A homoszexuálisok házassága: ideológiai gumicsont és/vagy támadás a konzervatív társadalom-modell ellen

A balliberális médiaorgánumok által agyonreklámozott színes „kulturális fesztiválnak”, mely a homoszexualitás jegyében zajlik és csúcseseménye a sokat emlegetett, sok port kavart fővárosi magamutogató felvonulás, idén sajátos felhajtóerőt biztosított az amerikai Legfelső Bíróság kétségkívül történelmi, de annál vitathatóbb döntése az azonos neműek házasságával kapcsolatban. A döntés helyessége kétségbe vonható az alkotmányjogi dogmatika, a demokráciaelmélet, a vallás-erkölcs valamint a világi etika szempontjából, de górcső alá vehető a várható globális hatását illetve hatalomtechnikai hátterét tekintve is.

Nem kell ahhoz jogi végzettség, hogy az ember belássa: a Legfelső Bíróság odáig merészkedett, hogy jogot alkotott, messze túlterjeszkedett alkotmányos kompetenciakörén. Erre egyébként a kisebbségben maradt véleményt képviselő józan bírók is figyelmeztettek (a döntést kilenc bíróból öt hozták meg a demokrácia nagyobb dicsőségére, egyébként érdekes, hogy mind a három női bíró igennel szavazott). A hatalmi ágak szétválasztásának elvét az Egyesült Államokban veszik a legkomolyabban, most mégis ott csúszott egybe két hatalmi ág, az igazságszolgáltatás és a törvényhozás. Ráadásul ezért épp az az állami szerv a felelős, mely az európai alkotmánybíróságok funkcióját is ellátja, tehát éppenséggel az lenne a feladata, hogy védelmezze az alkotmányos elveket. John Robert bíró, a józanok egyike rá is mutatott arra, hogy a testület e döntéssel érvénytelenítette a tagállamok több, mint felének a házasságra vonatkozó törvényi szabályait.

A demokrácia szempontjából is botrányos döntés született: öt, nem választott, hanem kinevezett ember rákényszerítette a maga világnézetét háromszázhúsz millió állampolgárra. Antonin Scalia, egy másik megfontolt, saját szerepkörében megmaradó, kisebbségben szorult bíró kertelés nélkül le is szögezte “egy olyan kormányzati rendszer, ami a Népet egy kilenc, nem választott jogászból álló bizottság alárendeltjévé teszi, nem érdemli meg, hogy demokráciának nevezzék.”

A homoszexuális kapcsolathoz való viszony erősen polarizálja a társadalmakat. Igen sokan zsigerből viszolyognak az azonos neműekhez vonzódó polgártársaiktól, s nem sokat törődnek a jog finom-mechanizmusaival. Ők akár a korábbi jogi szabályozást is visszahoznák, mely büntetni rendelte homoszexualitást. (Mária Terézia büntetőkódexe halálbüntetést írt elő a szodómiára, de a felvilágosult jogalkotás remekeként tisztelt 1878-as Csemegi kódex is büntetni rendelte férfiak esetén az egymással létesített szexuális kapcsolatot, igaz, „csak” fogházzal. A férfi-homoszexualitás kriminalizáltsága 1961.-ben szűnt meg.)

A szemben álló fél, a „jogvédők” az eretneküldözők vehemenciájával támadnak azokra, akik nem hajlandók elfogadni fixációikat, s mindenekelőtt az az abszurd, valótlan tételt, hogy a homoszexuális kapcsolat egyenértékű a heteroszexuális kapcsolattal. Nem tagadva a homoszexuálisok emberi értékeit és jogát ahhoz, hogy természetellenes hajlamaikat kiéljék a privát életben, rá kell mutatni arra, hogy az aberáció, az aberáció és soha nem lesz normalitás.

Egy társadalmi magatartás erkölcsi fokmérője lesz mindenkoron az a kérdés, hogy „mi lenne akkor, ha mindenki így tenne”, ezt Immanuel Kanttól (lásd kategorikus imperatívusz) Jean Paul Sartre-ig sokan megfogalmazták. Márpedig ha mindenki homoszexuális lenne, kipusztulna az emberiség. Ez ennyire egyszerű.

Az államnak nincs mit keresni a polgár hálószobájában, s minden, amit két felnőtt ember egymással tesz bárkinek a testi sérelme nélkül, az csak rájuk tartozik. De innen nem szabad eljussunk odáig, hogy a homoszexuálisok házasodhassanak és gyermeket fogadhassanak örökbe. Lám, Fodor Gábor független képviselő, a Liberális Párt elnöke máris törvényjavaslatot nyújtott be a témában s nem átallotta azt nyilatkozni, hogy minden jóérzésű magyar ember támogatja a homoszexuálisok házasságát. Ha a mondatba beiktatunk egy „nem” szócskát, egy közel igaz mondatot kapunk.

A homoszexuális propaganda folytatói arra hivatkoznak, hogy az azonos neműekhez való vonzódás genetikai természetű. Bizonyára sok esetben így is van, de e magatartásforma tanult is lehet. Érdekes módon épp a legharsányabb, legmilitánsabb homoszexualitás-pártoló balliberális erők bástyája, az ATV-t valamint a Hetek folyóiratot jegyző Hit gyülekezete egyik prominense nyilatkozott az ügyben a legkeményebben e kérdésben. Ruff Tibor filozófus, teológus, a zsidó vallástudomány doktorával arra mutatott rá egy interjúban a minap, hogy ki lehet gyógyulni e ferde hajlamból, egyik társának esetét említve, aki most boldog családapa, egy hagyományos család keretében. De például Nagy Brittaniában vagy Svédországban még a „kigyógyulás” gondolatát is üldözik és arra törekednek, hogy már az óvodában arra tanítsák a kisgyermekeket, hogy a saját választása, hogy fiúként fiút vagy lányt választ magának élettársként, betiltják a nemek említését, uniszex nevelést adnak a gyermekeknek. Közép- és Kelet-Európa még a normalitás szigetének számít Svédországhoz, Nagy Brittaniához, Franciaországhoz vagy Írországhoz képest, de lám, már Magyarországon is napvilágot látott gyermekeknek szánt mese a „meleg” hercegekről.

Ha az abnormalitás legitimmé válik, ha ballib perverzió beteszi a lábát az ajtóba, akkor csak idő kérdése, hogy mikor tárul az szélesre mindenféle emberi eltorzulás előtt. Az amerikai Legfelső Bíróság kisebbségben maradt tagjai is rámutatnak arra, hogy mostani döntést megalapozóhoz hasonló eszmefuttatás mellett indokolni lehetne a hármas vagy négyes házasságokat. A kétezres évek derekán bejegyezték a pedofília törvényesítéséért küzdő pártot Svédországban azon az alapon, hogy nekik is van létjogosultságuk, s mint hírlik, az angolszász liberális filozófia egyik markáns irányzatának, a kortárs utilitarizmusnak képviselőjét, Peter Singert hamarosan kitüntetik egy bukaresti egyetemen. Peter Singer nyíltan hirdeti az újszülettek meggyilkolásának legitim voltát és hasonlóan nyílt híve az állatokkal folytatott szexuális viszonynak. Daniel Cohn Bendit sem bukott abba bele, hogy egyik könyvében arról értekezett, hogy milyen erotikusak az öt éves kislányok. Szóval, van még hova süllyedni, s csak remélni lehet, hogy térségünk megálljt parancsol a nyugati szivárványos inváziónak. Mert kell létezzen középút a magánéletet ellenőrzés alá vevő muzulmán államterror és a totális nyugati szabadosság között. Középút, ahol a demokrácia diszfunkciói dacára is az állam tiszteli a magánszférát, de nem ad korlátlan teret az elferdüléseknek.

Egyébként az egész hajcihő a homoszexuálisok házassága körül amellett, hogy reális veszélyeket rejt, de egyféle figyelemelterelés és ideológiai gumicsont is ma, amikor az Egyesült Államok s az általa favorizált mega-cégek (de mondhatnánk azt is, hogy a mega-cégek és az általuk mozgatott amerikai kormányzat) az egész világot legázolni igyekeznek. Az e hasábokon már taglalt Szabadkereskedelmi Egyezményt az EU és az Egyesült Államok között nem véletlenül nevezik Európa-szerte a tisztán látók trójai falónak. A falovat odatolták már az EU bástyái alá. Most az EU vezetői, akik közül nem tudjuk, hányan játszanak össze az ostromlókkal, azon tanakodnak, hogy hozzák-e a falakon belülre a tákolmányt vagy se. A falovat, mely nemcsak a génmanipulált és hormonkezelt élelmiszerek özönét hozza majd magával, de a választott magánbíróságok rendszerét is, melyek elé citálhatják a csak és kizárólag profitszempontok mentén orientálódó, erkölcsi, emberiességi megfontolásokat félreseprő multinacionális gigacégek a polgáraikat védő államokat profitkiesés címszó alatt.

Az egész itt zajlik a szemünk előtt, mégis alig akad vészharangkongató. 

Borbély Zsolt Attila

Megjelent az Erdélyi Naplóban 2015 júliusában.

Időközi kormánymérleg - az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának következményeiről 1997 tavaszán

Immáron több mint egy negyed év eltelt azóta, hogy az RMDSZ csúcsvezetése a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) utólagos jóváhagyásával úgy döntött: kormánykoalíciót alkot az 1996-os választások győzteseivel, a Demokratikus Konvencióval és a Szociáldemokrata Unióval.

Maga a formális döntés, mellyel az SZKT áldását adta a taktikai váltásra, az indokolatlan bizalommegelőlegezés gesztusa volt. Tavaly az év vége felé Bukarestben az RMDSZ legfelső testülete úgy döntött, szabad kezet ad annak az Operatív Tanácsnak (az RMDSZ csúcsvezetőit tömörítő héttagú testület, az alapszabály szerint válsághelyzetek megoldására hívják össze), mely puccs-szerű eljárásával lényegében kész helyzetet teremtett a döntésre hivatott fórum összeülése előtt. A küldöttek ugyanis még a szóban forgó SZKT-ülés előtt, a sajtóból értesülhettek arról, hogy az általuk eldöntendő kérdés már eldőlt: az RMDSZ tagja a koalíciónak, sőt már a miniszterek is megválasztást nyertek.

Tőkés László józan érvei nem hatottak a küldöttekre: az RMDSZ tárgyalódelegációjának semmiféle kötött mandátumot nem adtak, a közbizalommal már egyszer visszaélt Operatív Tanács “biankó csekket” kapott. Meg is volt az eredmény: mindmáig nem született írásbeli koalíciós szerződés, sem pedig olyan dokumentum, mely rögzítené az RMDSZ programnak a kormány általi megvalósítási szándékát. Az RMDSZ feladta kitűnő tárgyalási pozícióit semmiért, helyesebben szép szavakért és fesztív gesztusokáért. (A gyenge román “demokratikus” többség rá volt utalva az RMDSZ 7 százalékára a stabil kormányzáshoz - hogy mennyire rá volt utalva, az a minap megjelen Erdélyi Naplóból is kiderül: az RMDSZ-szel együtt stabil, 59%-os többség dacára a kormánypárti hiányzások és az ellenzék fegyelmezettségének köszönhetően elbukott egy törvény.)

Egy negyed év elteltével lassan itt az idő megvonni a mérleget. Ehhez azonban a felszínnél mélyebbre kell ássunk, annál is inkább, hogy a konkrét eredmények hiányát egyetlen mondatban el lehet intézni. Viszont a kormányralépés sokkal többről szól.

(Belharcok az RMDSZ-ben)

Az RMDSZ hét éves története végső soron az önálló magyar politika híveinek (fő exponensük 1993 elejéig Szőcs Géza, majd 1993 augusztusától, a Neptun gate-től egyre inkább Tőkés László) kétfrontos harcáról szól. Egyik oldalon ők a fő céltáblái a többségi előítéleteknek, a román sajtó mindmáig tartó rágalomkampányának s feltehető, hogy egy romániai féldiktatórikus fordulat esetében is nekik lenne félnivalójuk.

A másik oldalon viszont ott van az idegen vektorok, a kollaboránsok (a kollaboráció tényét (f)elismerő  elemzők többsége a Neptun-gate résztvevőit, Borbély Lászlót, Frunda Györgyöt, Tokay Györgyöt tartják e lobby magjának) valamint a biztonságos langymeleg fenntartásában érdekelt kerékkötő nomenklatúra falanxa (a magam részéről ide sorolom az RMDSZ csúcsvezetését - jelesül a Szövetségi Elnököt, Markó Bélát valamint a Takács Csaba nevével fémjelzett Ügyvezető Elnökséget - melynek fő célja minden jel szerint saját pozícióban maradása).

Végső soron ez az sokakban nem is tudatosult latens szövetség a fő akadálya az erdélyi magyar autonómia kiépítésének. Hiszen e belső hatalmi csoportosulás háttér- vagy front emberei  szabotálták le a Katona Ádám 1991-es agyagfalvi autonómia-kezdeményezését, késletették ameddig csak lehetett az önrendekezéselvű politizáláshoz való viszony megtárgyalását, cenzúrázták meg vagy torzították el a Szövetség  hivatalakos állásfoglalásait, ők szervezték meg a Hargita megyei listahamisítást 1992 nyarán amikor a saját embereik nem kerültek fel a legitim gyűléseken a jelölt-listákra, ők vétették ki a brassói kongresszusi határozatokből a területi autonómia követelését, és akadályoztak meg (ideiglenes sikerrel) az erdélyi magyarság nemzetként való önmegfogalmazását, ők határolódtak el Tőkés László paradigmatikus, a romániai etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentésétől, ők vettek részt a nacionál-kommunista Iliescu-féle hatalom kisebbségpolitikájának külföldi népszerűsítését szolgáló PER folymatban, melynek legismertebb állomása volt Neptun, ők indítottak Nagy Benedeken keresztül frontális támadást Tőkés László ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy szekus-kollaboránsként (!) megbélyegezve erkölcsileg megsemmisítve mindörökre eltávolítsák a Szövetség éléről, ők szabotálják - többszöri kongresszusi felszólítás dacára - immár négy éve az RMDSZ belső demokráciájának kiépítését, a belső választások megtartását és végül ők készítették elő és vezényelték le az RMDSZ kormányrakerülését. Ezutóbbi mozzanatról érdemes egy kicsit bővebben szólni.

(Út  a “hatalomba”)

Az RMDSZ kormányrakerülésének nyitó epizódja, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának székelyudvarhelyi, 1996. januárjában megtartott ülésének határozatai egyetlen mondatban utalnak arra, hogy az RMDSZ bizonyos feltételek teljesülése esetén a kormányzásban is részt vehet. A határozat értelemszerűen nem delegálja a “feltétel-teljesültség” megállapításának jogát alsóbb szintre, tehát fenntartja magának egy esetleges kormánykoalícióban való részvétel eldöntésének monopóliumát. (A monopólium persze nem tökéletes, hiszen elvben - a napi politikával egyébként csak érintőlegesen foglalkozó - kongresszus is dönthet e kérdésben, sőt, értelemszerűen felülbírálhatja az SZKT határozatait).

Még jóval a választási kampány kezdete előtt az RMDSZ prominensei, köztük Markó Béla és Frunda György több ízben nyilatkoznak a derűlátóan kormányzással kapcsolatban és egyben jelzik azt is, hogy Iliescu pártja, a TDRP is (bizonyos homályos feltételek megvalósulása esetén, melyek teljesülése bármikor, a valóságtól függetlenül kinyilatkoztatható) szóba jöhet koalíciós partnerként. Frunda György RMDSZ-elnökjelölt kampányának középpontjába egy kifejezetten taktikai kérdést, az RMDSZ kormányzatban való részvételének kívánatosságát helyezte.

A kiszivárgott információk szerint választások előtt az RMDSZ neptunista vonala tárgyalásokba bocsájtkozott Iliescuékkal a majdani közös kormányzás érdekében. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a kormánykoalíció választások utáni leghangosabb pártolói nem a demokratikus ellenzék iránti lojalitásból csatlakoztak az új hatalomhoz, hanem azért, mert a kormányra lépés önmagában volt a céljuk, a győztes párt kilététől függetlenül.

Ez pedig tekintve az Iliescu-féle hatéves, egyérteműen magyarellenes politikai kurzust, megmagyarázhatatlan abból a premisszából kiindulva, hogy kormányzás-affinis elöljáróink mindenek elé helyezik az erdélyi magyarság ügyét. Megítélésem szerint a tárgyszerű szemlélőnek fel kell adnia a minden kisebbségi vezetőnek az ellenkező bebizonyosulásáig kijáró pozitív elkötelezettség vélelmét.

(A kormányban való részvétel lehetséges motivációi)

Ha a valódi mögötteseket keressük, vissza kell térnünk az RMDSZ-en belüli politikai harcokhoz. Mint jeleztem, a Szövetség története a “kuruc-labanc” kötélhúzás mentén is ábrázolható. (Tény, hogy a klasszikus ideológiai különbségek, jelesül a nemzethez való viszony mentén is megtörik az RMDSZ politikum, de ez nem változtat azon, hogy az alapvető törésvonalat a román elnyomó hatalomhoz való viszonyulás határozza meg.)  A két tábor közötti villongásokat nem lehet a jövőképek harcaként értelmezni, hiszen a “labanc” tábornak - az autonómia-elkötelezett “kurucokkal” szemben - nincsen jövőképe.

Helyesebben, ha megvolna képviselőikben a kellő cerebrális bátorság, akkor végiggondolnák politikájukat, mely a mindenkori környezethez való idomulással, az legtöbb esetben elvtelen kompromisszumok megkötésével voltaképpen egyetlen - önmagában nem is elítélendő célt - próbál közelebb hozni a jelenhez: a magyarságot ért diszkriminációk minimumra csökkentését, az erdélyi magyar közösség tagjainak “jobb megélhetését” (ld. Frunda György interjúit).

Holott ez a minimál-program távolról sem szavatolja az erdélyi magyarságnak, mint kulturálisan, történelmileg meghatározható közösségnek a fennmaradását, sőt, bizonyos általános, objektív törvényszerűségeknek megfelelően egyenértékű a távlati eltűnéssel. Ahhoz ugyanis, hogy egy kisebbségben élő közösség ne tűnjön el a többségi tengerben, még a surlódásmentes együttélés esetében is (!), az önazonosságát óvó intézményes keretre, negentróp erőkre van szükség. E megmaradásunkat szavatoló jogi garanciákat pedig a többség soha nem fogja nekünk felkínálni, sőt, idevágó követeléseinket mindezidáig ellenségesség és elutasítás övezte. Végső célkitűzéseiket tehát a politikai konfrontáció árán is vállalnunk kell, amennyiben nem fogadjuk el a ki nem mondott “labanc” jövőképet, a lassú felmorzsoltatást.

Koncepcionális végig-nem-gondoltságát a labanc tábor sajtófölényét kihasználva nyelvpolitikai manőverekkel, metaforikus szereotípiákkal próbálta elfedni. Az “apró lépések taktikájával” való etetés, a mérsékeltség jelszava alatti semmittevés, az belső tisztázó vitáknak az egységre való hivatkozással történő elodázása nem mehetett a végtelenségig. 1992-ben a Kolozsvári Nyilatkozattal az autonomista, magyar érdekeket képviselő szárny kiütéses győzelmet aratott. A Brassóban majd a gyergyói, és váradi SZKT-én megválasztott RMDSZ-vezetés viszont többségében a másik táborból került ki. A pozícióba került labancok már nem tehetettek mást, mint struktúra-konzervativizmus múlt századi második hullámának képviselői: ugyanazt a programot követték, mint az ideológiailag győztes tábor, csak lassabban.

Anélkül, persze, hogy ezt kinyilatkoztatták volna. A kongresszus által szabott határidőre ügyet sem vetve húzták-halasztották az automonista politika legfontosabb lépéseinek megtételét: az erdélyi magyarság önmegszámlálását, a belső választások megtartását, az autonómia-statútumok megfogalmazását. A kolozsvári, 1995 májusában tartott negyedik kongresszus ismét bizalmat szavazott a brassói vezetésnek, de kitartott a  korábbi, Markó által be nem teljesített célkitűzések mellett, sőt továbbfejlesztette azokat: bekerült a programba a területi autonómia követelése és a belső választás közvetlensége.

1997 őszén ismét kongresszust tart az RMDSZ. A Markó-Takács-féle vezetés pedig el kell számoljon újabb két év semmittevésével. Több mint nyilvánvaló, hogy a kormányban való részvétel egyfajta hallgatólagos felmentést fog adni a jelenlegi vezetésnek.

Ettől függetlenül a neptuni vonal (melynek támogatását egyes jelek szerint a Domokos-féle, közvetlen “túlról mozgatottsággal” nem vádolható Markó csak kénytelen-kelletlen vállalja, megbuktatását elkerülendő) érezhette, hogy a hivatalos szövetségi autonomista retorika és a tettek hiánya közötti ellentmondás nem leplezhető a végtelenségig. Olyan politikai konstellációra volt szüksége, melyben a Szövetség politikusaira az öncenzúra hat. A kormányzati pozíció ilyen. Egyenesen lesújtó az automista háttérbázis immár több hónapos hallgatása. Tőkés László józan érvei dacára Bukarestben a puccs-szerűen eljáró Operatív Tanácsnak kötetlen mandátumot - tehát bizalmat - jelentő SZKT határozat pusztán három ellenszavazattal és két tartózkodással fogadtatott el. A “következetes autonomisták” visszavonulót fújtak. Tény, hogy ellenzék választási győzelme a kormánykoalíció híveinek malmára hajtotta a vizet.

Egyetlen dolgot kellett szem előtt tartsanak, hogy feledtessék az erdélyi magyarság létérdekei szempontjából optimális megoldás lehetőségét: a kormány külső támogatását. Hiszen akkor, minden egyes jelentős szavazás előtt meg lehetett volna kérni a szavatok árát. A jelen felállásban viszont az RMDSZ-nek kötelessége támogatni a kormány előterjesztéseit. Miként Tőkés László megállapította, oda jutottunk, hogy most, a “szövetségeseinkkel” való együttkormányzás idején érdekeink megfogalmazásában messze alulmúljuk azt a korszakot, amikor Iliescuék voltak hatalmon.

(Következtetések)

Tekintsünk most végig azon, mit is hozott az RMDSZ és az erdélyi magyarság számára a kormányban való részvétel.

Nemzetközi szinten az RMDSZ mozgástere hirtelen összezsugorodott. Egyrészt nem teheti meg, hogy a román kormánynak a kisebbségi kérdés iránti érzéketlenségét nemzetközi fórumokon felemlegesse és így próbáljon nyomást gyakorolni a román politikumra az erdélyi magyarság célkitűzéseinek valóra váltásáért. Nem teheti meg, mivel ő maga is benne van a hatalomban (ha nem vett volna részt az RMDSZ közvetlenül, miniszterekkel és államtitkárokkal a végrehajtó hatalomban, a mozgástere nem csökkent, hanem nőtt volna: a kormánynak nyújtott külső támogatás csak növelte volna az RMDSZ nemzeti kiállásának hitelét.) Másrészt, ha mégis úgy döntene az RMDSZ vezetés, hogy bizonyos kérdéseket külföldi fórumok elé visz, már nem találna meghallgatásra, hiszen az öncsalásra hajlamos Nyugat az RMDSZ kormányrészvételével úgymond “letudta” az erdélyi magyarság problémáját.

Retorikai szinten komoly eredményeket tudhatunk a magunkénak. Az új komrány szakított az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes megszólalásmóddal. Kérdés persze, hogy ez mennyire őszinte és főleg előnyös-e távlati érdekeink szempontjából. Tény, hogy az új hatalom mindaddig, amíg számít az RMDSZ támogatására, nem is engedheti meg magának, hogy a jelenlegi euro-retorikától, és konciliáns hangvételtől eltérő megszólalásmódot alkalmazzon. Nem állítom, hogy jelenlegi román kormányerők ellenségesek lennének a magyar üggyel szemben. (Nem állítom az ellenkezőjét sem: ezt a kérdést egyelőre jegelni a legcélszerűbb.) Tény viszont, hogy saját iniciatívából, még akkor sem tennének semmit, ha elvben tökéletesen egyetértenének az RMDSZ háromszintű autonómiakövetelésével, hiszen elég nekik a gazdasági problémákkal való küszködés, nem hiányzik a soviniszta ellenzék nacionalista gyalázkodása, mellyel minden, a magyarok irányában tett gesztust követően bízvást számolni lehet. Az tehát, hogy a szép szavakat sikerül-e tettekre váltani (már amennyiben van erre hajlandóság a kormányban), az az RMDSZ-vezetés (szerintem nemlétező) ügyszeretetén és intrazigenciáján múlik. Ha pedig hamis a jelenlegi “magyarbarát” retorika, akkor azt annál időszerűbb lenne leleplezni. Választás elé kell tehát állítani kormánypartnereiket: meg kell szabni - ha eddig az RMDSZ vezetés dőre módon nem tette - a további együtthaladás árát.

A konkrétumok szintjén ugyanis semmit sem lehet felmutatni. Hacsak a Tokay-féle “nemzetiségi minisztérium” formális létrehívását, vagy az RMDSZ minisztereknek és államtitkároknak a román végrehajtó hatalomban végzett - s az erdélyi magyarság szempontjából nem kifejezetten releváns - mindennapi tevékenységét nem tekintjük annak. Az RMDSZ legfontosabb követeléseinek, (Bolyai egyetem, egyházi javak visszaszolgáltatása, kulturális autonómia - hogy csak azokat említsem,  melyeket szólam szinten elfogadnak kormánypartnereink) ügyében ugyanis nem történt előrelépés.

Mint eddig is észlelhető lehetett, a felelősöket nem a román oldalon keresem. Még a Bolyai egyetem ügyében sem, annak dacára, hogy a román illetékesek ismételten is kedvezően nyilatkoztak a témában.

A kormány visszatáncolásának ugyanis az erdélyi magyar liberális baloldal szolgáltatott eszmei alapot. Az a csoportosulás, mely annak idején, mikor a Kolozsvári Nyilatkozat mögött egyöntetűleg felsorakozott a Küldöttek Országos Tanácsa és az RMDSZ parlamenti csoportja, sajtóoffenzívát indított a nyilatkozatban foglalt célkitűzések és azok szorgalmazóinak (különösen Tőkés László, Borbély Imre, Szőcs Géza és Patrubány Miklós) lejáratására.

Az nem zavarta különösebben a racionalizmus és szakmai kompetencia bajnokait, hogy pont azok ellen irányították támadásukat, akiknek programja (belső pluralizmus, belső demokrácia kiteljesítése, erdélyi magyar kataszter) egybeesett a liberális szólamok elvi alapjából (differenciált érdekrendszer által jellemzett sokszínű nemzetkép, a gazdasági problémák fontossága) következő lépéssorozattal.

A Cs. Gyimesi Éva nevével fémjelzett csoport a Bolyai Egyetem visszaállításának időszerűtlenségét hangsúlyozó tanulmányokat tett közzé egy, a Szabadelvű Kör (az RMDSZ bal-liberális, SZDSZ-el rokon platformja) által szervezett találkozón. Napvilágot látott itt egy kétes értékű és kétes szakmai megalapozottságú közvéleménykutatás is, mely azt volt hivatott bizonyítani, hogy a Babes-Bolyai Egyetem magyar tanárainak és diákjainak nagyrésze nem támogatja az önálló intézmény gondolatát. Hiába határolódott el később maga a Szabadelvű Kör elnöke, Eckstein Péter Kolozs megyei szenátor is a Bolyai-ellenes kezdeményezéstől, immáron el lehet azt mondani, amit annak idején a Kolozsvári Nyilatkozat kapcsán is: a magyarság nem egységes a kérdésben.  Információink szerint nem maradt el a magyarországi rokonlelkek anyagi rekompenzációja: a professzorasszony a határon túli magyarság képviselői közül egyedül nyerte el a havi százezer forintos támogatással járó Széchényi-ösztöndíjat.

Az erővonalak átrajzolódásának szintjén történt a legkedvezőtlenebb változás.

Az új helyzet elbizonytalanította az autonomista politikusokat, a labanc tábor győzelmi mámorában olyannyira elbízta magát, hogy a neptuni hőst, az 1968 és 1975 között a Ceausescu rendszerről és a Kárpátok Géniuszának politikájáról ódákat zengő pártújságírót, a román alkotmány hírhedt védelmezőjét, Tokay Györgyöt jelölte nemzetiségi miniszternek, a másik neptunistát, a helyi legitimitását elvesztett Borbély Lászlót pedig államtitkárnak. (“A neptunista nem vész el, csak átalakul” - parafrazálhatnánk az anyaországi fanyar mondást.)

S itt még nincs vége a történetnek, ugyanis a neptuni triónak nem elég a pozicionális nyereség, arra törekednek immár, hogy hajdani politikai hibájukat is előnyre fordítsák: folytatódik a “neptuni hagyomány” Frunda György által az elnökválasztási kampányban megkezdett utólagos legitimálása. A győztesek arra használják fel pillanatnyi (?) előnyüket, hogy átírják a közelmúlt történelmét. A neptuni vonal Duna TV-s támogatója, Marosi Barna a neptunistákat túllihegő kérdésekkel (“héjának” nevezi például a Tőkés vonalat, amit még Frunda sem engedett meg eddig magának) szolgáltat alapot az “emlékezők” történelemhamisító vallomásainak. A szöveget később közli a Neptun-vonal háziújsága, az egyetlen országos terjesztésű erdélyi magyar napilap, a Romániai Magyar Szó. Reakció pedig nincs.

A jóhiszemű, mentalitásánál fogva mérsékelt RMDSZ középvonal teljességgel besorakozott Frunda mögé, a liberális közép pedig már Brassó óta Markó mögött van. A többéves kiegyensúlyozottság, mely szavatolta a lassú, de biztos haladást felborult: az RMDSZ az erdélyi magyarság önkormányzati kerete helyett egyre inkább egy maroknyi karrierpolitikus ugródeszkájának tűnik.

S az erdélyi magyarság távlati prespektíváinak szempontjából ez a kormányrakerülés legmeghatározóbb következménye.

A szöveg megjelent a Demokratában 1997 májusában, ”A karrieristák ugródeszkája” címmel, innen átvette az Erdélyi Magyarság (ezt ismertette a Jurnalul National egyik szeptemberi száma). A magyarországi megjelenést követően némileg rövidítve megjelent a szöveg az Erdélyi Naplóban is.

Igazi vagy nem a Csíki Sör?

Miután ismét felforrt a levegő a közösségi médiában az Igazi Csíki Sör körül, amikor egy liberális újságíró hölgy leetnopornózta a legújabb reklámjukat, meglepve vettem észre hogy az e témában írt szövegemet nem tettem fel még a blogomra.

A fotót 2015. szeptember 21-én készítettem Lefkada szigetének legszebb strandján, Porto Katsikin.

(Hiteles székely sör szívmelengető magyar címkével)

Az Igazi Csíki Sör kitalálója, Lénárd András jó lóra tett. A székelyek szeretik a sört, szeretik saját szimbólumaikat és nyilvánvaló módon szeretik saját anyanyelvüket.

Nem kevesen joggal háborodtak fel évtizedeken keresztül, akár nap, mint nap, hogy a Heineken által megvásárolt csíkszeredai sörgyárban gyártott[1] „Ciuc Premium” feliratú sörön semmit nem lehet magyarul olvasni, s voltak nem kevesen, aki az Igazi Csíki Sör megjelenéséig a sokkal gyengébb Harghitát itták, mert azon volt magyar felirat is, mi több, a nemzeti színeinket is fel lehetett fedezni rajta.[2] Akadt, aki kőkemény magyarként dacból Ciuc-nak mondta éveken át a Heineken helyi sörét, ezzel is tiltakozva az ellen, hogy a sörön nincs magyar felirat.

Lénárd megterveztetett egy nagyon jól kinéző címkét, mely szerencsére nem hasonlít a Ciuc sörre egyáltalán, melyen székely szimbólumok szerepelnek és a törvény által előírt apróbetűs részt leszámítva semmit nem írnak rajta románul. A természetes az lett volna, hogy hasonló dicséretes kezdeményezések tucatjai jelenjenek meg már a kilencvenes években, hiszen a leghatékonyabb módja a román hatalom asszimilációs igyekezetével való szembeszállásnak az, ha úgy teszünk, mintha nem létezne. (E gondolatot mutatis mutandis egy hollywood-i, meglepően jól sikerült és eszmeileg is pozitív sugallatú filmeposz Amon de Valera-nak, az ír szabad állam első elnökének tulajdonítja, de az állítás érvényes bármilyen elnyomott kisebbség vonatkozásában.) 

Az Igazi Csíki Sör emellett ízletes, karakteres sör, melynek ára is barátságosnak mondható. Nem multi által gyártott, iható kisüzemi sört 200 forintért vagy 3 lejért kapni egyszerűen sehol nem lehet (mert ennyi a székelyföldi nagyboltokban az Igazi Csíki, persze mire Magyarországra ér, emelkedik az ára).  A csíkszentsimoni sörgyár sikert sikerre halmozott és egyre több helyen jelent meg Magyarországon is.

A Heineken beperelte az Igazi Csíki Sör gyártóját, a nemrégiben megszületett jogerős ítélet elmarasztalta a sörgyárat és megtiltotta az Igazi Csíki Sör márkanév használatát.

Az ügyből hatalmas polémia lett.

A nemzeti sérelmekre érzékeny tábor hitelt adva a Lénárdék propagandájának a sörgyár megszüntetésétől félt, kongatta a vészharangot.

A másik oldalon nemzetsemleges és/vagy nemzetellenes tábor retorikáját arra élezte ki, hogy a csíkszentsimoni sörgyár felerészben holland tőkével működik[3], hogy kézművesnek mondja magát, miközben nem az, de akadt olyan nyelvészprofesszor is, aki a jogvitában is a Heinekennek adott igazat.

A nyilvánvalóan elfogult, ballib „átlátszóval” vagy a hasonlóan elfogult hvg.hu-val nem vitatkoznék, de az említett tanárember szövegével igen, annál is inkább, hogy érvei valamint álérvei 878 megosztást, 1300 like-ot és megszámlálhatatlan hozzászólást eredményeztek. Facebook-on megosztott gondolatai tehát vélhetően jobban hatottak, mintha egy klasszikus sajtótermékben jelentek volna meg, érdemes őket górcső alá venni.

(Találkozásaim Szilágyi N. Sándorral)

Szilágyi N. Sándorral emlékezetem szerint először 1990-ben találkoztam Székelyföldön egy népünnepélyen, az első tusnádfürdői tábor után, ahol az egymásra találás örömében mindenki mindenkit kérdezgetett, hogy honnan jött. „Csíkszépvízről”, „Gyergyóremetéről”, „Etédről” stb. - hallatszódtak a válaszok, amiket elégedett bólogatás követett.

Szilágyi N. Sándort is megkérdezte egy székely atyafi, ő meg mondta, hogy Bukarestből. Mély csend következett. Vélhetőleg gondolkodott emberünk, hogy most mit is reagálhat erre, amivel meg sem bántja a megkérdezettet, de a román megszállás szimbolikus városával szembeni valódi érzéseit sem tagadja meg. Egy hosszú perc után megszólalt: „nem köll azt szégyellni, ott es emberek élnek”. A válaszon jót szórakoztunk. Persze önmagában a bukaresti lét nem jelent semmit, ott is meg lehet(ne) maradni nemzeti gondolkodású magyarnak. E találkozás egyébként kifejezetten pozitív élményként ragadt meg bennem.

Második találkozásunk az RMDSZ nagyválasztmányának ülésén történt, szintén 1990 nyarán, amikoris Szilágyi N. Sándor elolvasott egy hosszú tanulmányt, melyből az ragadt meg bennem, hogy van „diffúz” és „fókuszált” nemzettudat, az előbbi a tömbben élőket jellemzi, az utóbbi a vegyes területen élőket. A szerző szerint a fókuszált nemzettudatúaknak szükségük van a többségiekre saját nemzettudatuk megéléséhez, ezért örvendenek, ha külföldön románokkal találkoznak. E papírszagú teóriát saját tapasztalataim és érzéseim nem erősítik meg.[4] Jómagam tömbben és szórványban egyaránt találkoztam nemzetben gondolkodó emberekkel, akik számára a nemzeti kötődés elsődleges és kozmopolitákkal, akik ezt mellékesnek tekintik.

Számomra ez a releváns törésvonal.

(Szilágyi N. Sándor a Kolozsvári Nyilatkozatról és a Neptun-ügyről)

Mindebben persze semmi probléma nincs, mindenkinek szíve joga felállítani a maga teóriáját a nemzettudatról. Abban viszont már van, hogy Szilágyi N. Sándor is aláírta azt a politikai kiáltványt, amit az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat ellen támadó balliberálisok 1992 novemberében fogalmaztak meg s mely az RMDSZ autonomista szárnya ellen irányult, s demagóg vádak (zömmel rágalmak) tömkelegét zúdította rájuk.

Még nagyobb probléma, hogy nem sokkal később a Neptun-ügy kapcsán SZNS a neptunistákat mentegette és Tőkés Lászlót támadta, azt róva fel neki, hogy ötvenes évek stílusában fogant a neptuni triót elmarasztaló, egyébként gazdagon dokumentált és kivételes logikai feszességgel megírt „A hatalom uszályában” című tanulmány néhány sora. Szilágyi N. Sándor előtt a sztálini korszak rémképei jelentek meg, szerinte Tőkés László soraiban „az imperializmus ügynökeit kíméletlenül leleplező párttisztogatás és kirakatperek hangulata kísért.” Sőt, azt is fontosnak tartja elmesélni, hogy annak idején miután Tőkés László mondatainak ikertestvérei” elhangzottak „a fekete autó következett, a börtön és a Duna csatorna”. Mindez nem fekete humor, nem a Times New Roman és nem is a Hírcsárda. Az önmagát komolyan halálosan vevő szerző szövege megjelent a Romániai Magyar Szó 1993. augusztus 20-21-i számában.

(Szilágyi N Sándor az Igazi Csíkiről)

Csoda-e, hogy most Szilágyi a Heineken és a román táblabíróság mellé állt? (Bár ő maga érdekes módon ezt váltig tagadja.)

Nézzük hát a szóban forgó írást!

Érdemes azon elgondolkozni, hogy miféle stílusfordulat az, amikor az Igazi Csíki Sör melletti dicséretes nemzeti kiállást már kommentárjának első (!) sorában valaki „őrületnek” nevezi: „Nézem ezt az őrületet az Igazi Csíki Sör körül”. (Az „őrület” kifejezés egyébként visszatér a későbbiekben is, jelölendő eme autentikus székely sör melletti közel össznemzeti szolidaritást.) Hangulatkeltő fogalmazástechnika ez a javából, de hát ne csodálkozzunk, hiszen aki fekete autót, Duna csatornát és börtönt emleget annak kapcsán, hogy az erdélyi magyarság autonomista elöljárója felemeli szavát a közösségünk ügyét eláruló, a román hatalomnak alájátszó politikusok ellen, az nem kell a szomszédba menjen egy kis hangulatkeltésért.

S persze ezek után nem ér meglepetésként, hogy Szilágyi problémát lát abban, hogy Lénárd Sándor Igazi Csíki Sörnek nevezte el a maga csíkszentsimoni sörét.

Holott megtehette, minden morális alapja megvolt rá. Sörének arca van, egyénisége, saját receptúrája (amit a hátcímke szerint egy csíki sörfőzőmester segítségével a csíkszeredai Sapientia tudományegyetemen alkottak meg), egyedi illata és aromája, a csíki emberek szimbólumvilágát idéző címkéje s nem utolsósorban magyar felirata.

Szerintem egyébként jogi alapja is volt e névválasztásnak, de a helyzet az, hogy a jog nagyon sok esetben különböző interpretációkra ad lehetőséget. Lám, még a magyarok iránti pozitív elfogultsággal aligha vádolható suceava-i bíróság is Lénárdéknak adott igazat és elutasította a Heineken keresetét.

(Nemzetárulás lenne a nemzeti érzésre apelláló terméket forgalmazni?)

A legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy ilyen, jogilag dilemmatikus helyzetben, amikor egyik oldalon áll a megalakulása óta etnosoviniszta, nyíltan magyarellenes román állam bírósága és egy silány tömegterméket árusító multi, a másik oldalon egy székely vállalkozó, akkor magyar ember az utóbbinak adjon igazat.

Szilágyi szerint ez nem így van.

Ő váltig ragaszkodik, ahhoz, hogy Lénárdék több ponton is erkölcstelenül és jogtalanul jártak el, beleértve a sör elkeresztelését is. És bármennyire is megdöbbentő ez, de Szilágyi képes azt is negatívan beállítani, hogy a székely vállalkozó egy jó minőségű, jó ár/érték arányú termékével megmozgatja a székely lelkeket, kampányával, címkéivel azonosulásra késztet és identitást erősít. Nézzük, hogy ez a kifejezetten nemzetépítő, önazonosságteremtő tevékenység miképpen néz ki Szilágyi optikájában: „nemcsak a sört fizetjük, hanem a „magyarságot” is. A piacnak ugyanis semmi sem szent, a magyarságot simán lehet marketingcélokra is használni, úgysem fog az senkinek leesni, hogy aki „magyarságot árul”, azt akár nemzetárulónak is nézhetné valaki.”

Ilyen alapon „nemzetárulónak”, „magyarságot árusítónak” lehet nézni Petőfi Sándortól Csoóri Sándorig minden olyan írót és költőt, aki mert megélni abból, hogy műveit megvásároló magyarok egy része kifejezetten azért adott ki pénzt a könyveire, mert fontos volt neki a nemzeti önazonosság. És persze ide értendő a magyar történelmet megörökítő, művei értékesítéséből élő festő, a nemzeti nagyságnak emléket állító profi filmes és minden olyan árucikk megtervezője, előállítója és forgalmazója, mely árucikkek az emberek nemzeti identitására apellálnak, legyenek azok térképek, régi levelezőlapok, zászlók, jelvények s hadd ne soroljam.

Micsoda abszurd és rosszindulatú gondolkodásmód ez!

Tételezzük fel a legrosszabbat, azt, hogy Lénárd Andrást valóban csak és kizárólag a profitérdek mozgatja és cinikusan játszotta ki a székely kártyát.

Ezesetben is mi nyom többet a latban?

Az, hogy egy arctalan, jellegtelen román feliratú, a vásárolóközönség által kínból, kényszerűségből csíkinek nevezett sör mellett asztalra tett egy valódit, mely büszkén és méltón viselheti az Igazi Csíki Sör nevet, egy jó és szép sört, tisztességes áron vagy az, hogy ebből hasznot is húz?

És netán ennek köszönhetően egy olyan multi, melynek névadó sörét vörös csillag ékesíti kevesebbet fog árusítani a maga silány tömegtermékéből? (Az is érdekes, hogy a vörös-csillag tematikára Szilágyi egy szót sem veszteget. Kíváncsi lennék, hogy ha netán a szóban forgó multi horogkeresztes sört árulna, akkor az sem szúrná Szilágyi szemét?)

Szilágyi vehemensen érvel, érezni, hogy irritálja a dolog.

Mindenki eldöntheti, hogy valójában mi irritálja, Lénárdék kifogásolható piaci magatartása vagy az, hogy valaki mert végre (szinte) csak magyar feliratú, nemzeti önazonosságerősítő termékkel megjelenni a Székelyföldön. (Az Igazi Csíki Sör még be sem indult, de akadt erdélyi ballib megmondóember, aki fontosnak tartotta blogján kikelni a magyar exkluzivizmus ellen.) 

(Érvek és álérvek a Heineken mellett, az Igazi Csík Sör ellen)

Szilágyi elszántan érvel Lénárdék ellen: „a márkanévegyezéssel (legalábbis a vásárlók nyelvében) kezdettől fogva tisztában kellett legyenek, hiszen különben miről szólna az vajon, hogy Igazi (de csak apróbb betűkkel a CSÍKI SÖR fölé írva), ami mellesleg a cég nevében – Csíki Sör Manufaktúra – nem is szerepel? Mihez képest igazi ez?”

Érthetőnek nevezi, hogy a céget beperelik: „bepereli őket a Hargita megyei törvényszéken márkanévbitorlás, illetve tisztességtelen verseny címén, ami szerintem még érthető is.”

S megelőlegezi azt is, hogy a jogvitában kinek van igaza: „Az Igazi Csíki Sör igaza mellett nem sok érv szólhatott, különösen a vásárlók nyelvhasználatát is figyelembe véve.”

Miközben senki nem vitatja, nem is vitathatja, hogy az Igazi Csíki Sör a Ciuchoz képest igazi. Épp ez a pont, ahol az oly sokat emlegetett piacnak kell dönteni és nem az államnak beleszólni a névadásba. Elég nyilvánvaló, hogy senki nem fogja összekeverni a két sört. Az Igazi Csíki névadásával versenyre hívta ki piacon levő társát. Mire a másik perelte, segítségül hívva a nyilvánvalóan elfogult magyarellenes román bíróságot. Maga Szilágyi N. Sándor sem lehet biztos abban, hogy a marosvásárhelyi bíróság döntését nem indokolta-e a magyarellenesség - ennyire naiv senki nem lehet.

Teheti idézőjelbe bárhányszor Szilágyi a „román” szót, jelezve, hogy nem nemzeti szembenállásról van szó, mikor mindenki tudja, hogy nagyon is megvan ennek a jogvitának a nemzeti dimenziója is. Egész más lett volna a helyzet, ha Lénárdnéknak nem az lett volna a célja, hogy a másik sörrel szemben pozicionálják a magukét, hanem igyekeztek volna a bejáratott márkát lemásolni és az emberek figyelmetlenségére alapozni. (Mint tette a rendszerváltás után megannyi cég, olyan nevet és grafikát választva, mint ami már a piacon volt évtizedek óta lásd pl. Sany/Sony)

(„Őrület” vagy természetes nemzeti szolidaritás?)

Természetesnek vélem, hogy Lénárdék a meggyőződésem szerint jogtalan, számukra mindenképpen előnytelen ítélet után a magyar érzületre apelláltak, amikor szolidaritásra hívták fel nemzettársaikat.

Szilágyi szerint ez csak hamis beállítás: „A cég tehát valami magyarellenes dolognak állítja be ezt az egészet, és arra mozgósít minden magyart, hogy most álljunk ki mellette mindnyájan, és adjunk bele apait-anyait, hogy ő az üzleti érdekeit érvényesíthesse, vagyis arcátlanul visszaél azzal, hogy a magyarokat könnyen mozgósítani lehet, ha valami „magyar ügyről” van szó.”

Szilágyi rossz szemmel nézi azt is, hogy a „Fidesz és Jobbik politikusai közül pedig többen is a Heineken-termékek bojkottálására mozgósítják az embereket”, azzal riogat, hogy esetleg  a bojkott sikeres lesz, és „a Heineken esetleg összecsomagolja a gyárát, és elviszi mondjuk Teleorman megyébe, aminek következtében nem 40 vagy 140, hanem annál jóval több magyar ember marad munka nélkül Csíkszeredában.” Mintha ennek lenne bármiféle realitása.

De ezen sincs mit meglepődni, ismerjük Erdélyben a riogatásos nyelvpolitikát, s nemcsak a fekete autó és a Duna csatorna minden alap nélküli emlegetését. Emlékszünk pontosan, miképpen riogatott a Szilágyi által védett neptunista szárny első embere, Domokos Géza[5] és több híve Boszniával, Koszovóval, vérfürdővel, vagy szűkebb körben azzal, hogy „széttépnek a románok”. Annak is épp annyi realitása volt, mint a Heineken Teleormanba költözésének.

(Lénárdék hibái)

Lénárdék sajnos elvetették sulykot, megtévesztő módon fogalmazták az elmarasztaló bírósági ítélettel kapcsolatos közleményüket, amikor azt állították, hogy az „meg kell semmisíteni 30 napon belül minden tárgyat és eszközt”. Persze volt ebben némi spekuláció, hiszen utólag lehet azzal védekezni, hogy azokról a tárgyakról és eszközökről van szó, melyek az Igazi Csíki megnevezéssel kapcsolatosak, de akkor se kellett volna támadási felületet nyújtani a nyilván tudatos félreinformálással.

Az is tény, hogy nem először nyúltak a hamis propaganda eszközéhez. Súlyos hiba volt, hogy Lénárd András azt nyilatkozta korábban, hogy ők gyártják az egyetlen igazi kézműves sört a Kárpát medencében, ami egyszerűen olyan távol áll az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Még akkor is, ha a kézműves kifejezést nagyjából a kisüzemi szinonimájaként használja majdnem mindenki, és az egyes országokban pontosan meg van szabva, hogy mekkora termelési kapacitásig és forgalomig nevezhető egy sör kisüzeminek, s ebbe netán az Igazi Csíki belefér.

Kiterjesztőleg, figyelembe véve az általános szóhasználatot még nevezhetjük az Igazi Csíkit kézművesnek, annak dacára, hogy annyi készül belőle, hogy terítik fele Erdély és Magyarország nagy részét, de „igazi” kézműves sörnek titulálni, finoman szólva túlzás.

Azt állítani pedig, hogy ez lenne az egyetlen „igazi” kézműves sör mifelénk, azon túl, hogy egetverő hamis állítás, meg is sérti azokat, akik tényleg kézműves sört tesznek az asztalra. Merthogy bizony ilyenek is akadnak szép számmal. Ők azok, akik otthon, valóban kézműves körülmények között kikísérletezik a receptjüket, majd azt lefőzetik egy kisüzemben. (Balkezes, Gólem, Rothbeer, Brew Your Mind, Brewdapest, Csupor Marci, Hara-punk, Hübris, hogy csak néhányat említsek azon kézművesek közül, akiknek sörét magam is kóstoltam nem egyszer.)

Mindez azonban nem indíthat minket arra, hogy a Lénárd vállalkozásának erényeit szem elől tévesszük. Vagy arra, hogy Szilágyi N. Sándorhoz hasonlóan azzal vádoljuk őket, hogy „magyar” ügyet kreáltak egy etnikailag semleges, kizárólag a piaci magatartásról szóló jogi ügyből.[6]

Ők egy priméren magyar ügyet magyar ügyként kommunikáltak, amihez minden erkölcsi alapjuk megvolt.

(Ki tart a medvével?)

S ha maradt volna valakiben egy szemernyi kétely, hogy kinek az oldalán áll, kinek szurkol Szilágyi N. Sándor, akkor az olvassa el ezt a passzust is: „Aki nem hinné, hogy ez így van, nézze meg, mi van az Igazi Tiltott Sör felirat alatt rovásírással, ha el tudja olvasni: CSÍKI SÖR. Persze rendes betűkkel nem írják rá, hiszen tudják, hogy ezt a nevet a bírósági döntés egyértelműen megtiltotta, de a rovásírás jó lehet arra, hogy azt suttyomban ki lehessen játszani, hiszen azt a románok nem tudják elolvasni. (A magyarok közül se nagyon sokan.) És akkor ezen jól el lehet szórakozni, hogy milyen furfangosan kijátszottuk a bírósági határozatot, amit pedig egy jogállamban mindenkinek kötelező betartani!” Tehát Románia jogállam és Lénárdék járnak el jogi és erkölcsi szempontból elfogadhatatlanul, amikor rovásírással továbbra is szerepeltetik címkéjükön, hogy „Csíki sör”. Népszerűsítve egyébként ezzel az ősi magyar írásmódot, amiért egyébként dicséret és elismerés járna, már persze egy olyan embertől, akinek elsődlegesek a nemzeti értékek.

Szilágyi odáig megy, hogy azt is kifogásolja e tárgykörben megejtett első Facebook bejegyzésének utolsó bekezdésében, hogy Székelyföld nem folyt bele a „korrupt kormány” elleni, minden bizonnyal a globális háttérhatalom által is katalizált, támogatott tüntetéssorozatba s hogy az Igazi Csíki Sör mellett többen tüntettek, mint a kormány ellen. Ennek kapcsán Szilágyi egy frappáns, csak épp nem ide illő román szólást idéz: „Ţara arde şi baba se piaptănă. (Aki nem értené: Ég az ország, s a vénasszony fésülködik.)”[7]

Holott a székely emberek nagyon jól tették, hogy nem vonultak ki egy külföldi rásegítésű, par excellence belromán ügyben az utcára. Ma ugyanis egyszerűen nincs olyan román politikai erő, mely mellett magyarként jó szívvel tüntetni lehet. Márpedig a mégoly elfogadhatatlanul is eljáró kormányt alig egy éve választották meg demokratikusan, s e kormány az inkriminált határozatát viszonylag hamar visszavonta. A tüntetők mégis a lemondását követelték.

Egyébiránt e tárgykörben megjelent több mértéktartó írás, mely éppenséggel arra világít rá, hogy mennyire durva leegyszerűsítés a „korrupt kormány” versus igazságot és igazságosságot, átlátható közéletet követelő nép magyarázóelve. A legfrappánsabban Szakács Árpád fogalmazott, aki szerint Romániában a korrupció ellen tüntetni olyan, mintha a nepáliak tiltakoznának a Himalája látványa ellen.[8]

(Együtt emlegethető Lénárdék megalapozott névadása a sikkasztással?)

Mindezek után nem meglepő, hogy megszólalt az erdélyi magyar sajtónak a gyermeteg polgárpukkasztásig menően nemzetellenes képviselője, Parászka Boróka, akinek az országvesztő Károlyi Mihály az ideálja, aki december elsején elviszi a gyermekét együtt ünnepelni a románokkal Erdély elszakítását, majd azt még meg is írja cikk formában, akinek a csíksomlyói búcsú „franchise rendszerben működő vándorcirkusz” és még hosszan sorolhatnám a normális magyar gondolkodásból történt kizökkentség riasztó példáit. Csoda–e, hogy neki sem Szilágyi N. Sándor sajátos logikájával van baja, hanem azokkal a kommentelőkkel, akik keresetlen szavakkal marasztalták el Szilágyit nemzeti illojalitásként is értelmezhető álláspontja matt. S nem kevesebbet követel a sörgyár tulajdonosától, mint azt, hogy határolódjon el saját híveitől.[9]

Szilágyi, akit a nem egy esetben joggal feldühödött kommentelők vélhetően indulatba hoztak, kiegészítő hozzászólásában még tovább megy, egyenesen a sikkasztással rokonítja Lénárdék jogos és megalapozott névválasztását. „Ez pont olyan, mint ha én elsikkasztanék egymillió lejt, persze úgy, hogy amennyire lehet, a jogi réseket és kiskapukat használom ki, hogy úgymond jogszerű legyen, majd ha valahol mégis lebukok, és engem börtönbe csuknak, akkor mozgósítom az egész Kárpát-medencét, hogy a románok már megint bántják a szegény ártatlan magyarokat. És ez hatásos is lesz, és ez a leggyomorforgatóbb az egészben, hogy akkor már senki sem fog arról beszélni, hogy én igazából egy sikkasztó vagyok, és csak a helyemre kerültem, mert azt kaptam, amit érdemeltem, és ezt én csináltam magamnak, nem a románok. És én ezért tartom ezt az egész őrületet veszélyesnek, mert miféle nemzet leszünk mi a végén, ha lelkesen kiállunk támogatni minden tisztességtelenséget, és ha ezt valaki csak szóvá is meri tenni, akkor azt lelkesen küldözgetjük az anyjába, ahogy itt történik a kommentekben? A világ leghitványabb nemzete leszünk így.”

Nyilván nem lennénk még akkor sem a világ leghitványabb nemzete, ha baltás gyilkosok vagy népirtók mellett állnánk ki, hiszen a legtöbb nemzet ezt teszi, az izraeliektől a szerbeken, angolokon, amerikaiakon, románokon keresztül az azeriekig.

De nem bíztatok erre senkit.

Többek között azért is jó érzés magyarnak lenni, mi nem emelünk szobrot azon tagjainak, akik civileket gyilkoltak tömegével (lásd Avram Iancu), mi elszámolunk a magunk lelkiismeretével.

De ne is legyünk öngyűlölőek, s ne mérjük a saját magunkat szigorúbb mércével, mint másokat.

Szó sincs arról, hogy támogatnánk „minden tisztességtelenséget”. Hanem csak arról, hogy egy minden bizonnyal etnikailag átszínezett bírósági ítélet, mely egy példamutató székely vállalkozást sújtott, sok magyarban jogos felháborodást keltett.

A csíkszentsimoni sörgyár melletti, határokon átívelő kiállás éppoly példamutató, mint maga a sör, a székely színekben pompázó, nappal és holddal ékített, a hátcímkén a székely sörfőzés történetére is kitérő, a rovásos feliratú CSÍKI SÖR.

Megjelent a Kapu 2017/3-as számában.

Kapcsolódó linkek:

A sörgyár honlapja:

https://csikisor.hu/soreink/az-igazi-csiki-sor/

A ballib hablaty a nők állítólagos kihasználásáról és az "etnopornoról":

https://columbofelesege.transindex.ro/szekelyruhas-noket-vetkozteto-etnopornoval-erte-el-marketingje-melypontjat-a-csiki-sor/

A vitatott reklám:

https://www.facebook.com/csikisormanufaktura/videos/665777284207860/?v=665777284207860

---

[1] Állítólag már nem ott gyártják a „Ciuc premium” nevű sört, azt is beszélik, hogy a temesvárinak becézett „Timisoreanat” sem gyártják már Temesváron, csak raktározzák, de ez nem is lényeges a mondanivaló szempontjából. A sörivó közönség e söröket az adott városokhoz kapcsolja.

[2] A jelenségről a legérzékletesebben és legőszintébben alighanem Orbán János Dénes írt: „Lehet etnikai alapon sört inni? Tizenkét évig voltam kocsmáros Kolozsváron, úgyhogy bátran ki merem jelenteni: igen. A Kolozsváron tanuló székely diákok csak úgy vedelték a Harghita sört, csak azért, mert a román és a magyar Hargita között mindössze egy „h” betűnyi a különbség, és a gyártó (a Heineken tröszt) kegyesen föltüntette a címkén magyarul is, hogy ez egy világos sör. Már ez az apró gesztus elégséges volt a népszerűséghez. Pedig a Harghita sör amúgy bűn rossz, ha barátaimmal fogadást kötöttünk, a vesztesnek el kellett fogyasztania néhány üveggel a hitvány italból. Vallatni lehetett vele.” (Orbán János Dénes: Az Igazi Csíki igazsága, Magyar Idők, 2017. február 7.) Hadd tegyem hozzá a magam idevágó tapasztalatát. Egy alkalommal Kézdivásárhelyen megittunk barátaimmal pár üveg Igazi Csíkit egy parkolóban, még a hősidőkben, amikor igen nehéz volt hozzájutni, nemhogy étteremben, de még üzletben is. Utána bementünk egy kocsmába, ahol Igazi Csíki nem lévén, Harghitát rendeltünk. Szabályosan le kellett gyűrni, egyszerűen nem esett jól, akkora volt a különbség.

[3] Épp az egyik ultra-ballib portál, az átlátszó erdélyi változata nyomozta ki, hogy valójában egy felvidéki magyar vállalkozó, Világhi Oszkár lehet a „holland” csendestárs.

[4] Rákerestem emlékeim alapján erre a szövegre, s láss csodát megtaláltam, illetve találtam egyet, melynek első változatát olvashatta fel Szilágyi a csíkszeredai gyűlésen. Lásd itt: http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf416.pdf

[5] A neptuni tárgyalás idején Domokos Géza nem volt már elnök, de a tárgyalássorozat az ő elnöksége alatt kezdődött és ő volt ennek az önfeladó, tájbasimuló, helyzetben ragadt, eseménykövető politikának az első karakteres és legnagyobb hatalmú képviselője pont akkor, amikor a legnagyobb esély lett volna többet elérni, amikor cseppfolyós volt a helyzet, amikor a legmegfelelőbb lett volna a pillanat az autonómia kivívására.

[6] Idézem: „mihelyt beperelték őket, a magyarok körében ebből rögtön „magyar ügy” lett: na tessék, már ezt is támadják, mert magyar, tehát akkor védjük meg a mi „magyar sörünket”.”

[7] Hadd idézzük ismét szóról szóra: “A múlt héten egész Romániában 600.000 ember tüntetett a korrupció ellen és a törvényesség betartásáért. Bukarestben 300.000, Kolozsváron 50.000, de még Besztercén is több ezer ember. Csíkszeredában ezért naponta 100-an tüntettek, hiszen a törvényesség betartása nem „magyar ügy”, az csak országos ügy, amihez a magyaroknak semmi közük. Azzal foglalkozzanak csak a románok. 300-an csak hétfő este gyűltek össze, mert akkor az Igazi Csíki Sörért kellett tüntetni. Erre mondják a románok, hogy Ţara arde şi baba se piaptănă. (Aki nem értené: Ég az ország, s a vénasszony fésülködik.)– olyankor mondják, mikor nagy bajban valaki pitiáner dolgokkal foglalkozik.)”

[8] Szakács Árpád: „Bukarest vagy Budapest? A tüntetéshullám nem a korrupció feletti győzelem, hanem az adósrabszolgaság szentesítése”, Magyar idők, 2017. február 11.

[9] “Beleolvastam Szilágyi N. Sándor oldalán a márkanév vitába. Nagyon bízom benne, hogy a csíki márkanévvel dolgozó cég vezetője nagyon sürgősen elhatárolódik a gyűlöletkeltéstől, a verbális agressziótól, és erre szólítja fel támogatóit, vásárlóit is. Ezt nevezném én közösségi felelősségvállalásnak.”