A Gruevski-ügy

A magyar kormányt még saját táborában is gyakran vádolják azzal privát körben, de néha még nyíltan is, hogy „túlzásba viszi a Sorosozást”. Ehhez képest a valóság az, hogy ha Soros György és a mögötte állók tevékenységét figyelmen kívül hagyjuk, egyszerűen érthetetlen az európai és azon belül a közép- és keleteurópai valóság.

Itt van most az ellenzék és a kormány egymásnak feszülésének legújabb apropója, az, hogy Nikola Gruevski volt macedón miniszterelnök menedékjogot kért Magyarországon és azt meg is kapta.

Az előzményekhez tartozik, hogy a volt kormányfő megpróbálta megvédeni országa határait, a Soros-féle szervezetek pedig megbuktatták és előrehozott választásokat erőltettek ki, amit ugyan megnyertek Gruevskiék, de nem volt elegendő többségük a kormányalakításhoz. Ezután Zoran Zaev szocialista vezető a macedón állammal és macedón célokkal aligha azonosuló és Macedóniának minden bizonnyal Koszovó sorsát szánó albánokkal Tiranában egyezett meg az ország kormányzásáról, Sorosék bábáskodásával. S láss csodát, az új kormány már az Európát idegen, asszimilálhatatlan és a befogadókkal szemben ellenséges tömegekkel elárasztó Soros-hatalom kottájából játszik.

Gruevskit pedig okunk egy minden bizonnyal koncepciós per keretében letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A sajtóértesülések szerint páncélozott Mercédeszét használta magáncélra egy olyan országban, ahol a közbiztonság igencsak megrogyott, így e vád ürügynek is gyenge.

Mi történik Magyarországon?

Az ellenzék ahelyett, hogy a kormány elvszerű és bátor döntését üdvözölné, bűnözőnek nevezi Gruevskit, és az amerikai demokrata-dominált adminisztráció tiltakozását lobogtatva támadja a kormányt. Az ellenzéki sajtó, beleértve az azzal Kisberk Szabolcs távozása óta még inkább összenőtt Jobbik tévét, tercel az ellenzéki vezetőknek, erősítve a Soros-propagandát.

A Jobbik – hab a tortán – a Soros-dominált Európai Bizottságtól vár választ arra, hogy érvényesülnek-e a demokratikus és jogállami normák a Soros emberei által igazgatott Macedóniában, mert ugyebár, ha érvényesülnek, akkor annál elfogadhatatlanabb Orbán lépése.

Ördögi együttműködés ez, s nincs szomorúbb annál, mint hogy a globalista háttérhatalom törekvései ellen egykor a leghatározottabban fellépő Jobbik is könnyen irányítható báb lett a világméretű Soros-játszmában.

Borbély Zsolt Attila

A szöveg a Székely Hírmondó számára készült, holnap jelenik meg.

Horthy Miklós, a reálpolitikus nemzetszolgáló

Lassan egy évtized is eltelik azóta, hogy kaptam egy felkérést a rendszerváltás utáni egyik legbátrabb, legszínvonalasabb és nemzeti szempontból legelkötelezettebb szellemi műhely, a Nagy Magyarország folyóirat alapítójától, Szakács Árpádtól, hogy írjak egy kis eszmefuttatást kedvenc történelmi hősömről a folyóirat vonatkozó rovatába. 

Gondoltam, felteszem a szöveget a blogra is.

Horthy Miklós, a reálpolitikus nemzetszolgáló

A megtisztelő felkérés, hogy kiválasszam saját történelmi hősömet s írjak is róla, jó alkalmat adott az ismert és kutatott magyar történelem végiggondolására. Olyan nemzet vagyunk, melynek történelmében annyi szellemi és erkölcsi nagyság tett már tanúbizonyságot hűségéről, tántoríthatatlanságáról és elvi következetességéről, hogy az ember egy idő után azon kezd gondolkodni, hogy milyen kritériumok alapján válassza ki azt az egyet. 

Számomra irányadó elsősorban az volt, hogy hősömet olyan időszakból válasszam, melynek politikai és morális dilemmái frissek, aktuálisak, emellett választásomban közrejátszott az a szubjektív szempont is, hogy a keresett államférfi olyan legyen, aki ha mód volt rá, dilemmázott, mérlegelt, de amikor elérkezett a cselekvés ideje, akkor nem hezitált, hanem határozottan lépett.

Horthy Miklós történelmünk mélypontján vette át Magyarország irányítását. Az ország nagyobbik része idegen járomban szenvedett, a Kárpát medence jól működő gazdasági egysége sokfelé volt szakítva, százezresre duzzadt az elrabolt területről érkező menekültek száma. Horthy Miklós kormányzósága alatt sikerült országot a romokból felépíteni, megteremteni egy stabil valutát, a pengőt, nemzetelvű kultúrpolitika révén egységes és kreatív szellemet meghonosítani az iskolákban, megteremteni a közbiztonságot a csendőrség megerősítésével, blokkolni a közéletben baloldal aknamunkáját, s végső soron visszaszerezni a Trianonban elrabolt magyarlakta területek nagy részét. 

A terület-visszaszerzések között külön diplomáciai bravúr volt elérni, hogy német-olasz döntőbíráskodással Magyarországnak ítéljék Észak-Erdélyt, vagyis a nagyobb, gazdagabb és a németek oldalán jobban elkötelezett Romániától csatoljanak át területet a gyengébben felfegyverzett, kisebb és a német hatalmi érdekek kiszolgálásban egyáltalán nem jeleskedő Magyarországhoz. Az már nem Horthy Miklós bűne volt, hogy a világháborút végül a szemben álló felek nyerték meg és fájdalmas rövidlátásról tanúbizonyságot téve visszaállították a trianoni határokat, annak dacára, hogy legalábbis az első és a második bécsi döntés nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan volt. 

Horthy Miklós egész életpályája az önzetlen nemzetszolgálatról, a magyarság iránti mély elkötelezettségről, a legnehezebb helyzetekben való helytállásról szól. Híven tanúskodik a Kormányzó nemzetszeretetéről az is, hogy lényegében 1956-os forradalom vérbefojtásába halt bele 1957. február 9-én. Az emigráció reménytelenségét még tetézte a forradalom leverése felett érzett mély fájdalom és a magyar sors teljes kilátástalansága: Magyarország jog szerinti vezetője nem lelte már fizikai létének értelmét.

A Kormányzó még halála után is nagy szolgálatot tett a Nemzetnek: 1993-as újratemetése kapcsán kialakult közéleti vita rendet tett a magyar szellemi szereplők között: elvált a szív a májtól, színt vallott megannyi idegenszívű látszat-magyar hozzásegítve az új nemzedékeket a tisztánlátáshoz. Érdemes lenne ma, egy új magyar szellemi korszak kezdetén a magát baloldalinak és liberális hazudó magyarellenes libertinusok akkori fröcsögéseit kötetben kiadni örök okulásul a felnövekvő magyar generációknak, hogy mire képes a gyökértelen világpolgárság és a magyarságtól idegen etnikai elfogultság, ha fontos pozíciókat képes megszerezni egy nemzet tudatformálásában. 

Borbély Zsolt Attila

A nemzeti emlékezet-politika legfontosabb gesztusa: a nemzetépítő Tisza István szobra áll a parlament mellett a nemzetvesztő Károlyi Mihályénak hűlt helyén

A nemzeti érdekekre fittyet hányó, nemzetközi gyökerű baloldal Magyarországon első ízben épp száz esztendeje, a sokak által még ma is őszirózsás „forradalomnak” nevezett szétzüllés idején szerezte meg a hatalmat. A Károlyi Mihály nevéhez fűződő, dokumentáltan szabadkőműves irányítottságú vezetés politikájának mérlege katasztrofális: Tisza István meggyilkoltatása, az ütőképes, veretlen magyar hadsereg leszerelése, az ország nagy részének idegen megszállása, a hatalom átadása Kun Béla terror-államának, s végül Trianon.

Károlyi-Jászi féle politikai bűnszövetkezet valódi indíttatásáról sokat elmond, hogy képesek voltak azért lobbizni közvetlenül Trianon után, a Pécsett akkor még megszállás alatt tartó szerb vezetés körében, hogy a szerb hadsereg támadja meg Magyarországot és juttassa őket hatalomra Budapesten. Íme a vegytiszta hazaárulás, melynek száz esztendős politikai íve Jásziéktól a Sargentini—jelentés elfogadásáig és az Európa tönkretételén ügyködő Uniós vezetés kiszolgálásáig húzódik.

A Horthy-korszak nemzeti építkezését követően, a II. világháború után ismét ez az internacionalista politikai kommandó szerezte meg a hatalmat, megkaparintva a nemzet tudatának átprogramozási lehetőségét is. A rendszerváltás után a kommunista utódpártok karöltve a kezdetben antikommunista jelszavakat harsogó SZDSZ-szel kozmopolita-liberális színekben folytatták a proletár-internacionalista elődök történelemhamisítását és a nemzeti öntudat aláásását.

Az első Fidesz kormány nem mert velük határozottan szembe menni.

2010 után viszont a második Orbán kormány, megerősödve a társadalmi bázis, a gazdaság és a média tekintetében, ha nem is minden fronton, ha döccenőkkel is, de fontos szimbolikus emlékezetpolitikai kérdésekben a jó oldalon tette le a garast.

Talán nincs fontosabb eredmény e téren, mint az, hogy ahol az országot szétprédáló Károlyi Mihály szobra állt, most Tisza István emlékműve magasodik. A mártír miniszterelnök meggyilkolásának századik évfordulóján, Orbán Viktor egyértelmű üzenetet intézett a nemzethez és a külföldhöz. Őszirózsás puccsról beszélt, ami remélhetőleg a közoktatás rendszerében is végigvitt paradigmaváltást jelez.

Rámutatott arra, hogy „a szocialista operett köztársaság vezére és csatlósai úgy voltak” Tisza Istvánnal „mint a régi, történelmi Magyarországgal: gyűlölték, mert büszke volt és erős.” S levonta a következtetést abból is, hogy hova vezetett a hadsereg eszement leszerelése abban a történelmi pillanatban, amikor az országot három oldalról fenyegette katonai támadás: „ha nincs legény a gáton, sőt, eszement módon a gátat is önként elbontjuk, az áradat mindent elsodor.”

Végül a mai korszakra is utalt a kormányfő: „Ma van szuverenitásunk, van saját utunk, van erős gazdaságunk, és van határainkon átívelő nemzeti összetartozásunk is, amely minden magyart egybefog. Vannak erős, velünk egyetértő és bátran kiálló szövetségeseink. (...) legyünk büszkék, hogy az erős, magáért kiállni képes ország, amelyet Tisza István politikai pályafutása legfontosabb céljának tartott, ma valóság.”

Borbély Zsolt Attila