Pozsgay Imre, a nemzetpolitikus

A Pozsgay Imréről szóló bejegyzésem érdekes vitát váltott ki a Facebook-falamon. Gondoltam felteszem a blogra ezt a szöveget is, amit a jeles politikus 2016. március 25.-én bekövetkezett halála után néhány nappal írtam. Az eszmefuttatást, mely az itthon.ma portál számára készült, átvette az Erdélyi Napló is.

Elhunyt Pozsgay Imre.

A nemzetben gondolkodó szocialista politikus, akinek pályáját egy agresszív kisebbség, az SZDSZ törte derékba 1989-ben, de aki ennek dacára egyetemi tanárként és közéleti személyiségként élete végéig szolgálta a nemzet ügyét. Alig egy héttel azelőtt halt meg, hogy Temesváron lett volna fellépése, ez is jelzi, hogy utolsó leheletéig aktív volt, s hirdette politikai krédóját. Azt a politikai krédót, mely szöges ellentéte a nemzetellenes, urbánus, kozmopolita liberalizmusnak, mind gazdasági, mind eszmei síkon.

Nem véletlen, hogy az SZDSZ-es kurzusírók a szociálisan érzékeny nemzeti politikát, ha úgy tetszik a népi írók gondolkodására visszavezethető „harmadik utat” támadták a legkeményebben mindenkoron. Ez az a politikai program, amit sajnos a Nemzeti Demokrata Szövetség színeiben Pozsgay Imrének nem sikerült győzelemre vinni, de amely minden hiteles nemzeti politikának sine qua non-ja. Nem lehet hitelesen nemzeti az, aki nem gondolkodik egész nemzetben, aki nem kívánja megteremteni annak lehetőségét, hogy a nemzet bármely tagja, szülessen bármilyen társadalmi  osztálykörnyezetbe szorgalommal felemelkedhessen akár az országot irányítók közé is.

Pozsgay Imre életútja ott van két kattintásnyira az világhálón, a wikipédia is ténygazdag cikkben ismerteti életének legfőbb állomásait. Jómagam ezért csak három mozzanatot szeretnék kiemelni belőle.

Az első az, amit sokan szeretnek lekicsinyelni. Részben azért, mert képtelenek belegondolni az akkoron adott körülményekbe, részben azért, mert nem is akarnak mögé látni a dolgoknak, kényelmes elintézni Pozsgay Imrét mind a balliberálisoknak, mind a purifikátori hévvel fellépő nemzeti jakobinusoknak azzal, hogy „bolsevik politikus, nem érdemes rá szót vesztegetni”.

A pillanat, amiről szólni szeretnék 1989. január 28., amikor Pozsgay Imre az MSZMP politikai bizottságának tagjaként és államminiszterként ki merte mondani a nyilvánosság előtt, hogy 1956 népfelkelés volt. Ma már ez evidenciának tűnik. De akkor kimondani ezt az evidenciát, az említett tisztségek betöltőjeként, nem tudva, hogy egy éven belül az egész kommunista rezsim bukik, történelmi tett volt, mely kockázatvállalást jelentett. Lengyel László pár évvel később röhécselve mesélte politológus hallgatóinak – jómagam is ott ültem a sorok között - hogy Pozsgay számított arra, hogy retorzió éri, tartott a keményvonalasok bosszújától, elodáig, hogy életét is veszélyben érezte. Hát hogyne számított volna akár a legrosszabbra is? 1933-ban született, megélte felnőtt fejjel a rákosizmust, 1956-ot, majd a Kádár rendszert, pontosan tudhatta, hogy párttársai mire képesek, ha megvan a moszkvai hátszél. Ki tudhatta előre, hogy az 1991-es szovjet puccskísérlet nem történik meg előbb és nem jár sikerrel?  Pozsgay Imre ezzel a kijelentéssel a Kádár rendszer legfőbb ideológiai pillérét mozdította ki a helyéből.

A második mozzanat az 1989. november 26.-i népszavazás, amit az SZDSZ kezdeményezett, de sikerült maga mellé állítsa a Petrasovics-féle Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot valamint a Fideszt. A négyigenes népszavazás valójában egy kérdésről szólt, a köztársasági elnökválasztás módjáról és implicit arról, hogy lesz-e köztársasági elnök Pozsgay Imréből. (Akkor közvetlen elnökválasztás esetén ő lett volna a legesélyesebb jelölt.) A további három kérdésből kettő, a pártszervezeteknek a munkahelyekről való kivonulása, valamint a munkásőrség feloszlatása már megtörtént, a harmadik, az MSZ(M)P elszámoltatása mindmáig nem történt meg, népszavazás ide vagy oda. A néppel azt kellett felfogadtatni, hogy lemondjon arról a jogáról, hogy  maga válassza az ország elnökét, (amint ahogy az Ausztriában is történik, mely ennek ellenére parlamenti s nem félelnöki rendszer) s átengedje azt a parlamentnek. A kérdést kellő körmönfontsággal tették fel, éspedig úgy, hogy mikor kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására: 1989 decemberében, ahogy azt a Nemzeti Kerekasztal tervezte, vagy a parlamenti választások után. Azt sajnos sokan nem tudták, hogy ha a parlamenti választások után választanak csak elnököt, akkor azt a  parlament teszi majd meg.

A manipuláció sikerrel járt.

Hogy szükség volt-e végül csalásra vagy sem, azt ma már nehéz megállapítani, de hiteles forrásokból is hallani azt, hogy rásegítettek egy kicsit a számolásnál az első kérdés esetében az igenekre. Tény, hogy az MDF, mely bojkottot hirdetett, mintsem hogy az MSZP-vel kerüljön egy platformra, behozhatott volna a győzelemhez kellő mennyiségű szavazatot, ha az „egy nem, három igen” mellé áll. (Tehát, hogy az elnökválasztás történjen meg az előzetes terveknek megfelelően decemberben, vonuljanak ki a pártszervezetek a munkahelyekről, oszlassák fel a munkásőrséget és az állampárt számoljon el a vagyonával). De nem így történt. Az elnökválasztás elmaradt, arra végül az 1990 áprilisi választások után került sor, amikoris az MDF-SZDSZ paktumnak megfelelően Göncz Árpádot választották meg e tisztségbe. Pozsgay Imre 1990 novemberében kilépett az MSZP-ből , majd Bíró Zoltánnal, az MDF első elnökével megalapította a már említett Nemzeti Demokrata Szövetséget, egy kifejezetten harmadik utas pártot, mely azonban nem érte el a parlamenti küszöböt, s az 1994-es választások után két esztendővel feloszlatta magát.

1989 őszén egy hozzám igen közel álló ember azt mondta a négyigenes népszavazás hajrájában, (amikor a legintenzívebben ment az SZDSZ-es propaganda, miszerint azért kell a népszavazás, hogy az MSZP át ne mentse a hatalmát a szabad választásokon), hogy az a baja a szabad demokratáknak Pozsgayval, hogy magyarul gondolkodik. Megmondom őszintén, nem hittem neki, bevettem akkor a maszlagot én is, legalábbis azt, hogy az SZDSZ-nek az a problémája Pozsgayval, hogy az állampárthoz kötődik és elhittem nekik, attól tartanak, hogy elnökként az MSZP-t fogja segíteni a választásokon. (Hogy e félelmet, már akkor is irreálisnak, a népszavazást pedig diverziónak tartottam, az más kérdés.)

Időközben megtudtuk, hogy az MSZP-ben az SZDSZ-es szárny volt az erősebb, az SZDSZ-nek pedig semmi baja nem volt a kozmopolita, internacionalista MSZP-ésekkel, olyannyira, hogy a Demokratikus Chartával, amit a fasiszta veszélyre való hivatkozással hívtak életre, kiengedte a pártot a politikai gettóból, majd 1994-ben, amikor az MSZP 54%-os parlamenti többséget nyert a választásokon az SZDSZ sutba dobva az elvszerűséget és a hitelességének a látszatát, kormányra ment velük. Tehát bizony azért vetette bele magát minden erővel az SZDSZ a retorikai harcba 1989 vége felé, mert semmiképpen nem akarta, hogy Magyarországnak nemzeti gondolkodású elnöke legyen.

A harmadik mozzanat végül Pozsgay Imre politikai hazatérése. 2005-ben Orbán Viktor őt is felkérte a Nemzeti Konzultációs Testület tagjának, amit az egyetemi professzorként dolgozó egykori politikus el is fogadott. Bátorság kellett a felkéréshez és bátorság kellett az elfogadáshoz.

A politikai hitelvek módosulása eredhet több forrásból. Lehet mögötte őszinte meggyőződés, de lehet számítás is.

Pozsgay Imre esetében a nemzeti eszmerendszerhez való egyre markánsabb közeledés minden bizonnyal szemléleti érés eredménye és belső meggyőződésből fakadt. Erre utal az is, hogy Magyarországon abban az időszakban, amikor Pozsgay Imre 1987 után egyre inkább közeledett az akkor még a nemzeti erők zászlóshajójának számító MDF-hez, a nemzeti retorikától sokat nem lehetett remélni, mint ahogy ma sem. Pénz, paripa, fegyver annak jár a szép új, „demokratikus” világban, aki elárulja saját nemzetét, aki partner a globalista háttérhatalom „kéz kezet mos” játékában, aki nemhogy vissza nem akar nyerni semmit az elvesztett szuverenitásból, hanem aki segít azt még jobban leépíteni. A magát baloldalnak mondó bűnszövetség, melyet Pozsgay Imre 1990 őszén otthagyott, már rég eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, ha nem működne úgy, mint a Közép és Kelet-Európát is gyarmatosító világhatalom helyi komprádor elitje.

Pozsgay Imre a nyolcvanas évek második felétől egyértelműen a nemzeti értékrend és a nemzeti érdekek szerint szólt és cselekedett. Bárki bármit mondjon, ő a nemzeti tábor halottja. Ezt csak azok vitathatják, akik nem tudnak eleget, vagy azért kapják zsoldjukat, hogy evidenciákat kétségbe vonjanak.

Borbély Zsolt Attila

Román merénylet a szólásszabadság ellen

 2015 augusztusában írtam a román szájkosártörvényről.

Hazudni nem szabad?

Az 1989-es magyarországi rendszerváltás szellemiségének egyik ikonikus figurája az akkor már tíz éve meghalt Bibó István volt. Gondolatait mindmáig sokan idézik a politika színpadáról szerencsésen letűnt SZDSZ egykori képviselőitől a fideszes derékhadon keresztül Vona Gáborig. Bibó nagyhatású gondolkodó volt, nagyívű, sok esetben tetszetős eszmefuttatások szerzője és gigantikus tévedések megfogalmazója. Bírálni éppúgy kevesen merik, mint Adyt, annak dacára, hogy Bibó tudós volt és nem művész, akinek a gondolatait nyugodtan le lehetne mérni az igaz/hamis „univerzális értékduál” mentén.

De 1956-os bátor helytállása szinte a bírálhatatlanság magasságába emelte s ma már a forradalom tántoríthatatlan, ha kell, a halált is vállaló államminiszterét látjuk benne, s nem azt a szerzőt, aki demokratikusabbnak tartotta a szovjet csizma alatt eltöltött és megannyi jogsérelemmel, magyarok és németek százezreinek elhurcolásával, megalázásával, megkínzásával, ártatlan emberek tömegeinek meggyilkolásával járó 1945 és 1948 közötti időszakot, mint az ízig-vérig magyar, a nemzeti építkezés jegyében eltelt Horthy-korszakot. Vagy említhetnénk azt is, hogy Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjet hadsereg rémtetteinek mentegetésére, azt bizonyítandó, hogy a kommunista megszállók valójában felszabadítók.

E kifejezetten ellenszenves megnyilvánulások mellett voltak megnyerő, már-már megható tévedései is. Sokat emlegetett „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című tanulmányában az egyik legtöbbet idézett rész a következő „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni."

„Bár így lenne” - sóhajthatunk fel, az emberiség leghazugabb, legembertelenebb, legcinikusabb világrendjének épülése közben, mely a világtörténelem egyik legnagyobb hazugságára épül. A 2001. szeptember 11-i amerikai titkosszolgálati akciót az Al Kaida terror-támadásának hazudni olyan otromba szemfényvesztés, hogy ahhoz képest a király új ruháját tervező szabók merészsége kismiska. De ezúttal hiába kiabálja bárki, hogy meztelen a király, legyen az egykori titkosszolgálati miniszter[1], volt államelnök[2], közíró vagy elemző[3], hiába mutatnak rá százak, hogy a hivatalos teória egyszerűen nem áll meg a fizika törvényeinek fényében, hogy a WTC 7-es épületének összeomlására egyszerűen nincs is fősodratú magyarázat, önmagukat komolyan vevő államférfiak ezrei úgy hivatkoznak az akcióra, mint terrortámadásra. S az emberéletek ezreit követelő hazugságra további hazugságokat és állami terrorintézkedéseket építettek: Irak lerohanása, Afganisztán megtámadása, majd jött az „arab tavasz”, a „Maidan”, s most a harmadik világ Európára zúdítása. 

Ebben az egész planéta ellen viselt, és a globalista háttérhatalom totális uralmáért folyó harcban térségünk államai egymásra vannak utalva, szerencsés esetben vállvetve küzdhetnének az ellenséggel, hiszen e régióban nem kövesedtek meg a világ leigázásának ideológiai segédeszközei, a politikai korrektségnek nevezett öngyilkos őrület toposzai, a kozmopolitizmus, a nemek megszüntetéséért és a homoszexualitás piedesztálra emeléséért a természet ellen viselt háború esztelenségei. Csakhogy a közös fellépést megakadályozza a lengyelek történelmi perspektívában érhető oroszgyűlölete és implicit Amerika-pártisága, valamint a kisantant államok magyarellenessége, mely többek között az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni félelméből táplálkozik.

(A román politikum és az új világrend)

Románia, hogy hazai vizekre evezzünk, engedelmes bábja a pusztító világerőnek, egyik legfőbb külpolitikai törekvése, hogy megfeleljen az globalista háttérhatalom látható intézményei által megfogalmazott kívánalmaknak, legyen szó az Egyesült Államok kormányáról, az IMF-ről vagy az Európai Unióról.[4] E megfelelési igyekezet nemcsak a külpolitikában érhető tetten, hanem a gazdaságpolitikában, a kultúrpolitikában, az emberi jogi problémák kezelésében is. Ezutóbbi témában az egyik látványos gesztus a szájkosártörvény nemrégiben történt elfogadása.

Romániában már 2002-ben elfogadtak egy sürgősségi kormányrendeletet, mely tiltja többek között a holocausttagadást, az emberiségellenes bűncselekményért elítélt személyek, a háborús bűnösök kultuszát, a rasszista, náci, xenofób eszmék terjesztését és a fasiszta, náci szimbólumok használatát. E jogi normát most törvényerőre emelte a szenátus, a képviselőház, majd aláírta s kihirdette Klaus Iohannis államelnök is.

A magyar sajtó egy része úgy ismertette a hírt, hogy „hatalmas pofont kapott a romám szélsőjobb”, mivel a tiltott jelképek közé a törvény beemelte a Vasgárda szimbólumait is, melyeket a magyargyűlölő, nemzeti ünnepeinket előszeretettel megzavaró, magyarellenes akciókban jeleskedő Noua Dreapta rendszeresen használ.

Pofont kapott ugyanakkor a szólásszabadság is, a román hatalom pedig egy olyan eszközt, melynek segítségével folytathatják a demokratikus jogrenddel aligha összeegyeztethető olyan jogsértések sorát, melyben már benne van Nyírő József székely írófejedelem méltó eltemetésének megakadályozása, Wass Albert megemlékezések szervezőinek állami zaklatása, Wass Albert könyveinek elkobzása, vagy különböző magyar nemzeti szellemű ruhadarabok, pólók, melegítők, jelvények lefoglalása[5].

A holocaust-tagadásról tárgyszerűen

Érdemes két szót szólni a holocaust-tagadásról is, annak dacára, hogy e téma boncolgatásával vékony jégre merészkedik az elemző, s igen hamar kiérdemelheti az értelemszerűen nem kívánt antiszemita jelzőt.[6] A holocaust-tagadás kriminalizálásával olyan gumiparagrafus került kodifikációra, mely lényegében a bíró kezébe adja a mérlegelés jogát az egyes ügyekben, hiszen e törvények nem rögzítik pontosan, hogy mit is értenek holocaust alatt, hogy pontosan mi az, amit nem szabad tagadni. Magyarán egy bíró származásából és/vagy világnézetéből fakadó elfogultsága miatt kerülhetnek ártatlan emberek börtönbe, akik nem tettek mást, mint azt, hogy kifejtették véleményüket egy történelmi kérdésben.

Emlékezetes, hogy amikor Lovas István a Népszabadság hasábjain megjelentette „Az összehasonlító véralgebra és a holocaust” című írását[7], mely átvéve neves izraeli kutatók érvelését azt igazolta, hogy nincs olyan szempont, melynek alapján a zsidók elleni második világháborús népirtást ki lehetne emelni az emberi történelem megannyi hasonló tragédiája közül, Eötvös Pál főszerkesztő azon frissiben, Lovas írása alatti jegyzetében holocaust-tagadónak titulálta szerzőt.

De miként Norman G. Finkelstein írja[8], aki maga is koncentrációs táborokat megjárt szülők gyermeke, a holocaust ügyében önmaguknak a döntőbíró szerepet vindikáló „elemzők”, például Deborah Lipstadt szerint holocaust-tagadásnak számít az egyébként sok esetben bizonyítottan[9] hazug visszaemlékezések hitelességének kérdőjelezése, a zsidó kollaboránsok szerepének elítélése, sőt még az is, hogy a németek szenvedést megemlítjük Drezda bombázása kapcsán.

Finkelstein joggal állapítja meg, hogy a holocaust egyediségről szóló állítások „intellektuálisan terméketlenek, erkölcsileg szégyenletesek”. Indokként azt hozza fel többek között, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokat ad. A holocaust segítségével „áldozatnak tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma, mely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok egyik legsikeresebb etnikuma szintén áldozati státust szervezett magának.”[10]

Egy szó, mint száz, a holocaust-tagadás büntetőjogi üldözése nemcsak a szólásszabadság alapvető emberi jogát sérti, hanem az emberek közötti egyenlőség elvét is, hiszen egy etnikum tragédiáját más etnikumok tragédiája fölé emeli. Jellemző az is, hogy a holocaust-tagadással vádolt ún. revizionista történészek nem azt tagadják, hogy a zsidókat üldözték és csak származásuk okán nagy számban meggyilkolták a náci Németország iránymutatása szerint, hanem azt, hogy e népirtás gázkamrákban történt, hogy létezett központi parancs az egész zsidóság kiirtására, valamint azt, hogy az áldozatok száma elérné a sokat emlegetett 6 milliót. Ezek márpedig történelmi kérdések, melyek vonatkozásában a nyílt viták, konferenciák, régészeti bizonyítékok kellene döntsenek és nem a büntetőjog homályos megfogalmazása alapján az ügyben eljáró bírák.

Kétélű fegyver

Andrei Muraru román államelnöki tanácsostól megtudhattuk, hogy a hatóságok nekiláttak ama személyek beazonosításának, akik nyilvánosan fasiszta, legionárius, rasszista és idegengyűlölő eszméket terjesztenek, valamint háborús bűnösök kultuszát ápolják.

Baljós közlés.

Hiszen éppúgy áldozatul eshetnek a gondolatrendőrség ügyködésének a saját nagyjaik emlékét ápoló magyarok, mint a magyar zászló elégetésével vagy más típusú meggyalázásával kérkedő habzó szájú román szélsőségesek.

Akárcsak a korrupció elleni harc esetében, melynek keretében az illetékes hivatal emberei nemcsak Kiss Sándorra, az RMDSZ Bihar megyei, a magyar álbaloldal nemzetellenes képviselőivel üzletelő és bensőséges kapcsolatot ápoló vezetőjére csapott le, hanem Ráduly Róbertre is, aki RMDSZ-es politikusként támogatta a Székely Nemzeti Tanács csík széki szervezeteinek megalakítását, gyújtó hangú beszédek sorát tartotta meg a magyar parlamenttől az RMDSZ kongresszusokig s aki Csíkszereda főterén pár éve hatalmas székely zászlót avatott. De említhetjük Mezei János Gyergyószentmiklósi polgármester esetét is, akit aligha korrupció miatt üldöznek, hanem magyar ügyekben való kiállása miatt.

Fonáknak, abszurdnak érezhetjük, hogy a felmérések szerint a román állampolgárok egynegyede Nicolae Ceausescu-t tartja az eddigi legjobb román politikusnak[11], 83 százaléka pedig véli, hogy Ceauşescu nem volt rossz vezető. (A kolozsvári Krónika írja azt is, hogy a 2014-es államelnök-választás kampányában közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 66 százaléka úgy vélte, hogy Ceausescu megnyerte volna a megmérettetést, ha jelöltként indulhatott volna a választáson.) Mindazonáltal tiltani a rá való megemlékezést és azt rendőri erőkkel megakadályozni, netán a megemlékezőket börtönbe zárni méltatlan lenne és éppenséggel az új rendszer antidemokratizmusát, érvelő-képtelenségét, gyengeségét, meggyőzőképességének hiányát bizonyítaná, s csak olaj volna a tűzre.

Mindent kimondani? Hol vannak  a határok?

Joggal tehető fel az a kérdés, hogy akkor miként is állunk a liberalizmussal, mint ideológiával s az nemkülönben, hogy a szólásszabadság jegyben bármit ki lehet mondani? Elméletileg szépen hangzik, hogy mindenki szólásának addig terjed a szabadsága, ameddig nem szenved csorbát más jogos érdeke. De mi nevezhető a jogos érdeknek?

A nemzeti oldalon sokan kiáltottak börtönért, amikor egyesek a Szent Koronát vagy a Himnuszt gyalázták. Kétségkívül megfontolandó, hogy minden állam a maga szimbólumait fokozottan védje, s saját területén ne engedje meg saját zászlajának, címerének, himnuszának meggyalázását. De nyitva marad a kérdés, hogy helyes-e, arányos-e, ha közmegvetés helyett börtönbe zárnánk a Kis Jánosokat[12], Majsai Tamásokat[13]?

Az elmúlt évszázadban nem sok jó érkezett Európába az Egyesült Államokból. Ezzel együtt a „világos és jelenvaló veszély” teóriája, amit 1919-ben fogalmazott meg Oliver Wendell Holmes, Jr. a Legfelsőbb Bíróság tagja a testület nevében, jól használható eszköz a szólásszabadság határainak kijelölésében. (A „Schenk vs United States” ügyben egy szocialista agitátort ítéltek volna el a kémkedési törvény alapján, aki a háborús sorozás ellen lázítónak mondott röplapokat terjesztett.) A sokat idézett megfogalmazás így hangzott: „A kérdés minden esetben az, hogy a használt szavak vajon olyan körülmények közepette kerültek-e nyilvánosságra, és olyan jellegűek-e, hogy jelentős károk világos és jelenvaló („clear and present”) veszélyét idézik elő.”

Ami a liberalizmust illeti: nem tagadható, hogy ez az ideológia ágyazott meg egy sor olyan jelenségnek, melyek mára az emberi civilizáció létét fenyegetik. A szabadverseny a politikában és a gazdaságban nem a legnemesebbeket, hanem a leggátlástalanabbakat juttatta többlet-előnyhoz, példa erre az elmúlt százötven év. A profitcentrizmus, a haszonhajhászás tönkreteszi a természeti és társadalmi környezetet, szétrombolja az erkölcs finomszövetét, s mára eljutott abba a fázisába, amikor egy magát láthatatlanként tételező háttérhatalom egyre nyilvánvalóbb módon szeretne totális szupremáciát. Nemcsak gazdasági hasznot, de ellenőrzést a szavak, érzések, gondolatok és álmok felett: csupa olyan dolgot, mely élesen ütközik a liberális tanokkal.

A liberalizmus miután fő követelései beépültek alkotmányjogi szinten a nyugati világ rendjébe, mondanivaló nélkül maradt. Tanain ma szemellenzős megélhetési jogvédők, tollnokok és ideológusok élősködnek, akiknek teóriái esetenként a totális embertelenségig merészkednek[14].

Ugyanakkor a liberalizmusnak nem lehet minden tézisét ördögtől valónak tekinteni. Aki megélte, hogy mit jelent az, amikor politikai nézetei miatt, egy embertelen, hazug, cinikus államhatalom privát körben történő bírálata miatt behívják a titkosrendőrségre, ahol lelki esetleg fizikai terrornak vetik alá, az aligha tekinti a szólásszabadság dogmáját egy sátáni ihletésű liberális kitalációnak.

A probléma az, hogy a szólásszabadság határait ma azok igyekeznek megszabni, akik módszeresen, tervszerűen etetik hazugsággal a világot, akiknek a világképébe belefér, hogy valaki az ártatlan, újszülött csecsemők meggyilkolására buzdítson, de az nem, hogy egy történész tisztán akarjon látni egy olyan múltbeli eseménysor kérdésében, melynek árnyékában egy mesterséges terrorállam szabályos népirtást folytathat szülőföldjüket soha el nem hagyó őslakosok ellen.

Románia pedig szépen beáll a sorba, kodifikálja az ún. holocaust-tagadás büntethetőségét, miközben egy csapásra bármikor bevethető jogi fegyvert kreál magának a magyar kisebbséggel szemben.

Borbély Zsolt Attila

---

[1] Lásd: Andreas Von Bülow: A CIA és szeptember 11., magánkiadás, 2004.

[2] Francesco Cossiga vonatkozó sorai olyannyira elhíresültek, hogy a jeles politikusról szóló wikipédia cikk is idézi őket.

[3] Elég a „9/11 átverés” kulcsszavakat beütni egy világhálós keresőbe, özönlenek a nevek és adatok.

[4] Könnyen olvashatja rá Victor Ponta a nemrégiben kipattant magyar- román diplomáciai perpatvar keretében a magyar vezetésre, hogy az Egyesült Államoktól az Európai Unióig mennyien bírálják Magyarországot, amikor ő és kabinetje beáll szélirányban, kiszolgálja a Romániát is gyarmatosító globalista erőket, miközben a magyar kormány tágítani igyekszik a mozgásteret, s rángatja a pórázt.

[5] A tavaly EMI táborban szemtanúja voltam annak, ahogy a román államhatalom embere szelektált a pólók és melegítők között. A lefoglaltak közé tartozott például az Ismerős Arcok póló is. A románok szerint xenofób és rasszista felirat, hogy „anyám magyar, apám magyar gebedjen meg, akit zavar”. Miközben e felirat éppenséggel azon xenofóbok ellen szól, akiket zavar mások magyar önazonossága.

[6] Kedvenc hivatkozásom ebben a tárgykörben az, hogy Krómer István, az MDF majd az MDNP szelíd lelkű és szelíd tollú publicistája bekerült a „Kirekesztők” című kötetbe, mely a szerkesztői szándék szerint a magyar antiszemita szövegeknek riasztó tárháza kellett volna legyen. Krómer nem tett mást, mint őszintén, tárgyilagosan, higgadtan szólt Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásáról, bármiféle, a zsidóságot kollektíve megbélyegző vagy dehonesztáló kitétel nélkül. (Lásd Karsai László (szerk): Kirekesztők, Aura kiadó, 1992., 166. o.)

[7] Lásd a napilap 1999. március 5-i számát.

[8] Lásd: Norman G. Finkelstein: A Holokauszt-ipar, Kairosz kiadó, 2003, 77. o.

[9] Lásd például a második világháború éveit Svájcban töltött Binjamin Wilkomirski „Fragments” című művét, vagy Anna Frank naplóját, aminek egy részét golyóstollal írták, állítólag olyan időszakban, 1951 előtt, amikor még a golyóstoll nem volt forgalomban. De a sor nyilván hosszan folytatható.

[10] I.m. 15. o.

[11] Lásd Rostás Szabolcs: „Tiltják a Ceausescu kultuszt”, Krónika Online, 2015. július 30.

[12] Lásd Kis János egykori SZDSZ-elnök emlékezetes kiszólását arról, hogy a címervita jelentősége annyi, mint hogy húznak-e svájci sapkát egy pajzsra.

[13] Majsai Tamás, a Mancs publicistája tökfödőnek nevezte a Szent Koronát és tetemcafatnak Szent István jobbját.

[14] Lásd például Peter Singert. A modern utilitarizmus markáns képviselője nyíltan hirdeti, hogy az újszülöttek erkölcsi szempontból meggyilkolhatók, s azt is, hogy szabaddá kellene tenni az állatokkal folytatott szexuális viszonyt. De említhetjük azt is, hogy 2006-ban Svédországban a liberalizmus zászlaja alatt bejegyeztek egy pártot, mely a pedofília legalizálásáért küzd.

Pozsgay Imre politikai öröksége: a harmadik út

Az első szabad magyar választások után negyed évszázaddal aránylag kevés szó esik e folyamat egyik főszereplőjéről és akkori sztárpolitikusáról, Pozsgay Imréről, akinek a kommunista pártot belülről őrlő tevékenysége nagyban hozzájárult a rendszerváltás békés lebonyolításához. Más kérdés, hogy maga a rendszerváltozás félresiklott, az ország egyik nagyhatalom gyarmatából egy másik nagyhatalom félgyarmatává lett. 2010 óta megromlott hírünk, imázsunk épp annak köszönhető, hogy e félgyarmati állapotban próbálja a kormány tágítani a mozgásteret, visszaszerezni minél többet a politikai és gazdasági szuverenitásból, a globalista háttérhatalom, a „szuverenitásgazda” az egyenkapcsolású, fősodratú nemzetközi sajtót válaszképpen ellenünk uszítja.

Pozsgay Imréhez visszatérve: a politikus 1990 novemberében kilépett a Magyar Szocialista Pártból és barátjával, Bíró Zoltánnal valamint olyan jeles nemzeti értelmiségiekkel, mint Kukorelli István alkotmányjogász, Gidai Erzsébet közgazdász, Püski Sándor könyvkiadó vagy Sára Sándor filmrendező megpróbált egy középre húzó, nemzetépítésben, közösségerősítésben gondolkodó, se jobbra, se balra nem néző szervezetet Nemzeti Demokrata Szövetség néven sikerre vinni. Sajnos kudarcot vallott, a párt az 1994-es választáson szerény 0,6%-ot ért el, majd feloszlatta önmagát. (E szervezet jelszava is lehetett volna a későbbi MIÉP-é: „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”, azzal a lábjegyzettel, hogy esetükben keresztény jelleg nem volt annyira hangsúlyos.) Szomorú történet ez: ha az NDSZ-nek sikerül elfoglalni az MSZP helyét a magyar politikai palettán, másként alakul a magyar történelem.

Mindazonáltal örömteli, hogy komoly tényezők azóta is számon tartják a veterán politikust: Orbán Viktor őt is felkérte, hogy legyen tagja a tíz esztendeje megalakult Nemzeti Konzultációs Testületnek, de itt van egy friss hír is, miszerint Jankovics Marcell, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, a kuratórium elnöke és Bihari Antal, a díj alapítója Szent István-díjat adtak át Pozsgay Imrének a múlt szombaton az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében.

Pozsgay Imre történelmi teljesítményét többen, több irányból tagadják előszeretettel és koncepciózusan. Az SZDSZ az 1989. november 26.-i népszavazást lényegében azért kezdeményezte, nehogy egy nemzetben gondolkodó, a háttérhatalommal való kiegyezést megakadályozó magyar ember köztársasági elnök legyen, a népszavazási kampányban pedig a legaljasabb stílusban támadták Pozsgayt, azzal vádolva őt, a rendszer egyik lebontóját, hogy megválasztása a kommunisták hatalmának átmentését szolgálná. Miközben a háttérben a stratégák már előre tervezték az MSZP összeborulását az SZDSZ-szel. Persze Pozsgay távozása után meggyengült az MSZMP utódpártjának addig sem meghatározó nemzeti jellege, s előtérbe kerültek a kultúrharcos kozmopoliták Vitányi Ivántól Kovács Lászlón, Kósáné Kovács Magdán át Szabó Zoltánig, akik bármikor politikai otthonra leltek volna a Szabad Demokraták Szövetségében. Nem csoda, hogy a „Demokratikus Charta” esernyője alatt már lelkesen szorongatták egymás kezét Antall József diktatúrájától rettegve.

1990 nyarán még Orbán Viktor is tagadta Pozsgay és a reform-kommunisták történelmi érdemeit a bálványosi szabadegyetemen, szerencsére a politikai-szellemi érés e kérdést is helyre tette a gondolkodásában.

A balliberális sajtó képviselői előszeretettel gúnyolódnak rajta évtizedek óta, elsősorban kommunista múltját fölróva. Pont ők, akik vezényszóra álltak át Moszkva szolgálatából Brüsszel és Washington szolgálatába, akik egzisztenciális kockázatvállalás nélkül írták mindig azt, amit tőlük elvártak. Miközben Pozsgay Imre reális kockázatot vállalt, amikor 1989. január végén, Grósz Károly pártfőtitkár távollétét kihasználva nyilvánosságra hozta az MSZMP KB történelmi szakbizottságának értékelését, mely az addig hivatalosan ellenforradalomnak nevezett 1956-os eseménysort népfelkelésnek nyilvánította. Grósz megpróbálta ugyan rávenni Pozsgayt nyilatkozata visszavonására, de hasztalan. Két héttel az emlékezetes bejelentés után a Központi Bizottság is népfelkelésként értékelte 1956-ot, amivel egyfajta ideológiai harakirit követett el: a Kádár rendszer eszmei legitimációja megsemmisítő csapást kapott, megnyílt az út Nagy Imre mártír miniszterelnök össznemzeti katarzist hozó újratemetése előtt, amit a köztársaság kikiáltása, majd az első szabad választás követett.

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán és az MDF harmadik utasai egy élhető jövőképet képviseltek, melyet a részben megvásárolt, részben félrevezetett magyar elit meg sem próbált valóságba ültetni. A harmadik utat ugyanúgy gúnyolta az akkor még elsöprő fölényben levő nemzetellenes, destruktív bal-liberális sajtó, mint Fekete Gyulát, aki elsőként figyelmeztetetett a ma már mindenki által reális problémaként elismert demográfiai válságra. Mint ahogy azt is tisztán lehet ma látni, hogy utat tévesztettünk. Ellen kellett volna állni a rablókapitalizmus féktelen gyarmatosító étvágyának, ellenőrzés alatt tartani a privatizációt, amit csak lehet, megőrizni nemzeti tulajdonban, nem engedni szétrabolni a nemzeti vagyont, leszerelni működő gyárainkat, lényegében az egész magyar ipart. Mint ahogy bűnös felelőtlenség volt módszeresen szétverni a magyar mezőgazdaságot.

Alkonyi László, aki borszakíróként a legmélyebb társadalmi összefüggéseket is átlátja és láttatja, úgyszólván minden előadásában elmondja: az a nemzet mondhatja magát sikeresnek, mely a legtöbb értelmes, alkotó egzisztenciát tudhatja soraiban.  Egy multinacionális nagyáruház pénztárgépében robotolni napi 8 órát éhbérért, más földjét megművelni, más extraprofitjáért feláldozni családot, egészséget: nem perspektíva, nem életcél, nem erőt adó motiváció. Márpedig a társadalmat alkotó egyének motivációs értékbázisa szorosan összefügg a társadalom alaphangulatával, kreativitásával, életigenlésével. Mennyivel más a bérrabszolgaság helyett megdolgozni a saját földedet és értéket teremteni rajta!

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és a többi harmadik utas gondolkodó Németh László nyomdokán haladva minden értelemben vett, azaz gazdaságilag, biológiailag, kulturálisan és erkölcsileg egyaránt önfenntartásra képes társadalomban, kisegzisztenciák tömkelegében, „kert-Magyarországban” gondolkodtak.

Programjuk ma, a több évtizedes tévút dacára is érvényes, követendő és követhető.

Nemcsak Magyarországon, de szerte a Kárpát medencében.

Borbély Zsolt Attila

A szöveget 2015. szeptember 27-én adtam le az Erdélyi Naplónak.