Sólyom László és a vörös farok

Tíz esztendeje írtam ezt a gondolatsort az Erdélyi Napló számára arról, hogy az akkori köztársasági elnök, Sólyom László miként adja fel a tényleges tárgyilagosságot annak látszata kedvéért, miként üt egyet jobbra is, minden ok nélkül ahhoz, hogy üthessen egyet balra.

A Jobbik ebben a szövegben értelemszerűen pozitív kontextusban tűnik fel, ami nem csoda. Most is úgy gondolom, hogy a párt politikája 2016 őszéig vállalható és alapvetően nemzetelvű volt.

Végül de nem utolsósorban: a Jobbik soha nem volt és ma sem szélsőséges, nem náci és nem fasiszta.

Ami szomorú, hogy a „nemzeti” jelző is egyre kevésbé illik rá.

A vörös farok

Nem is oly régen, értsd húsz, harminc esztendeje még az dívott, hogy ha valakinek valami érdemi közlendője volt a fennálló társadalmi renddel kapcsolatban, akkor azt csak úgy mondhatta el – legalábbis a kommunista rezsim szerencsésebb országaiban, például Magyarországon - ha írása végére odabiggyesztett egy rendszer-konform idézetet, lehetőség szerint a kommunista ideológia alapító atyáitól, Marxtól, Lenintől. Ez volt ugyebár ama vörös farok, amivel sok mindent „el lehetett adni”, át lehetett csúsztatni a cenzúrán. Elolvasva Sólyom László beszédét, melyet 2007. szeptember 10.-én az Országgyűlés őszi ülésszakának megnyitóján mondott el, az az érzése támad az embernek, hogy visszatértek ezek a letűntnek hitt idők.

Legalábbis a Magyar Köztársaság elnöke a jelek szerint úgy érzi, hogy csak akkor mutathat rá arra, hogy micsoda perverzió, hogy olyan országok diplomáciája oktat ki minket demokráciából, melyekben a szélsőjobboldali eszmék nemcsak jelen vannak a parlamentben, de hangadók is ott (pl. Románia, Szlovákia), ha közben szélsőségesként bélyegzi meg (egyébként igaztalanul) a Jobbikot. Érvek ezúttal sem hangzanak el, legfeljebb egy minden megalapozottság nélküli rágalom, mely szerint „a radikális jobboldal veszélye (…) éppen abban rejlik, hogy ideológiává és programmá teszi az emberek közötti megkülönböztetést..” Nem lenne semmi baj ezzel a mondattal, amennyiben megfogalmazója definícióképpen használná, majd rámutatna, hogy íme, Magyarországon e meghatározás szerint 1989 óta, legalábbis a jobboldalon nincsenek ilyen erők.

Hiszen ha valaki, akkor pont a baloldal az, mely az emberek közötti diszkriminációt „ideológiává” és „programmá” teszi, más szóval a baloldal az, mely szerint bizonyos népcsoportok, bizonyos kisebbségek sérelme, fájdalma respektálandó, más csoportoké nem. Hogy történhet az, hogy ha egy cigány karddal átdöf egy másik cigányt, mint történt az nem is oly régen, másnap a parlamentben és a sajtóban mindenki rasszizmusról beszél, ha viszont cigányok lincselnek vagy vernek meg magyarokat, akkor a politikum néma marad, vagy ha megszólal, akkor a Jobbikot leszámítva mindenki a cigányokat mentegeti?

Úgy tűnik, hogy Sólyom László csak úgy tartja tanácsosnak kiállni a demokratikus szabadságjogok mellett, ha közben hiteltelennek nevezi „az igazi rendszerváltás” jogos követelését, úgy meri csak leszögezni le, hogy nincs fasizmus, hogy közben eltanácsolja az Árpád-sávos zászlók használatától a nemzeti erőket.

A köztársasági elnök alighanem úgy véli, hogy csak abban az esetben ítélheti el a tavaly őszi rendőrterrort, ha közben annak a meglátásának is hangot ad, hogy „nincs mentség a tavaly tévé székháznál történtekre.” Miközben az október 23-i rendőri bestialitásnak a Sólyom László által oly sokra tartott demokrácia szempontjából sokkal messzebbre vivő, messzebbre ható következményei vannak, melyek részletes kifejtésre lennének érdemesek. (Hiszen a rendőrök által elkövetett bűncselekményeket a média zöme, a politikusok zöme mentegette, majd emberek tucatjait ítélték el a rendőrök hamis tanúzása miatt – így egyrészt bebizonyosodott: a magyar „demokráciában” nem működnek az államhatalom korlátainak alapvető garanciái, másrészt sikerült megfélemlíteni a polgárok tekintélyes részét s a parlamenti ellenzéket arra késztetni, hogy adja fel a hosszan tartó tüntetéssorozatra vonatkozó terveit.)

Másrészt pedig hogyne lenne mentség a tévé székháznál történtekre?  A gyurcsányi hazugság-politika lelepleződése, annak napvilágra kerülése, hogy a kormány bűncselekmények elkövetésével, valós adatok törvényellenes eltitkolásával, a választók huzamos és tervszerű megtévesztéssel őrizte meg hatalmát a 2006-os választásokon népharagot indukált, forradalmi helyzetet idézett elő. Százezrek érezhették úgy, hogy mivel működésképtelen demokrácia, a kormány elmozdíthatatlan, nem maradt más, mint a forradalmi erőszak. Ha a tévészékház előtt történtek törvényellenesek voltak, akkor az ukrán narancssárga forradalomtól a szerb Milosevic-ellenes megmozdulásig egy sor népi akciót lehetne törvénytelennek bélyegezni.

Senki meg nem tudná mondani az elnök közvetlen környezetén kívül, hogy Sólyom László valóban csak afféle „vörös faroknak” szánta a magyarországi nemzeti radikális erők megbélyegzését, a tavalyi őszi népi megmozdulások elítélését, ahhoz, hogy tulajdonképpeni üzeneteit (nincs fasisztaveszély Magyarországon, bűn ezzel manipulálni, rágalmazás az ellenzék lefasisztázása, a rendőrség cinkos a tavalyi egyenruhába bújt bűnözőkkel) vagy maga is elhiszi, amit mond.

Akár így van, akár úgy, Sólyom beszédével saját szavait lehet szembeszegezni. Mert nemcsak a demokráciára igaz, hogy a belé vetett bizalmat ”a pontos fogalomhasználat, a tiszta beszéd táplálja”.

Ez bizony demokrácia első számú tisztségviselőjére, a Köztársasági Elnökre  is vonatkozik.

Borbély Zsolt Attila

A szöveget 2007. szeptember 16.-án adtam le az Erdélyi Naplónak, vélhető, hogy 18.-án jelent meg.

Az SZDSZ és a liberalizmus

Az SZDSZ, hála a Fennvalónak és a magyar választópolgárok bölcsességének, már csak egy sötét árny a múltból, mely azokban elő-előbújik különböző pártok megnyilatkozásaiban.

Talán nem tűnik túl nagy szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy e tíz évvel ezelőtt írott szöveg ma is tanulságos, annál is inkább, hogy a liberalizmust zászlajukra tűző mai erők sem következetesek saját ideológiájukhoz.

A szöveg a Kapu 2007 áprilisi számában jelent meg.

Az SZDSZ és a liberalizmus

(Egy mondanivaló nélkül maradt ideológia: a liberalizmus)

Az történelemalakító ideológiák közül a liberalizmus az egyik legnehezebben definiálható. Van közös határterülete az anarchizmussal (az állam minimalizálása), a szocializmussal (urbánus, antiklerikális, kozmopolita világkép) s a konzervativizmussal (piacpártiság) is. Ettől függetlenül nehezen tagadhatja bárki, hogy azok a konkrét politikai célok, melyek megvalósítása érdekében a liberalizmus zászlaja alatt küzdött egykor a polgárság – emberek közötti formáljogi egyenlőség, politikai szabadságjogok: lelkiismereti és vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési jog, tulajdonjog szentsége - mára Európában és vonzáskörzetében megvalósultak. Mi több, ezeket a lehető legmagasabb szinten, a chartális alkotmányokban kodifikálták, érvényesülésükre jellemzően egy egész intézményrendszer vigyáz, az Alkotmánybírósággal a csúcson.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek a civilizáltnak mondott Európában visszaélések, hogy nem lehetünk tanúi helyenként alkotmányos jogtiprásnak. De azt igen, hogy politikai programként e célok már komolyanvételi igénnyel nem hirdethetőek. Nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában törpepártok: egy szűk értelmiségi rétegen kívül senki nem vevő a szövegükre. Mondanivalójuk kimerül bizonyos jogok túlhangsúlyozásában, különböző devianciák védelmezésében, lásd a könnyű drogok legalizálását, az áldozat helyett a bűnözők jogainak túlhangsúlyozását, az abortuszliberalizációt, a homoszexuálisok házasodási jogának követelését vagy a homoszexualitás egyenrangúsítását az iskolai oktatásban. A mondanivalóhiányon túl az is nehezen tagadható, hogy a liberális premisszák jelentős részére rácáfolt a történelem.

Ma már néhány elvakult dogmatikuson kívül aligha tagadja bárki, hogy az „absztrakt egyén”, mely a liberális tanok kiindulópontja, valóságidegen fogalom, s ebből kiindulva emberellenes teóriákhoz juthatunk. Ha az egyént megfosztjuk saját „koncentrikus” közösségeinek hagymahéjszerű burkaitól, elveszti talajt a lába alól, meghasonlik, védtelenné válik. Nem véletlen, hogy az individualizálódott, atomizált társadalmakban nagyobb a fogékonyság a különböző abberációk iránt, nagyobb az alkoholizmus, az öngyilkossági ráta, s a közösség fizikai újratermelési hajlandóságának csökkenése egész kultúrák feloldódásával, megszűnésével fenyeget. Hasonlóképpen ma, amikor az ember közel áll ahhoz, hogy elpusztítsa saját életterét, a Földet, az antropológiai optimizmus, az ember jóságában, erkölcsösségébe, az emberi szellem mindenhatóságába vetett hit tragikomikus. Bebizonyosodott az is, hogy a „láthatatlan kéz” mögött jól kivehető emberi vonások fedezhetők fel, hogy a piac képtelen a kultúrát irányítani, hogy az állami be nem avatkozás épp a szabad piacot számolja fel.

A liberális pártokon belül egy külön eset az SZDSZ-é, mely esetében a liberális tanok sokkal inkább tűnnek a magyar nemzet ellen viselt többszintű háborúban ideológiai fegyvernek, mint komolyan vett politikai dogmának. (Nem véletlenül beszélek többszintű háborúról, a keret szorításában csak a főbb hadszíntereket említeném. Mindenekelőtt a tudatipar totális kontrolljára tett kísérleteket. Ide tartozik a média-, az oktatás-, valamint a valláspolitika. De fontos hadszíntér a katonapolitika, az egészségügy, a gazdaságpolitika, s a kisebbségpolitika is, melynek címszava alatt zajlik a határon belüli kisebbségek heccelése a magyarság ellen, a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek aláaknázása, de ide sorolható az a politika is, mely magyar és magyar közé akar falat emelni, lásd a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazás idején a baloldal által terjesztett feketepropagandát. Külpolitika alatt az idegen érdekek szolgálata értendő MSZP-SZDSZ kormányzat idején, a magyar érdekek érvényesítése helyett, hogy a bevándorlás-politikáról most ne is szóljak. A végső cél Magyarországnak magyar országkénti megszüntetése.

(Széplelkek és karrieristák)

A modern demokráciában sajnálatos, ám természetes, a rendszerbe kódolt jelenség a „program-orientált”, értékekben hívó politikusok felmorzsolódása és a „pozíció-orientált” karrieristák túlsúlyba kerülése. Erről szólt az MSZP-n belül a nemzeti baloldal (Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós) kilépése, a megmaradtak (Kósa Ferenc, Géczi József, Tabajdi Csaba, Szili Katalin) visszaszorítása, Gyurcsány elnökké választása, a FIDESZ-en belül Orbán ellentéte a Rogán/Áder/Pokorni vonallal, az MDF-en belül az alapító Lezsák Sándornak és társainak kizárása s a sor még hosszan folytatható. (Nem véletlen, hogy nem beszélek a KDNP-ről, az FKGP-ről és a MIÉP-ről, itt meggyőződésem szerint az elnökök politikai ámokfutása végezte ki az adott pártokat, s nem a karrieristák ártó tevékenysége.)

E folyamat bizony még a legideologikusabb pártot, az SZDSZ-t sem hagyta érintetlenül. Mert nem kétséges: e párt képviselői alig vagy egyáltalán nem leplezett nemzetellenességük dacára zömmel hisznek, hittek is valamiben. Hogy olyan eszmékben (lett légyen az libertarianizmus, szociáldemokrácia, marxizmus, maoizmus, anarchizmus vagy Jászi-féle polgári radikalizmus), melyek idegenek a magyarságtól, az más kérdés. De bizony az SZDSZ-ben is háttérbe szorultak a doktrinérek s fokozatosan győzedelmeskedni látszik a vegytiszta karrierizmus. Erről szólt az SZDSZ 1994-es kormányzati szerepvállalása a négy évvel korábban még kampányérdekből teli szájjal szidott MSZP oldalán, miközben az MSZP-nek egyedül is megvolt a kényelmes parlamenti többsége. Erről szólt a Bauer Tamás, Gadó György-féle militáns nemzetellenesek félreállítása, s erről Gergényi kitüntetése az október 23-i rendőrterrorért. Ezutóbbi gesztussal egyébként az SZDSZ ország világ előtt tiporta meg azokat az értékeket, melyeket a párt kezdettől hirdetett. Nem véletlen, hogy még Fodor Gábor is tiltakozott e gesztus ellen, s Tamás Gáspár Miklós, aki képtelen a jobboldalról egy mondatot úgy írni, hogy ne tenne mellé néhány pejoratív minősítő jelzőt, egyenesen az SZDSZ önfeloszlatását javasolta.

(Kóka és Fodor: volt-e tét?)

A fentebb vázolt ellentétről szólt a gyurcsány-barát milliárdos Kóka és a hajdani FIDESZ nemzetellenes vonalát megjelenítő, majd 1993-ban tulajdonképpeni szellemi honába, az SZDSZ-be átlépő Fodor párharca is.

Nagy kérdés, hogy ki lett volna a rosszabb: egy meggyőződéses libertariánus, aki mélységesen elítél minden nemzeti gondolatot, az árpád sávos zászlót lenyilasozza, aki az állam semlegességét hirdeti, a nemzeti öntudat további feloldását támogatja, de hisz a maga értékeiben vagy egy technokrata, aki saját zsebre játszik, teljes mértékben gátlástalan, sikerorientált és a hedonizmuson kívül nem hisz semmiben.

Nagy kérdés, de tulajdonképpen mellékes.

A SZDSZ immár az MSZP fiókpártja, Fodor Gábor pedig, ha győzött volna, akkor sem mondhatott volna mást, mint 1993-ban fideszesként: „Tudomásul kell vegyük, hogy a Mérleg utcában barátaink ülnek” - fogalmazott akkor az SZDSZ korábbi székházára utalva. Csak ma a Mérleg utca helyett Köztársaság teret kell mondjon az SZDSZ mindenkori elnöke.

(Az ellopott rendszerváltozás és az elárult liberalizmus)

Az SZDSZ elnökválasztását követően frappáns, a lényeget tökéletesen kifejező plakátok jelentek meg Budapest utcáin Kuncze Gábor fényképével s az alábbi felirattal: „Köszönjük, Elnök úr az ellopott rendszerváltást és az elárult liberalizmust”. Annál is inkább találó volt eme ironikus köszönetnyilvánítás, hogy az SZDSZ, mint közismert, a Kuncze által támogatott, az SZDSZ-be alig egy éve belépett milliárdost, Gyurcsány Ferenc jóbarátját, Kóka Jánost választotta meg elnöknek.

Az SZDSZ-t ugyanis nemcsak nemzeti alapállásból lehet bírálni. Nem kétséges: magyar szemmel nézve a párt fő bűne a magyar öntudat aláásása, a magyar történelmi önszemlélet végletes eltorzítása, az össznemzeti imperatívusz jegyében történő politikai cselekvés szabotálása, beleértve a halványka státustörvényt is. De mindemellett az SZDSZ rútul elárulta tulajdonképpeni táborát, az őszinte liberálisokat is. Azokat az őszinte, kommunizmusellenes szabadelvűeket, akik azért szavaztak rá 1990-ben, mert benne látták a legkeményebb antikommunista erőt. Ahhoz, hogy 1994-ben koalíciót kössön a 4 évvel korábba teli szájjal szidott kommunista utódpárttal. El is vesztette a párt szavazótáborának nagy részét és azóta is, minden választáson meg kell küzdenie a parlamentbe jutásért.

De a politikai hatalmi játszmáktól függetlenül is az SZDSZ rendszeresen a liberalizmus téziseivel ellentétben lépett. Egy liberális politikus különösen érzékeny az emberi jogok sérelmére és nem alkalmaz kettős mércét. Az SZDSZ különös affinitással szelektál ezen a területen: a különböző devianciák (homoszexualitás, kábítószerezés, bűnözés) hordozóit nagy előszeretettel veszi védelmébe, míg a kisebbségi magyarság problémái iránt olyannyira érzéketlen, hogy még a náci ihletettségű Benes dekrétumok ügyében is képes volt e dekrétumokat védelmező szlovák diplomácia mellé állni Orbán Viktorral szemben. Nagy előszeretettel emlegeti a náci bűnöket, de igyekszik kerülni a kommunista bűnök tematizálását. Ennek legfelháborítóbb megnyilvánulása, amikor meggyalázva a szovjetek által meggyilkolt ártatlan civilek és megerőszakolt asszonyok emlékét, felszabadulásnak nevezi a szovjet megszállást – tercelve az MSZP-nek. Arról is érdemes lenne hosszabban beszélni, hogy miként fér össze a globalizmus támogatása a liberális elvekkel. Mert a liberalizmus nem csak és nem elsősorban szabad piacot jelent. De még ha azt is jelentené: a globalizmus a szabad piacot is felszámolja, mint ahogy felszámolja a szabad eszmék piacát is, és tönkreteszi az egyént. Felszámolja kisegzisztenciákat, tudatnyomorba süllyeszti, konzum-idiótává alacsonyítja az individuumot. Liberális párt, ha komolyan veszi a dogmáinak alapértékeit, aligha támogathatja a globalista térhódítást.

De hát a liberalizmus az SZDSZ számára már régen csak álca. Akik komolyan vették valamilyen fokon a liberális elveket (beleértve az időközben elhunyt Petri Györgyöt, Kis Jánost, az SZDSZ első elnökét, Tamás Gáspár Miklóst, Hack Pétert), már régen kiléptek. Nem véletlen, hogy a politikai folklór már olyan vicceket terjeszt, miszerint Magyar Bálint találkozik Kóka Jánossal a parlament folyosóján és V betűt formáz ujjaival. Kóka megkérdi: „mi van, győztünk”? „Nem” - feleli Magyar, „ennyien maradtunk”.

A liberalizmus népszerű eszmerendszer volt a totalitárius diktatúrák idején, mára viszont már nyűg annak dacára, hogy jól használható a nemzetellenes törekvések leplezésére (a liberalizmus létrejötte óta urbánus, tradíció- és egyházellenes, s az állam semlegességét hirdeti). Kóka megválasztásával az SZDSZ véglegesen leszámolt a liberális gondolati hagyománnyal, formálisan is testvérpártja lett a minden eszmei tartalom nélküli, kizárólag a zsákmányra koncentráló, saját zsebre játszó MSZP-nek.

Borbély Zsolt Attila

Románok, magyarok és a tiszta beszéd

Ezt a szöveget 2010 szeptemberében írtam a Kapunak. Nagyrészt még aktuális.

Az idén volt hetven éves évfordulója a második bécsi döntésnek, mely Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz. Ebből az alkalomból Erdély több városában[1], így Szatmárnémetiben és Nagyváradon a nemzeti szervezetek megemlékezéseket tartottak. Nagyváradon, ahol az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete rendezésében zajlott a megemlékezés, többszázan gyűltek össze a püspöki palotában, képviseltette magát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Magyar Polgári Párt (MPP), a Történelmi Vitézi Rend valamint a Királyhágó Melléki Református Egyházkerület.  Nagy József Barna, az est házigazdája nem kevesebbet javasolt, mint azt, hogy legyen szeptember 6. a nagyváradi magyarok városnapja, egyben a jövőbe vetett hit, a nemzeti felemelkedés nagyváradi napja. "Honosítsuk meg újra ünnepeink között ezt a soha el nem felejthető napot"- javasolta az EMNT Bihar megyei alelnöke.[2]

Ez igen! Ez tiszta beszéd. Tiszta beszédre pedig igencsak szükség van egy olyan kapcsolatrendszerben, min a román–magyar. Annál is inkább, hogy ezt próbálták megvonni tőlünk 1918 és 1990 között.  Generációk nőttek fel úgy, hogy legjobb esetben csak családon belül hallott legendákból vagy magánszorgalomból elolvasott könyvekből tájékozódhattak a valós magyar (és román) történelemről, hiszen a magyar iskolákban mindmáig a hivatalos etnokratikus, kozmetikázott, ideológiával átitatott román történelmet tanítják, melynek kvintesszenciája, hogy a románság évezredek óta itt élt, a magyarok pedig betolakodók. 1990 megvolt a lehetőség arra, hogy ez ellen szervezeti keretek között, tervszerűen tegyen a magyarság, e lehetőséget azonban az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői nem használták ki, mint ahogy másfél évtizede hanyagolják általános jelleggel a társadalomszervező feladatokat. A politika zsinórmértéke számukra a magyar érdek helyett a vélelmezett román érzékenység és a többségi elvárás lett. Ezért maradt el az 1990. legelején elnökségi szinten elhatározott erdélyi magyar fehér könyv összeállítása, mely a közösségünk elleni jogsértéseket szedte volna rendszerbe, ezért konvergens az RMDSZ külpolitikája a hivatalos román külpolitikával, ezért nincs az RMDSZ-nek nemzeti jogsegélyszolgálata, ezért nem használják ki az RMDSZ-es képviselők és tanácsosok még az a mozgásteret sem, ami számukra adott, sem a nyelvhasználat, sem az érdekképviselet területén. Hogy most ne említsem a nemzeti katasztert és az autonómia-statutumokat, mely feladatpontok teljesítését 1993. január közepén határozta el az RMDSZ brassói kongresszusa két (!) éves határidővel.

Tragikomikus, amikor evidenciákat indokolni kell, de midőn az erdélyi magyarság hivatalos prominenseinek többsége sunnyog, midőn élére kerül egy-egy alapvető kérdés[3], ahelyett a románság felé kellene artikulálná az erdélyi magyarság létproblémáit, akkor bizony kénytelenek vagyunk olyan dolgokat is magyarázni, melyek szerencsésebb sorsú közösségek esetében zsigerből nyilvánvalóak. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy az erdélyi magyarság politikai vezetőinek főárama elmaszatolja, megkerüli a közös román – magyar történelemhez és egyáltalában a magyar nemzeti közösség Románián belüli létéhez kapcsolódó alapkérdéseket. Amikor közvetlenül a rendszerváltás után a román törvényhozás december 1-ét választotta nemzeti ünnepnek, az RMDSZ nem emelte fel a szavát ez ellen. Pedig lett volna oka rá. 1918 december 1-én a Gyulafehérváron összegyűlt román „küldöttek” úgy „döntöttek” Erdély sorsáról, hogy nem kérdezték meg sem a szászokat, sem a magyarokat. S ebben az esetben nem az a releváns, hogy valójában Gyulafehérváron semmiről sem döntöttek az összesereglettek, legfeljebb véleményt nyilvánítottak, s hogy a trianoni békediktátum döntött a magyar sors középtávú alapkérdéseiben, a lényeg az, hogy a román történelemírás szerint – amit az erdélyi magyar gyermekek fejébe is sulykolnak, nem kis hatékonysággal – Erdély sorsa itt dőlt el. Erdélyt a hivatalos román nézőpontból nem a nagyhatalmak vetették oda koncként a szövetségeseit hátbatámadó Romániának, hanem azt a nemzetállam megteremtésére irányuló évezredes küzdelmet megkoronázó, a román nemzet egységes akaratát képviselő gyulafehérvári gyűlésnek köszönhetően nyerték el.

Felettébb fontos lett volna tehát, ha az erdélyi magyarság érdekképviselete világosan állást foglal ebben az ügyben. Ehelyett a gyulafehérvári határozatokban foglalt, a magyar autonómiára vonatkozó részbe kapaszkodva a szervezet vezetői csendben belenyugodtak az erdélyi magyarság kollektív megalázásába és rendre részt vettek az állami ünnepségeken. Az egyetlen eset, amikor élére állították ezt a kérdést, az a csíkszeredai állami ünnep esete volt, amikor egy bátor csoport kiadott egy nyilatkozatot, melyben jelezte: a magyarok Csíkszeredában nem ünneplik Erdély elcsatolását, mivel ez a magyarság számára gyásznap, s felszólították a magyar közéleti szereplőket, hogy gyászszalagot viseljenek e napon.

Fontos dolog tiszta vizet önteni a pohárba. A hamis érvelés, amit a magyar közösség egyes vezetői folytattak két évtizeden át, rendkívül nagy károkat okozott eddig is. A román érzékenységről nemcsak a belpesti flaszterértelmiség szónokol 1990 óta, hanem erre való hivatkozással próbálta elodázni az RMDSZ első elnöke az autonómiakövetelés megfogalmazását, erre való hivatkozással nem élnek a magyarok még a kiharcolt jogaikkal sem. Amikor az ember azt olvassa a Facebookon, hogy külön oldala van azoknak, akik szerint a marosvásárhelyi tanácsosoknak magyarul kellene beszélniük a tanácsüléseken, akkor nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. De hát ez egy évtizede kiharcolt jog! Mit várjunk az egyszerű polgártól, ha így mutatunk példát? Joggal felháborodunk azon, hogy magyar szülők román iskolába íratják a gyermekeiket, de mi másra számíthatunk akkor, amikor a közösség vezetői sem élnek az anyanyelvhasználat lehetőségével? A románság alapvetően hamis képpel él a magyarságról, annak történelméről és saját múltbeli ténykedéseiről egyaránt. Lehet struccpolitikát folytatni további két vagy akárhány évtizedig, s erről nem venni tudomást, de sokkal célravezetőbb az, ha nyilvánvalóvá tesszük a magunk világképét.

Még fontosabb az, hogy minden eszközzel azon legyünk, hogy ellensúlyozzuk azt a tudatmosást amiben „részesíti” az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjait a legifjabbaktól a legidősebbekig a román kultúrpolitika, különösképpen az intézményes oktatás és a média. Az erdélyi magyarság tekintélyes része elvesztette az otthonosság-érzetét, folytonosság-tudatát, elvesztette kulturális-történelmi gyökereit. Az EMI „Jó napot”-mozgalma hívta fel a figyelmet a nemrégiben arra az abszurd helyzetre, hogy a magyarok tekintélyes része olyan vegyes lakosságú városokban, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely automatikusan románul szólal meg, ha bemegy egy üzletbe, boltba vagy irodába. Az EMI-sek a idén június 26-án meghirdetett mozgalom felhívásában azt javasolták, hogy tudatosan és rendszeresen „Jó napot”-tal köszönjenek a magyarok: „Ezer éve itthon vagyunk, érezzük is hát itthon magunkat! Beszéljünk magyarul, hiszen ez az anyanyelvünk! Szólítsuk meg közös nyelvünkön a másik magyart, hiszen magyarok vagyunk! Keressük és találjuk meg egymást, hiszen sokan vagyunk! Várjuk el a még magyar többségű városokba betelepülő románságtól a többség nyelvének megtanulását, hiszen ez mindenhol így van! Várjuk el ott is, ahol a pénzünkért szolgáltatást kapunk, hogy néhány alapszót tanuljanak meg a nyelvünkön, elvégre az őshonosnak is jár annyi, mint egy turistának! Viselkedjünk természetesen, magyarul, mondjuk bátran: Jó napot!”

Sajnos a közös problémák őszinte tisztázására az elmúlt húsz évben igen gyér próbálkozások voltak. Az RMDSZ központi szinten épp a fordítottját művelte annak, ami indokolt lett volna, Domokos Géza az első kongresszuson arról beszélt, hogy Trianon „szentesítette” a románság évszázados önrendelkezési küzdelmét, Kelemen Atilla és Verestóy Attila 2002-ben a Kempinsky szállóban koccintottak Medgyessy Péterrel és Adrian Nastaseval december 1-én, az RMDSZ képviselői pedig a román nemzeti ünnepeken szépen belesimultak a protokollba.

Makfalva

Talán nem igényel különösebb indoklást az, hogy a magyar és a székely szimbólumok hivatalos és nemhivatalos használata is a tárgyalt kérdéskörbe tartozik. Érdemes egy bekezdés erejéig megemlíteni a makfalvi székely zászló problémáját, mert ez egyrészt nem kapta meg a megérdemelt nyilvánosságot az anyaországi közéletben, másrészt pedig friss fejlemények is vannak az ügyben.

Az immár országos jelentőségű helyi csörte ott kezdődött, hogy a Magyar Polgári Párt helyi képviselői javasolták a székely zászló kitűzésére a makfalvi polgármesteri hivatal homlokzatára tavaly ősszel, át is adtak egy zászlót a polgármesternek, aki megtagadta annak a kitűzését. Miután az RMDSZ kollegák hónapokon keresztül elzárkóztak a székely lobogó kitűzésétől, az MPP-sek maguk tették azt ki tavaly decemberben. Az RMDSZ-es polgármester, Zsigmond Vencel feljelentette a rendőrségen az MPP-seket, sőt az alpolgármestert sikkasztással vádolta meg. A rendőrség kihallgatta az érintetteket, a zászlót pedig eltávolíttatta.[4] Az ügy bíróság elé került, mely végül a nemrégiben úgy döntött, hogy a székely zászló nem rasszista jelkép, hanem egy közösség jelképe, vagyis ki lehet tenni a közhivatalokra. Másik szálon lefutott a sikkasztás-vád is, ami rágalomnak bizonyult, mint az egyébként sejthető volt.

Sajátságos a központi RMDSZ álláspontja az ügyben A bíróság Kelemen Hunornak a Kulturális és Örökségvédelmi Minsztérium vezetőjének állásfoglalására alapozva hozta meg döntését, ugyanakkor maga Kelemen Hunor azt hangsúlyozta az ügyben megejtett nyilatkozatában[5], hogy a küküllőmenti színmagyar településen dúló háború nem az RMDSZ és az MPP között zajlik, hanem a magyar közösségen belüli, régebbi szembenállás a forrása, aminek időközben politikai színezete lett. Ez egy okkal több lett volna arra, hogy Zsigmond Vencelt pártvonalon megróják, hiszen amit tett, az nem egyszerűen butaság, mint azt Kelemen is állította idézett nyilatkozatában, hanem bizony kimeríti a nemzetárulás kategóriáját. Közösségi szempontból különösen fontos lett volna a szankció, hogy okulhasson belőle többi megátalkodott. Egyébként az esetnek az előremutató hozadéka az lehet, amit maga Kelemen is leszögez: a makfalvi eset precedensként felhasználható. Hic Rodos, hic salta! Itt a lehetőség végre a közös cselekvésre. Szép és emlékezetes gesztusa lenne a magyar összefogásnak, ha mostantól kezdve székely falvak, községek és városok százai tűznék ki hivatalos épületeikre a székely lobogót.

Érdemes két szót szólni a Magyar Polgári Pártról is a közösségi öntudatépítés kontextusában. A Párt nemhogy arra nem fordított energiát központi szinten, hogy a közösségi önazonosság-érzést erősíteni próbálja, de egyáltalában semmiféle követhető kommunikációs stratégiát nem alakított ki, országos szinten a párt lényegében nem létezik. Ami előremutató, közösségépítő dolog történik MPPs berkekben, az helyi szervezeteknek a dicséretes kezdeményezése, mint amilyen akció volt Szatmárnémetiben Horthy Miklós hetven évvel ezelőtti bevonulásának megünneplése, színvonalas előadásokkal és a még élő szemtanúk visszaemlékezésével fűszerezve. Ugyanakkor a párt örök szégyene a szimbolikus térben, amin az RMDSZ-es kollegák nem is mulasztanak el élcelődni szűk körben és nyilvánosan egyaránt, hogy Szász Jenő több kollegájával együtt elment Traian Basescu meghívására Cotrocenibe koccintani tavaly december 1-én.

A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács anyagi források és főállású alkalmazottak hiányában csak eseti jelleggel tudott tenni valamit a tárgyalt kérdéskörben. Mindkét szervezet következetesen támogatta azokat az öntudatépítő kezdeményezéseket, melyek a történelemszemlélet magyar paradigmáját népszerűsítették. Ide tartozik megannyi rendezvény, a Trianon filmvetítés, a Trianoni Szemle lapbemutatók, Nagy Magyarország lapbemutatók, a Trianon emlékév meghirdetése, a hozzátartozó kulturális programok s még sorolhatnánk.

Az anyaországi hátszél

Erdélyi magyar politikai berkekben formális, nyilvános valamint informális, belső fórumokon egyaránt téma volt Kövér Lászlónak, a Magyar országgyűlés elnökének s a vezető magyar kormány egyik meghatározó figurájának legutóbbi székelyföldi látogatása kapcsán megfogalmazott politikai üzenete. Kövér több dolgot is mondott egyszerre, mind az EMI táborban megtartott előadásában, mind pedig a különböző sajtóorgánumoknak adott interjúkban, amiből nem könnyű kihámozni az egyértelmű politikai mondanivalót és iránymutatást. Egyik oldalról azt mondta, hogy 1998 és 2002 között nem politizáltak megfelelően a határon túli magyar problémák tekintetében, s ha ma azokkal az érvekkel szembesítenék őt, melyeket ők akkor használtak, akkor lesajnálólag naivnak nevezné ezen érvek előadóját. Másik oldalról azt is leszögezte, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen politikai tényező s hogy Erdélyben kell tenni azért, hogy ez ne így legyen.

De mielőtt még megriadnánk, hogy a Fidesz reálpolitikai megfontolásokból az RMDSZ mellé állna, hadd idézzük fel, hogy Orbán Viktor több ízben is kijelentette, hogy a magyar kormány első számú partnere Tőkés László és az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Azt sem feledhetjük, hogy a 2008-as önkormányzati választáson Orbán Viktor nyíltan kiállt a Magyar Polgári Párt mellett, melyet akkor nyíltan vagy burkoltan minden erdélyi nemzeti erő támogatott annak dacára, hogy a jelöltállítás során Szász Jenő már megmutatta, hogy e pártra nem úgy tekint, mint a nemzeti oldal együttes közösségépítő érdekképviseleti vállalkozására, hanem mint a saját politikai feudumára. Bizonyos fokú váltás tehát érzékelhető.

Ennek lényege, hogy ellentétben az 1998 és 2002 közötti korszakkal, amikor az RMDSZ volt a Fidesz első számú partnere és annak vezetőjével Markó Bélával jó viszonyra törekedtek, ma már más a helyzet. A első Orbán kormány politikájába  belefért az, hogy csurrant-cseppent a támogatásból a nemzeti oldal intézményei számára, de alapvetően nem változott az anyaországi támogatási rendszer, a Fidesz kormány asszisztált ahhoz, hogy Markóék némi áttétellel a maguk klientúra-építésére fordítsák azt a nem kevés pénzt, aminek eredeti címzettje nem az RMDSZ volt,  hanem erdélyi magyarság. Mindeközben azzal szemben, amit a balliberális és az erdélyi labanc sajtó állít mindmáig, tételesen, hogy Orbánék exportálták volna az anyaországi politikai ellentéteket a határokon túlra, ennek fordítottja történt, kifejezetten lebeszélték azokat a szakításról, akiknek már akkor szűk volt az RMDSZes kényszerzubbony. Időközben eltelt nyolc esztendő és több kérdés eldőlt.

Markóék leszerepeltek, amikor 2002-ben még el sem dőlt a választás s már arról nyilatkozott az RMDSZ elnöke, hogy jó lesz a kapcsolat és az együttműködés egy MSZP – SZDSZ kormánnyal. Azóta is világosan érzékelhető volt, hogy az RMDSZ közelebb áll a balliberális kormányzathoz, mint a nemzeti ellenzékhez annak dacára, hogy a politikai alakzat európai szinten a konzervatív pártokat tömörítő Európai Néppárt tagja.

Lehet ugyan az RMDSZ megkerülhetetlen tényező az erdélyi politikai palettán és törekedhet a Fidesz alapvetően korrekt viszonyt ápolni vele, de annak minden jel szerint vége, hogy az RMDSZ komprádor csúcsvezetése legyen az erdélyi magyar politika tótumfaktuma és a román állami támogatások mellett a magyar állami támogatások kizárólagos szétosztója.

A politikai széttöredezettségnek, a lassacskán háromosztatú politikai mező kialakulásának dacára elvben nem kizárható egy olyan modell, mely a nemzeti minimum köré épül, s melynek keretén belül anyaországi nyomásra minden szervezet megtalálja a maga helyét.  Ennek elsőrendű feltétele lenne, hogy az RMDSZ nem foglal állást a nemzeti imperatívuszok ellen, sem belföldön, sem külföldön.

Még az sem kizárható, hogy az előttünk álló években sikerül létrehozni a Tőkés László által az elmúlt húsz évben több ízben is javasolt román-magyar egyeztető kerekasztalt, a tiszta beszéd jegyében. Mert a tiszta beszéd nélkül, az alapkérdések megtárgyalását kikerülve lehetetlen egy kölcsönösen méltányos román-magyar együttélési létmodellt intézményesíteni.

Borbély Zsolt Attila

---

[1] Az 1920-ban Romániának ítélt területeket Erdélyként említem az egyszerűség kedvéért az elmúlt kilencven évben meghonosodott szóhasználat szerint.

[2] Lásd erről részletesen: Szőke Mária: Többszáz váradi magyar emlékezett a visszatérésre, Reggeli Újság, 2010. szeptember 8.

[3] Aprócseprő, de szimbólumértékű dolog, hogy amikor egy-egy román-magyar meccs alkalmával román riporterek provokatív szándékkal megkérdezik az RMDSZ képviselőit, hogy kinek drukkolnak, akkor senki nem akad, aki azt felelje, hogy „természetesen a magyar csapatnak” . És egy újabb kérdésre esetleg elmagyarázná kapásból az államnemzeti és kultúrnemzeti létfelfogás közötti különbséget s egyben azt is, hogy az lenne abszurd, ha a románok által elnyomott magyarok a román csapatnak szurkolnának.

[4] A makfalvi konfliktus legrészletesebb összefoglalását a Kolozsváron megjelenő Krónika c. napilap közölte. Lásd: Szucher Ervn: Feljelentette az RMDSZ a székely lobogót kitűző MPP-seket Makfalván, Krónika, 2010. január 29.

[5] Transindex: Nem folytatják a bűnvádi eljárást a Makfalván és Szovátán székely zászlót kitűzők ellen, 2010. szeptember 1.