianoni védőbeszédének és a beszéd szállóigévé lett mondatainak köszönhetően Apponyi Albert a Trianoni békediktátummal szembeni magyar nemzeti ellenállás szimbóluma napjainkban a gondolkodó magyar számára.
Egy egészséges közszellemű országban nem adnának érettségi diplomát annak, akik nem olvasta Apponyi Albert védőbeszédét, melyben a legkülönbözőbb szempontokból tudományos igényességgel igazolta a tervezett országcsonkítás abszurditását, méltatlanságát és igazságtalanságát.
Olyan időket élünk, amikor a külföldről irányított, magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség táborában akadnak, akik ellenállhatatlan belső kényszert éreznek arra, hogy időről időre leírják, azt hogy Trianon igazságos volt.
E képtelen állítást visszakézből cáfolni lehetne, adatokkal, tényekkel, melyeket mindannyian ismerünk.
Hadd idézzek ehelyett egy borszakírót, közülük is a legjelentősebbet és legmélyebb gondolkodásút, Alkonyi Lászlót, aki a csángó bor kapcsán megfogalmazott elmélkedésében többek között a következőket vetette papírra:
„Míg Trianon előtt Erdélyben a román oktatás magasabb színvonalon állt, mint Óromániában, s a román iskolákban az is gondott okozott, hogy a magyar nyelvet legalább tantárgyként oktassák, addig a mi moldvai csángóinknak a magyar iskoláikért, a magyar miséikért egyaránt kemény és állhatatos harcot kellett folytatniuk.
Amíg a románság küzdött erdélyi testvéreiért, addig a magyarok alig tudtak moldvai véreikről. Ha a békeszerződések az igazságról, az igazságosságról, a kisebbségek elnyomásának enyhítéséről szólnának, bizonyosan nem Erdély hovatartozásáról, inkább Moldva északnyugati területeinek Magyarországhoz csatolásáról vitatkoztak volna Trianonban.”
Ez a valós helyzet.
Mit tudunk ma kezdeni a Trianoni békeparancsból következő probléma-komplexummal ha Apponyi Albert nyomdokain haladunk?
Jól tudjuk, a csüggedőket elnyeli a történelem.
S azt is, hogy csak az veszett el végleg, amiről mi magunk mondunk le.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy nemcsak régiónk, de az egész fehér keresztény kultúra háttérből irányított, teljes megsemmisüléssel fenyegető ostrom alatt áll. A kor csillagállása nem kedvez a revízió gondolatának és célkitűzésének, hiszen megrablóink egyben potenciális szövetségeseink is az egyre agresszívebb, háttérből támogatott iszlám hódítással szemben.
Köteteket lehetne írni arról, hogy a Kis-Antant államok, s köztük Románia miként használta fel a jogot, a bírósági rendszert arra, hogy kisemmizze, eltűntesse, külföldre kényszerítse az őshonos magyarságot és megteremtse az etnikai homogén nemzetállamot.
Ártatlanul elítélt, első fokon felmentett politikai foglyok ülnek börtönben, akiket holmi petárdák birtoklásának ürügyén terrorizmussal vádoltak meg. Börtönre ítélték azokat, akik állami hivatalnokként a jogi helyzetnek megfelelően visszaadták jogos tulajdonosának a Mikó kollégiumot. Visszaszolgáltatott birtokokat, erdőket államosítanak újra. Vége hossza nincs az elrettentő példáknak.
Mindez azonban semmiség a sariahoz képest, amit a még többségbe sem került iszlám hódítók követelnek szerte Nyugat-Európában.
A felsőbbrendűségi tudattal átitatott, hódító szándékkal érkező betolakodók alatt meg sem melegedett az unió földje, amikor már dzsihádot üvöltenek a befogadók ellen. Velük szemben bizony úgy kell összefogni Közép- és Kelet-Európa iszlámfertőzöttségtől mentes keresztény és fehér népeinek, mint ahogy Szabó Dezső és Németh László írta a két világháború között. Akkor az általuk elképzelt szövetségnek semmi realitása nem volt, mint ahogy annak sem, hogy e szövetség ellen tudjon állni egyszerre a német és a szovjet terjeszkedésnek.
Ma viszont meg lehet állítani a hajdani vasfüggöny határainál az iszlám terjeszkedést.
Mi hát a teendő ebben a rendkívül bonyolult helyzetben?
„Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondolni kell rá” szól a szállóigévé lett költői gondolat. Vélhetően maga a költő is úgy értette ezt, hogy kell ugyan beszélni róla, de mindig ott és annyit, amennyit a magyar létérdekek diktálnak.
Iskolákban, templomokban, a médiában, köztereken nagyon is kívánatos, hogy szétdaraboltságunk téma legyen, hiszen mindent meg kell tennünk azért, hogy a magyarság minél nagyobb része tudatában legyen a történelmi tényeknek.
Kiemelt létparancs a felnövekvő generációk lelkében elültetni a nemzeti gondolatot.
Az öntudati, lelki építkezésen múlhat minden.
Ezért fontos, hogy most itt vagyunk, ezért kell történelmi hőseinknek, Apponyi Albertnek, a Rongyos gárdának, Horthy Miklósnak, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak, Szabó Dezsőnek, Tormay Cecile-nek emlékét ápolni.
A sort még hosszan folytathattam volna további olyan írói és államférfiúi nagyságok nevével, akiket a magyar értékeken gúnyolódó, a magyar érdekeket mindenkoron aláásó álbaloldali álmagyarok, a globalista világhatalom helyi segédcsapatai törölni szeretnének a magyarság tudatából.
A magyar állampolgárság kiterjesztésével a közös Kárpát medencei politikai akaratképzés szilárd jogi alapra került.
Ez azonban nem elég önmagában.
Az egyes magyar nemzetrészeket megannyi, a ránk kényszerített határokon átívelő gazdasági, kulturális és amennyire lehet, politikai szállal kell egymáshoz kötni.
S ami a legfontosabb, figyelni a Wass Albert által említett csillagfordulást, s ha az eljön, akkor lenni „egy cél, egy akarat”, amint azt az imént idézett, talán legnagyobb erdélyi írónk mondotta volt.
Borbély Zsolt Attila
