Sorsdöntő választás előtt

Törésvonalak a felszínen és mélyben

Az anyaországi közéletben a politikai törésvonalaknak három szintjén különböztetném meg.

Az első mindaz, ami a felszínen látható: egymásnak feszülnek a jobb- és baloldali pártok, liberálisok és konzervatívok, a XX. és XXI. századi pártok. Nyilván minden a három ellentétpárral vannak problémák, maguk a megnevezések is csak a felszínt kapargatják, hiszen ezek a megkülönböztetések rég idejét múltak. Pontosabban az első kettő idejét múlt, a harmadik pedig kissé erőltetett. Azt a Jobbik elnöke, Vona Gábor találta ki, s annyi alapja van, hogy megkülönbözteti a 2000 előtt és után alakult pártokat. Más kérdés, hogy bármennyire is igyekszik Vona Gábor, más rendező elvet – értékrendi, programbéli, viszonyulás-kultúra szintjén megjelenő érdemi összetartó erőt – nem fog találni a két csoportban.

Nem tartom érdemesnek e szempontból elemezni az anyaországi közéletet, hiszen az olyan lenne, mint a platóni barlanghasonlatban a vetített árnyak rangsorolása élesség és forma alapján. (A klasszikus metafora dióhéjban: egy barlangban az emberek egész életüket lekötve töltik, mögöttük tűz ég, mely előtt tárgyakat vonultatnak fel fogva tartóik, így a valóságból nem látnak mást, mint a falra vetődő árnyakat.)

A következő szint a nemzeti közösséghez való viszony, ez már elmond valami érdemlegeset az egyes politikai szervezetekről. A magyar közéletben az országot 1918-ban szétprédáló, magát polgári radikálisnak nevező, valójában dokumentált módon szabadkőműves irányítottságú politikai kommandóval jelent meg a vegytiszta nemzetellenesség, a nemzeti érdekek nem egyszerű figyelmen kívül hagyása, hanem azok módszeres aláásása, a nemzeti értékek lábbal tiprása. E politikai irányzat örökösei voltak az 1945 után egyre nagyobb hatalomra szert tevő, majd szabályos diktatúrát bevezető kommunisták.

Boross Péter találóan mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az akkor regnáló MSZP-SZDSZ koalíció lényegében lefedi az egykori állampártot, az MSZMP-t, s az SZDSZ képviseli az MSZMP-n belüli egykori Aczél-szárnyat. (Tegyük hozzá, hogy a Kádár rendszer kulturális életének teljhatalmú ura sokkal nagyvonalúbb volt, mint szellemi utódai. Aczél György nem kívánta a magyar nemzeti gondolkodást gyökerestül kiirtani, ellentétben az SZDSZ-szel. Megelégedett azzal, hogy generációk sora az ő tévtanaik, az ő történelemhamisításuk jegyében nőtt fel, de nem törekedett a népi-nemzeti szellemi irányzat teljes lehetetlenné tételére.)

A gyászos emlékű SZDSZ, mely egyébként nyíltan is felvállalta a Károlyi - Jászi féle szellemi-politikai örökséget, a vegytiszta, ideológiai alapú nemzetellenességet képviselete. Nekik vörös posztó volt minden, ami a nemzeti érdekeket szolgálta, a kollektív jogok, az autonómia, a státustörvény, a kettős állampolgárság, az egészséges nemzeti öntudat ápolása. A Szent Korona hol micisapka, hol tökfödő volt a retorikájukban, a Szent Jobb tetemcafat, a magyar történelem pedig „téves döntések terepe”. Tipikus képviselőjük Bauer Tamás, aki időről időre belső kényszert érez, hogy azt bizonygassa különféle nyilvános fórumokon, hogy Trianon igazságos volt.

A nemzeti versus nemzetellenes politikai erők közötti szemléleti árok 2010 után sem esett egybe a kormány és az ellenzék közötti törésvonallal. Egyrészt a kormányoldalon mindmáig jelen vannak az SZDSZ-es erők (értékes adalék ehhez a témához a Magyar Idők hasábjain megjelent „Kinek a kulturális diktatúrája?” című cikksorozat, mely konkrét példákkal igazolja azt, hogy a kulturális finanszírozás terén még mindig masszívan jelen vannak a balliberálisok, a különbség csak annyi, hogy valamicske most már jut a nemzeti oldalnak is. Annyi viszont biztos, hogy nem érződik kellőképpen e téren, hogy ki uralkodik az országban nyolc esztendeje.) Másrészt 2016-ig az ellenzéki Jobbik kisebb-nagyobb hibákkal és következetlenségekkel, de alapvetően nemzeti politikát folytatott.

Végül a harmadik, lényegi törésvonal-szint a globális háttérhatalomhoz való viszony. Nyilván van átfedés illetve ok-okozati összefüggés az előző törésvonal és e között, hiszen az, akit nem érdekel a nemzet sorsa vagy egyenesen károsnak tartja a társadalom egészséges, szerves kötődését saját nemzeti kultúrájához, sőt, azt felszámolandó, avítt csökevénynek, „mucsaiságnak” tartja, az könnyebben szegődik a „pusztító világerő” szolgálatába.

A migránsválság kirobbanásáig azt láthattuk, hogy az eszmeileg-idelógiailag inkább a baloldalhoz sorolható, nemzeti szempontból nehezen kategorizálható LMP a globalista térfoglalás egyik legjelentősebb manővere, az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi egyezmény ügyében sokkal karakteresebb hangot ütött meg, mint a Fidesz, ahol az atlantisták inkább elfogadóak voltak ezzel a szörny-megállapodással szemben, mely lehetővé tenné, hogy az amerikai nagyvállalatok a maguk által dominált különbíróságokon pereljék a saját polgáraikat védő európai országokat az elmaradt haszonért. Hogy a Fidesz akkoron csak taktikából vagy beletörődésből, netán egy nagyobb játszma részeként értékelve a kérdést, mutatott engedékenységet a TTIP-ügyben, azt nem tudni, de tény, hogy e kérdésben a következetes ellenzéssel a Jobbik és az LMP került egy oldalra a többi párttal szemben.

Törésvonalak hullámzása

Mára a kép jelentősen változott.

Az LMP legelvhűbb, legfelkészültebb politikusa, Schiffer András, akinek több megnyilvánulása okozott kellemes meglepetést a nemzeti oldalon, távozott a párt éléről,  utóda, Széll Bernadett már nem képviseli az LMP korábbi korrekt álláspontját, miszerint a párt nem működik együtt a kommunista utódpártokkal.

A másik oldalról a Jobbik lényegében belesimult a globalista egységfrontba. Előbb a bérunió maszlagával sugallta a választópolgároknak azt, hogy Brüsszel nem ellenség, hanem szövetséges abban, hogy igazságosabbá tegyék az Unión belüli béreket (a párt nyilván arra épített ezzel, hogy az emberek nagy része nem fogja fel, hogy a piacgazdaság és a nemzetállami demokrácia jogi keretei között a bérunió elképzelése valóságidegen gondolat, totális képtelenség és a megvalósítására  tett kísérlet is csak azt eredményezheti, hogy kompetenciákat vonnak el a tagállamoktól, csökkentve ezzel azoknak megmaradt szuverenitását – miközben most pont a szuverenitás erősítésére lenne szükség, midőn az Unió az egész európai kultúrát a felszámolná migránsok szétterítésével.) Ezen túl a Jobbik Magyarországnak az eurozónához való csatlakozását veti fel, ami ismét csak a gazdasági szuverenitás csökkenését hozná magával. S ami a legrosszabb: ahelyett, hogy méltatná, hogy a kormány végre valahára a lényegről beszél és George Soros, a globális világhatalom tipikus figurájának reflektorfénybe állításával leleplezi e hatalmi góc mesterkedéseit és terveit, képes azt állítani, hogy a kormány ellenségképet gyárt Sorosból. Miközben a vak is látja, hogy a nemzetállamok és a nemzetek felszámolására nyíltan törekvő, a migrációt ezer szálon támogató Soros nem ellenségkép, hanem ellenség. Hatalmas, befolyásos és veszélyes ellenség.  Olyannyira az, hogy még az izraeli kormány sem nézi jó szemmel a tevékenységét, ugyanis annyi következetesség van Sorosban, hogy nemcsak az európai nemzetállamoknak árt, hanem a zsidó nemzetállamnak is. (Épp ezért abszurd a balliberálisok rágalma, miszerint a Soros-ellenes kampány burkolt antiszemitizmus lenne.)

Ma a globális háttérhatalom legfőbb és legkártékonyabb törekvésével, a migrációval és Európa muszlimizálásával szemben a Fidesz képviseli a leghatározottabb, legkövetkezetesebb és jogi valamint politikai érvekkel leginkább aládúcolt ellenállást nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában.

A tét

Mindebből következik az április 8-i választás tétje is.

A választási kampányokban a pártok kommunikációjának tekintélyes része valótlanság, kitaláció,  sikerpropaganda, szemfényvesztés. De amikor Orbán Viktor arra redukálja a választás tétjét, hogy globalista bábkormány lesz-e Magyarország élen vagy nemzeti kormány, akkor a lényegre tapint. Mint ahogy akkor is, amikor ugyan ezen összefüggésrendszerben rámutat arra, hogy a választás tétje a lét vagy nemlét, az, hogy Magyarország meg tud-e maradni magyar országnak. Ebben semmi túlzás nincs.

Lehet a Fidesznek bármennyi hibája és mulasztása, a Jobbik balfordulatával az egyetlen olyan erő maradt, melyre a nemzetben gondolkodó és hangsúlyozom: gondolkodó ember a voksát adhatja.

A Fidesznek nem a Jobbik az alternatívája, mint ahogy ezt Vona Gábor a legutóbbi időkig próbálta beállítani, hanem a tartós kormányválság, amint azt Gyurcsány Ferenc egy őszinte pillanatában el is ismerte. Ha valamilyen különös balszerencse folytán az ellenzéknek sikerül 50% alá nyomni a Fideszt a Magyar Országgyűlésben és minden ellenzéki párt következetes marad a Fidesz-ellenességben, amire egyébként jó esély van, akkor tartós káosz és újabb választás várható. Ha pedig összeáll egy működőképes kormány azokból a pártokból, melyek szövetségét még Németh Sándor, a Hit gyülekezetének vezető lelkésze is szörnykoalíciónak nevezi, akkor abban a nemzeti töltet annyi sem lesz, mint Mackó sajtban a brummogás.

A kilátások

A kilátások szerencsére kedvezőek. 

Gyurcsány beviszkizve ül le tárgyalni, ezt Vágó Gábor az LMP részéről közhírré teszi, Gyurcsányék perrel fenyegetőznek, Vágó elnézést kér. A Jobbik és az LMP egy benzinkúton szervez csúcstalálkozót.  Mindez a Monthy Python világát idézi.

Elvben nem elképzelhetetlen, hogy sikerül az ellenzéknek a koordinált jelöltállítás, és április 8-án valóra válik az, aminek lehetőségét Orbán Viktor is felvetette március 15-i beszédében a Kossuth téren, tételesen, hogy mind a 106 egyéni kerületben egy nemzeti jelölt és egy Soros jelölt mérkőzik majd meg.

Ezesetben sincs veszve minden, hiszen a szavazók nem programozható automaták és az átszavazás a Jobbik illetve az MSZP/DK oldaláról csak részben fog működni.  Mindazonáltal ebben az esetben nem kizárt a kormánybuktatás.

Ennél azokban sokkal valószínűbb, hogy ez a szedett-vedett, komolyan vehetetlen, jövőkép és stratégia nélküli, épkézláb programot és egy hiteles miniszterelnök-jelöltet kiállítani képtelen ellenzéki társaság nagyobbat bukik, mint négy esztendővel ezelőtt.

Borbély Zsolt Attila

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült, ma jelent meg.

A Jobbik őszödi beszéde

Mirkóczki Ádám, a Jobbik szóvivője alaposan felkavarta azok érzelemvilágát, akik még mindig hisznek abban, hogy a párt a nemzeti ügyet képviseli, és az új politikai vonal csak álca a baloldali szavazók megtévesztésére. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy nem elsősorban stílusbeli, hanem nagyon is tartalmi változáson ment keresztül a Jobbik politikája.

Mirkóczki egyrészt azt nyilatkozta az ATV-ben – zarojel.hunak interjút adó Gulyás Mártonnal összhangban - hogy minden választópolgár szavazzon a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. 

https://www.youtube.com/watch?v=RILPLtGvODc

Ilymódon aligha tagadható, hogy a szóvivő a legsötétebb gyurcsányista nemzetárulók támogatását is nemcsak megengedhetőnek, de kifejezetten kívánatosnak tartja.

Egy másik nyilatkozatában Mirkóczki nyíltan megtagadta a 2010 előtti Jobbikot, azt állítván, hogy akkor nem mondtak igazat saját kilétükről, s alapnak nevezte, hogy Alföldi Róbert belefér a Jobbik világképébe és azt is, hogy leül beszélgetni a magyarság egyik legmegveszekedettebb ballib tollnokával, Tóta W. Árpáddal, aki sajátos perverz élvezettel tipor minden szakrális értéket a kereszténységtől a nemzeteszméig.

(A 49. perctől érdemes megnézni a videot

https://www.youtube.com/watch?v=iWqcK7rJhn0)

Nem csoda, hogy Gaudi-Nagy Tamás, aki a Jobbik legaktívabb és egyik legfelkészültebb képviselője volt 2010 és 2014 között, a Jobbik őszödi beszédének nevezte azt, hogy Mirkóczki megtagadta a párt korábbi irányvonalát.

Napról napra világosabban látszik, hogy az a „stratégia”, amit a pártelnök, Vona Gábor 2015 táján felállított és 2016-tól egyre gátlástalanabbul követett, miszerint balról kell behozni a szavazatokat, nem jó másra, mint hogy a párt elveszítse arcát, támogatóit és végül a választást, miközben magyart magyar ellen uszít, miközben a szemkilövetőkkel és kerítésbontókkal szövetkezik, miközben lassan maguk a Jobbikos képviselőjelöltek sem tudják, hogy milyen értékeket is képvisel a Jobbik valójában.

Sokan azon morfondíroznak, hogy vajon Vona kezdettől beépített ember volt-e, akit a megfelelő időben aktivizáltak, vagy menet közben bizonyult gyengének, amikor nem tudott ellenállni Simicska Lajos csábításának. Felesleges ezen gondolkodni, a lényeg ugyanaz: Vona tönkretette pártját, felszámolta annak legfontosabb kincsét: a tisztaságát, következetességét, és erkölcsi-politikai hitelét.

Nem az a kérdés, hogy bukik–e a Jobbik április 8-án, hanem, hogy lesz-e ereje a párton belüli nemzeti vonalnak ahhoz, hogy Vonát félretolja, amennyiben a politikus távozás helyett megpróbálja megszervezni saját újraválasztását.

Borbély Zsolt Attila

Ki állította szembe a nemzetben gondolkodó magyarokat egymással?

A minap egy aktív Jobbikos, Gajdos Attila, akivel a Jobbik 2016-os balfordulatáig jóbarátok voltunk (ő sajnos a párttal ment tovább, vállalhatatlan irányba, jómagam maradtam az elveknél és az idén 35 éve vallott értékrendemnél) azt állította, hogy a Fidesz fordította szembe a magyart a magyarral.

Ez aztán tényleg nyilvánvaló képtelenség.

Avagy a „tolvaj kiált fogdmegért”.

A Fidesz 1995 óta nem sokat változott (1993 és 1995 között igen, de jó irányban), vagy ha igen, akkor annyiban, hogy a nemzeti elem a politikájában kontúrosabb, határozottabb az utóbbi években, mint volt az első Orbán kormány idején, amikor négy évig piros-fehér-zöld színkombinációt nem igen láttunk a kormány plakátjain. (Persze, tudjuk, Wermer András kommunikációs szakember volt emögött, de ez mellékes, tény, hogy 2002 óta a Fidesz szimbolikus üzenetei, retorikája és politikája egyaránt magyarabb.)

Ellentétben a Jobbikkal, mely egyértelműen megváltozott.

Hogy csak a legfrissebb fejleményt említsem, a párt szóvivője, Mirkóczki Ádám alapnak nevezi, hogy leül beszélgetni a magyarországi sajtó Parászka Borókájával, a minden nemes értéket lábbal tipró, gúny tárgyává tevő Tóta W. Árpáddal és úgy véli, hogy Alföldi Róbert is „belefér”, sőt, ő is „alap”. Megtagadja továbbá ország világ előtt a néppártosodás előtti Jobbikot. A nemzet ellenségeivel, a baloldali pártokkal paktál az egykori nemzeti párt Hódmezővásárhelyen és többfelé az országban. Nemzetpolitikai felelősük, Szávay István, azt állítja, hogy Orbán nagyobb veszély a magyarok szabadságára, mint Soros. S hadd ne soroljam, mert vége nem lenne a felsorolásnak.

Mindezek után állítható az, hogy a Fidesz állította szemben a magyart a magyarral a nemzeti oldalon és nem Vona?

Adalék mindehhez:

A minap a következőket írta nekem az egyik megosztásom alá egy bizonyos Komiszár Imre:

„Gyertek románok, azt vigyétek a cigányt, hisz ti is azok vagytok.”

Megnéztem az adatlapját s az idővonalát.

Orbán Viktor mérték feletti gyalázásán, ügynöközésén túl:

Nagy-Magyarország, Árpád sávos zászló, Wass Albert szobor.

A Fideszes „Elég” oldalról átvett fotókkal ékített kérdés arra nézve, hogy ki vezesse a Jobbikot Vona ámokfutása után, Toroczkai László vagy Novák Előd (!).

Továbbá a Tanácsköztársaság véres kezű vezetőit kipellengérező tabló (alatta ezzel a szöveggel: "EZEN A NAPON... 1919. március 21-én, ma 99 éve annak, hogy győzedelmeskedett a Patkányforradalom, és kikiáltották a "Tanácsköztársaságot" Magyarországon.(Nem szabad felejteni!)
A rémtettek taglalásához, melyek ezeknek a patkányoknak a rövid regnálásához köthető, nem alkalmas egy poszt!...
Szomorú, de a '45-ös "felszabadulás" után, ill. a kommunista hatalomátvételtől 1989-ig a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója állami ünnep volt Magyarországon...
A fotón a '19-es nemzetidegen Patkánykormány tagjai (Nagyíts!)"), 13 aradi vértanú s még lenne tovább is.

Világos, hogy egy olyan emberről van szó, akinek számít a nemzet múltja és jövője, akinek értékrendjében, világlátásában a nemzet fogalma központi helyet foglal el.

De a Vona Gábor által is szított fanatikus Orbán-gyűlölet odáig viszi, hogy saját értékrendjét lábbal taposva lerománozza és lecigányozza a száz éve román elnyomás alatt élő erdélyi magyarokat, pusztán azért mert többségük szerint nincs jobb választás, mint a Fidesz.

De ugye Orbán osztotta meg a nemzeti oldalt, Orbán állította szembe a magyart a magyarral s nem Vona?

Borbély Zsolt Attila

Bevándorlás és kivándorlás (A Jobbik metaformózisáról)

  

Az egykori szép reményű nemzeti párt, a Jobbik erkölcsileg és politikailag olyan szintre küzdötte le magát, hogy az elemzőnek szinte már kínos rámutatni arra az evidenciára, hogy a nemzeti jelszavak mögött másfél éve semmiféle tartalom nincs. Fél évtizede nemzeti körökben még büszkén vallhatta magát bárki Jobbikosnak s érdekes vitákat generált „reálpolitika versus nemzetpolitikai maximalizmus” témájában a Fidesz-Jobbik ellentét, ami józan emberek esetében nem volt összeegyeztethetetlen a baráti hangnem és viszony megtartásával. Ma már a Jobbik neve szitokszó a pártsemleges nemzeti elkötelezettségű társaságokban, s hovatovább mindenkinek szinte magyarázkodnia kell, ha valaha bármi köze volt ehhez a hitehagyott párthoz.

Vona Gábornak sikerült közhellyé zülleszteni azt a megállapítást, hogy a Jobbik lelkének elvétele nem a stílus megváltozását jelentette elsősorban, hanem a tartalom megváltozását. A nemzet érdekét mindenek elé helyező, következetes, egyenes pályaívű pártból egy hatalom-centrikus, a választók remélt kegyéért, ugyanabban a kérdésben akár többször is álláspontot változtató, a nemzeti érdekeket legfeljebb eshetőlegesen figyelembe vevő szervezet lett, mely a „pusztító világerő”, a globális háttérhatalom helyi lerakatának pártaival paktál a jobboldali kormány ellenében.

Visszagondolva a régi szép időkre, amikor a Jobbik volt az egyetlen politikai párt, mely az EU-népszavazás idején tisztán és világosan mert beszélni a csatlakozás hátrányairól és arról, hogy az EU csak színfala globális háttérhatalomnak, megkeseredik az ember szája íze. A Jobbik a nemzet lelkiismerete lehetett volna, s vélhető, hogy ha tartja az irányt, akkor előbb-utóbb kormányra is kerül. De nem, az elnök, aki eddig minden választáson Jobbik-győzelmet hirdetett, azt hitte, hogy ha alkut köt a miniszterelnök iránt érzett gyűlölet-mozgatta milliárdossal és annak elvárásai szerint fogalmazza meg politikai mondandóját, ha Orbán Viktort nevezi ki a magyarság fő ellenségének, ha vehemenciában, agresszivitásban megelőzi az álbaloldal vérebeit, akkor elébe vághat a dolgok természetes menetének és már 2018-ban élvezheti a kormányzati hatalmat. Ilyen az, amikor egy politikai vezető elhiszi saját mantráit. Vona azt gondolhatta, hogy ha „az emberek kétharmada Jobbikos, csak nem tud róla”, mint hirdette négy éve, akkor elég, ha számottevő médiafelülethez jut a párt ahhoz, hogy rádöbbentse a választókat valódi politikai preferenciáikra, melyeknek valami módon addig nem voltak tudatában. Nos, a helyzet, mint látjuk, nem ennyire egyszerű, a két harmados Jobbik-identitás csak álom volt, ráadásul egy más értékrendű, más kisugárzású pártról szólt. 

A Jobbik Vona-korszakát elemezve és arra a kérdésre keresve a választ, hogy hol csúszott el a Jobbik kommunikációja, hol kapott gellert az őszinte, nemzeti radikális mondanivaló, alighanem egy ős-hazugsághoz kell visszatérjünk, ami úgy hangzik, hogy Orbán és Gyurcsány között nincs különbség a nemzeti érdekek szemszögéből. E Jobbikos szólam annyira gyalázatos, igaztalan és abszurd, hogy cáfolni sem érdemes.

Ezt a hazugságot Gyergyószentmiklóson, az Erdélyi Magyar Ifjak által szervezett nemzetpolitikai táborban Vona avval tetézte egy évvel a Fidesz első kétharmados győzelmét hozó választások után, hogy „2010 nem jelentett cezúrát a nemzetpolitika tekintetében”. Mi számít ugyebár, a magyar állampolgárság kiterjesztése (amit egyébként a Jobbik is támogatott s hivatalosan ma is támogat), mit a nemzeti szellemű Alaptörvény, mit a határon túli közösségek soha nem látott anyagi támogatása, mit az önálló, magyar érdekű külpolitika? Ezek mellékes tények, ha a cél a kormány mindenáron való feketítése, az öncélú rágalom. 

Vona hazugságait annak idején sokan úgy könyvelték el, hogy ez része a politikai adok-kapoknak, s voltaképpen riposzt arra, hogy a Fidesz oldaláról hol MSZP-, hol Putyin-kreatúrának állították be az akkor még következetes nemzeti politikai folytató Jobbikot.

Az sem ígért sok jót, amikor Vona többek között azzal igyekezett meggyőzni a párt küldötteit a  néppártosodás fontosságáról a 2015-ös Jobbik-kongresszuson, hogy neki jó a „szimata”. Valahogy a nemzetpolitikai következetesség nehezen egyeztethető össze a politikai hasznosságot célzó szimat-orientált mozgással.

Vona Gábor minap megejtett erdélyi útját élénk média-érdeklődés kísérte. Sejthető volt, hogy a helyi magyarság nem várja majd tárt karokkal és az utcafórumok hangulata nem fog az EMI táborbeli fellépések atmoszférájára emlékeztetni. S lőn.

Kolozsvári sajtótájékoztatóján Vona elmondotta, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt értékrendje áll legközelebb hozzá és pártjához. Két éve e megnyilatkozás elégedettséggel tölthette volna el az EMNP vezetőit, mára azonban inkább a Piszkos Fred-effektus érvényesül: akit Fred elkezdett szeretni Rejtő Jenő klasszikus regényében, attól a többiek hamar elpártoltak.

Hogy mit remélt, mit képzelt, mit várt ettől az úttól a pártelnök, azt nehéz bemérni, tény, hogy mint többen is megállapították, házhoz ment a pofonért. Ha a Jobbik nem írt volna le egy éles balfordulatot megannyi nemzetpolitikai kérdésben, akkor is kevesebb, mint egy évvel az „üveggyöngyözős” Jobbikos nyilatkozat után merész húzás volt Erdélybe látogatni utcafórumra. Apropó, üveggyöngy. Erről a kérdésről már többen értekeztek, de arra nem tértek ki, hogy a helyzet leírására eleve alkalmatlan metafora mennyire rossz kisugárzású nemzetstratégiai szempontból. Hiszen Vona keresztfia, Szotyori Lázár Zoltán a kettős állampolgárságot hasonlította üveggyöngyhöz, miközben a magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra a rendszerváltás óta a legfontosabb nemzetpolitikai lépés volt mind szimbolikusan, mind konkrétan, mely konkrét jogi alátámasztást adott a határokon átívelő nemzetegyesítés programjának. Másrészről azért is érdemes még az esetet szóba hozni közel egy év után is, mivel nem egy véletlen elszólásról volt szó, mint ahogy azt Szotyori megpróbálta beállítani a bocsánatkérésében. Az ügyre azóta a szolnoki Jobbik-elnök ismételten visszatért és érvelésével lényegében újra és újra felvállalta balszerencsés, pártjának csak ártó nyilatkozatát.

Egyébiránt hiba lenne azt hinni, hogy Orbán Viktor erdélyi népszerűsége 2018-ban még mindig a 2010-es nemzetpolitikai gesztusnak köszönhető. Sokkal inkább az van e példátlan arányú támogatás mögött, hogy azok, akik igényelték a magyar állampolgárságot, regisztráltak, és vissza is küldték/küldik a levélszavazataikat, zömmel nemzetben gondolkodó konzervatív emberek, akik fontosnak tartják a közös nemzeti sors-alakítást. Mivel mindennapjaikban kevés szó esik a magyarországi pártcsatározásokról, pártkötődéseik, ha egyáltalán vannak, igencsak lazák, nem torzítja ítélőképességüket az anyaországi felfokozott, választás előtti kampány-hangulat, távolról bölcsebben tudnak ítélni. Márpedig manapság több mint egyértelmű, hogy az egyetlen felelős, józan választás csak a Fidesz lehet. Ha van, aki kételkedik ebben a talán merésznek tűnő kijelentésben, nézze végig azt az Orbán-gyűlölet által összetartott szedett-vedett társaságot, mely most diadalittas a hódmezővásárhelyi győzelemtől. Ezekre bízná értelmes, a józan ítélőképesség minimumával bíró ember az ország sorsát? 

Vona határőrséget ígér a kerítés mellé, de közben azokkal szövetkezik, akik nyíltan ki merik mondani, hogy a határzár lebontására törekednek. Mi több, tagadja, hogy az lenne a választás tétje, hogy bevándorló-ország leszünk-e, amint azt a kormányfő nagyon helyesen hirdeti. Vona szerint esélyünk van kivándorló ország lenni, amennyiben kormányon marad a Fidesz. Itt ismét érdemes egy pillanatra megállni. Akad józan ember a Kárpát medencében, aki elhiszi, hogy a Vonától Gyurcsányig terjedő koalíció jobb gazdaságpolitikát fog folytatni, mint Orbán és megállítja a munkaerő kiáramlását az országból?

Egyébiránt, középtávon meg fogja oldani a helyzetet a tömeges iszlám invázió. Sajnos inkább előbb, mint utóbb London, Párizs vagy Malmö sorsára jut egyre több európai város. A rohamosan romló közbiztonság már most sokakat hazatérésre bír, s nincs messze az idő, amikor többen fognak hazatérni, mint ahányan az ország elhagyása mellett döntenek.

Feltéve, ha jelenlegi, felelős kormány marad az ország élén.

Borbély Zsolt Attila   

  

A szöveg a Magyar Időkben jelent meg.

Békemenet a szuverén Magyarországért

Az első Békemenetet 2012. január 21-én tartotta a Civil Összefogás Fórum.  Bár e szerveződés több jeles értelmiségit tömörít Ifj. Lomnici Zoltántól Bencsik Andráson keresztül Fricz Tamásig, a Békemenethez a legtöbben Bayer Zsolt nevét kapcsolják. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezek a megmozdulások voltak a rendszerváltás óta a legnagyobb tömeget mozgató politikai demonstrációk.

Sokan úgy vélik - beleértve egyes baloldali megmondóembereket is – hogy a 2012-es menetnek szerepe lehetett abban, hogy a globális háttérhatalom (a legtöbben persze nem nevezik nevén a gyermeket, s aki ki meri ejteni a száján ezt a szókapcsolatot, azt egymással versengve bélyegzik meg összeesküvés-elméletek gyártásával) nem szervezett az ukrajnai álforradalomhoz hasonló akciósorozatot Magyarországon.

A szervezők úgy döntöttek, hogy idén március 15-én ismét Békemenetet szerveznek.

Ami fontos és helyes döntés.

Érdemes megmutatni a világnak és az anyaországi közvéleménynek egyaránt, hogy mennyien állnak Orbán Viktor politikája mellett.

Ha a kockázat nem is, de a tét hatalmas április 8-án, s ez szerencsére átjön a kormány kommunikációjából – 2002-vel ellentétben, amikor a Fidesz hitelt adva a közvélemény-kutatásoknak óvatosságból nem kampányolt szinte egyáltalán. 

Amit Orbán eddig a választás tétjének témában nyilatkozott, az csak annyiban kampánykommunikáció, hogy a győzelmet célozza, de ellentétben a legtöbb kampányszöveggel, száz százalékban fedi a valóságot. Az is, hogy a tét nem kevesebb, mint hogy Magyarország bevándorló-országgá válik-e, az is, hogy e forgatókönyv anyagi csőddel és a közbiztonság drasztikus romlásával jár és az is, hogy vagy marad a Fidesz-KDNP kormány vagy a háttérerők által mozgatott bábkormány kerül az ország élére.

Mindeközben Bayer Zsoltot, a menet fő exponensét azzal fenyegették meg, hogy lelövik, a Facebook-on pedig egy sejthető etnikai hovatartozású enyingi egyén azzal fenyegette meg a menetet, hogy 30 autóval mennek fel Budapestre s aki a meneten van, annak a vére fog folyni.

Nem csoda, hogy a szervezők provokációtól tartanak, elvégre a másik oldalnak semmi nem drága, ezt megmutatták akkor is, amikor jogelődeik kommunista színekben akasztották a másként gondolkodókat, s akkor is, amikor demokratikus mezben lövettek ki szemeket.

A megoldás mégsem az akció lefújása, hiszen ezzel a fenyegetőzők elérnék céljukat, hanem az, hogy minél többen ott legyünk a meneten, mert ez a békés felvonulás nem kevesebbről szól, mint Magyarország szuverenitása melletti kiállásról.

Borbély Zsolt Attila 

A szöveg a holnapi Székely Hírmondóban fog megjelenni.

„Ellenfél nélkül” - Orbán Viktor huszadik évértékelőjéről

Kevesebb, mint másfél hónap van hátra a köztársasági elnök által április 8-ra kitűzött magyar választásokig. Az ellenzéki „váteszek” egyre kevesebb meggyőződéssel hirdetik saját győzelmüket, ami nem csoda. Az egyetlen stratégia, amivel a Fidesz-KDNP szövetsége megbuktatható lenne, amintazt már nem egy bal- és jobboldali elemző leszögezte, az ellenzéki erők koordinált jelöltállítása lehetett volna. Erre a hátra levő időben nem látszik sok esély.40 nap alatt egy ennyire heterogén társaság aligha fog konszenzusra jutni abban, hogy ki legyen az az egy jelölt 106 körzetben, aki felveszi a versenyt a közös nagy ellenséggel, a kormányerők jelöltjével. Mi marad hát nekik: a gyengék fegyvere, a választási csalással való riogatás, s az erőszakkal való fenyegetőzés.

„Ellenfél nélkül” – a Locomotív GT 1984-es albumának nem sok szerénységet árasztó címe lehetne mottója Orbán Viktor huszadik, február 18-án, a Várkert bazárban elmondott évértékelőjének. Legalábbis persze, ami az intézményespolitikát illeti. A miniszterelnök olyan megalapozott, könnyed iróniával intézte el az összes ellenzéki erőt egy-egy mondatban, hogy még a négy évvel ezelőtt a szoborba öntött fejét rugdaló Dopeman is kénytelen volt elismeri, hogy verbális síkon lényegében kivégezte az ellenzéket.

Más kérdés, hogy nemzetközi porondon ellenfelek bizony vannak. A globális háttérhatalom és annak látható figurái, az Unió vezetői és igen, a Fidesz által előtérbe állított Soros György azon mesterkednek, hogy az Európai Unió döntéshozatali rendszerét konszenzusos elvről átállítsák a többségi elvre. Ha ez megtörténik – egyébként csakis törvénytelenség útján történhet meg, de e törvénytelenség elleni jogorvoslati fórumok is a kezükben vannak – és megnyílik az út a brüsszeli diktatúra előtt, meglesz a jogi lehetőség arra, hogy a mára már az iszlám martalékává lett Nyugat rákényszerítse a maga létmodelljét Kelet- és Közép-Európára, akkor aligha marad más út, mint a V4-ek összehangolt kilépése és új integrációs formák kialakítása.

Orbán Viktor joggal mondta tavaly Tusványoson, hogy a mi régiónk jelenti Európa jövőjét, hiszen itt van csak esély a keresztény fehér kultúra hosszú távú fennmaradására. Nyugat-Európábana kölcsönösség, méltányosság, igazságosság alapértékeire a legkevésbé sem érzékeny, a minden ember egyenlő méltóságának elvét lábbal tipró muszlimok ötven éven belül még akkor is többségbe kerülnének, ha nem importálnák őket ma is tömegével repülőn és hajón.

 A miniszterelnök ezúttal is mellőzte a fősodratú mellébeszélést, és ismét a kimondhatóság határait feszegette, rámutatva arra is, hogy az elért sikerek és a Magyarországon honos nyílt beszédmódközött lényegi összefüggés van. Egy probléma megoldásához elengedhetetlen annak fogalmi azonosítása és a megoldási javaslatok számbavétele. A globális háttérhatalom törekvése pedig éppen az, hogy még beszélni se lehessen a lényegről, sőt, még e hatalmi képződmény létezéséről sem. Aki mégis megteszi, azt kockáztatja, hogy összeesküvés-elméletek forgalmazójának állítják be.

A magyarországi ellenzék kilátástalanságában a vehemenciába menekül, de erőlködése, hogy agresszív retorikával pótolja az érdemi mondavaló hiányát, inkább nevetséges, mint félelmetes. Eljutottunk oda, hogy az éveken át igazságtalanul szélsőségesnek mondott Jobbik elnöke a Fideszt nevezi szélsőjobboldalinak, amire persze még annyi alapja sincs, mint amennyi azoknak volt, akik az ő pártját látták el ezzel a bélyeggel korábban. A különbség az, hogy bár a Jobbik intézményesült, hivatalos politikája 2016-ig józannak és mérsékeltnek volt mondható, akadtak olyan megnyilvánulásai különböző politikusainak, melyek kimerítették a szélsőségesség ismérveit. Ezzel szemben a Fidesz esetében egyszerűen semmilyen megfontolható érv alá nem támasztja ezt a minősítést. Nyilván nem tekintem megfontolható érvnek a nemzetközi baloldal és a magyarországi segédcsapatok olyan önvédő kommunikációs technikáit, hogy „aki Soros Györgyöt támadja, az antiszemita, s aki antiszemita az szélsőséges”. Nevetséges is lenne, hiszen Sorossal élesen szembemegy a hivatalos izraeli kormánypolitika is, márpedig antiszemitának nevezni Benjamin Netanjanut,elég erős lenne.

Orbán Viktor évértékelője azon túl, hogy nem sokkal a választások előtt nyilván tartalmazott sikerpropagandának is nevezhető részeket, kitűnő elemzését nyújtotta az európai politikának, nem véletlenül adta az egyébként mélységesen Fidesz- és nemzetgyűlölő szélsőliberális hvg.hu a beszámolójának azt a címet, hogy „Orbán kinőtte Magyarországot”. Amit jóindulatú fogalmazással úgy is mondhatnánk, hogy a kormányfő politikai víziója, iránymutatási ereje, stratégiai látásmódja túlmutat az ország határain, és az egész kontinens, de legalábbis a Közép- és Kelet-Európasorsalakítását célozta meg. Mindezt szilárd értékrendi alapon. „Munka, haza, család” – határozta megOrbán a legfőbb értékeket beszéde elején, gondolatmenetébe aforizma értékű, már-már költői megfogalmazásokat is fűzve: „a haza egy szívbéli horgony, amire mindenkinek szüksége van, és a hazafiak inkább elismerést érdemelnek, hogy újra és újra, minden támadás és gúnyolódás ellenére kivetik ezt a horgonyt, és újra és újra a szemünkbe mondják, hogy a haza minden előtt. 

Ez a fő baja Orbánnal a nemzetellenes, kozmopolita társaságnak, melyek klubjához csatlakozott másfél esztendeje a jobb sorsa érdemes Jobbik is. Ez a háttérből mozgatott társaság, melynek magját a XX.század második felére lényegében érdemi mondanivaló nélkül maradt baloldali liberálisok alkotják (célkitűzéseiket alkotmányos szinten rögzítette majd’ minden európai állam, így program nélkül maradtak), a politikai korrektség jegyében egyre megdöbbentőbb s a természetes józan ésszel egyre inkább ellentmondó aberrációkkal állnak elő. A gender-ideológiajegyében megerőszakolnák a természetet,széles tárják a kapukat a gyermekek (!!!) nem-változtatásaelőtt, óvódásokat traktálnak homoszexuális propagandával, zsigerből támadnak mindent, ami fehér és keresztény. Nem állom meg, hogy ide nem illesszek egy friss élményt: minap mesélte egy pap barátom, hogy egyikkollegáját Brüsszelben nem engedték meg egy keresztény jelképpel az autóján (s nem is kereszt volt, hanem hal!) egy katolikus (!) iskola parkolójába, mert sérti a másként gondolkodókat. Nos, ebben a világban vágja Orbán a Magyarországot is maguk képére formálni igyekvők arcába, hogy hazánk „nyolc éve szünetelteti a politikai korrektséget. Süllyesztőbe került az euro-blabla, a liberális szépelgés, a korrekt semmit mondás. A szájkosarat visszaküldtük Brüsszelnek, a pórázt pedig az IMF-nek.”

Örömteli, hogy a határon túl nagyobb érdeklődés mutatkozik a választás iránt, mint négy esztendeje. Az okok sokrétűek, vélhető, hogy a nemzeti erők is jobban szervezettek, hatékonyabban mobilizálnak, maga a gondolat, hogy mi is választhatunk, mi is letehetjük névjegyünket a magyar sorsalakítás ünnepén, megszokottabbá vált, illetve vélhető, hogy az is hozzájárul a nagyobb választási aktivitáshoz,hogy sokan érzik: nem babra megy a játék.

Mert ugyan Orbánnak áll a zászló, de ha netán nem a Fidesz szerzi meg atöbbséget, hanem a Jobbik és az álbaloldal szövetsége, melyet még Németh Sándor, a Hit gyülekezetének vezető lelkésze is „szörnykoalíciónak” nevez, akkor bizony jó eséllyel Magyarország létalapjának módszeres felszámolása kezdődik el. Mert ugyan ki hiszi el a hatalomért minden jel szerint bármire képes Jobbiknak, hogy keresztbe feküdne a kozmopolita globalista destrukciónak? Megmagyaráznák reálpolitikai érvekkelazt is, mint ahogy Vona két éve mindent megmagyaráz vagy legalábbis úgy tesz, mintha magyarázna. Mert megmagyarázni nemzetpolitikai érvekkel, hogy a nemzeti létforma felszámolására törekvő Soros mellé állunk ismételten a legfeljebb hibákkal és mulasztásokkal vádolható, de alapvetően nemzetépítő Orbánnal szemben: egyszerűen lehetetlen.

A keresztény kultúra kebelén magyar nemzeti közösségként való létünk kerülne végveszélybe amennyiben a koherens jövőképpel és programmal nem bíró, háttérből mozgatott ellenzékifröcsögők ragadnák meg a kormányrudat.

Röviden fogalmazva a 2018-as választás esetében a lét a tét.

Borbély Zsolt Attila

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.