Pozsgay Imre, a nemzetpolitikus

A Pozsgay Imréről szóló bejegyzésem érdekes vitát váltott ki a Facebook-falamon. Gondoltam felteszem a blogra ezt a szöveget is, amit a jeles politikus 2016. március 25.-én bekövetkezett halála után néhány nappal írtam. Az eszmefuttatást, mely az itthon.ma portál számára készült, átvette az Erdélyi Napló is.

Elhunyt Pozsgay Imre.

A nemzetben gondolkodó szocialista politikus, akinek pályáját egy agresszív kisebbség, az SZDSZ törte derékba 1989-ben, de aki ennek dacára egyetemi tanárként és közéleti személyiségként élete végéig szolgálta a nemzet ügyét. Alig egy héttel azelőtt halt meg, hogy Temesváron lett volna fellépése, ez is jelzi, hogy utolsó leheletéig aktív volt, s hirdette politikai krédóját. Azt a politikai krédót, mely szöges ellentéte a nemzetellenes, urbánus, kozmopolita liberalizmusnak, mind gazdasági, mind eszmei síkon.

Nem véletlen, hogy az SZDSZ-es kurzusírók a szociálisan érzékeny nemzeti politikát, ha úgy tetszik a népi írók gondolkodására visszavezethető „harmadik utat” támadták a legkeményebben mindenkoron. Ez az a politikai program, amit sajnos a Nemzeti Demokrata Szövetség színeiben Pozsgay Imrének nem sikerült győzelemre vinni, de amely minden hiteles nemzeti politikának sine qua non-ja. Nem lehet hitelesen nemzeti az, aki nem gondolkodik egész nemzetben, aki nem kívánja megteremteni annak lehetőségét, hogy a nemzet bármely tagja, szülessen bármilyen társadalmi  osztálykörnyezetbe szorgalommal felemelkedhessen akár az országot irányítók közé is.

Pozsgay Imre életútja ott van két kattintásnyira az világhálón, a wikipédia is ténygazdag cikkben ismerteti életének legfőbb állomásait. Jómagam ezért csak három mozzanatot szeretnék kiemelni belőle.

Az első az, amit sokan szeretnek lekicsinyelni. Részben azért, mert képtelenek belegondolni az akkoron adott körülményekbe, részben azért, mert nem is akarnak mögé látni a dolgoknak, kényelmes elintézni Pozsgay Imrét mind a balliberálisoknak, mind a purifikátori hévvel fellépő nemzeti jakobinusoknak azzal, hogy „bolsevik politikus, nem érdemes rá szót vesztegetni”.

A pillanat, amiről szólni szeretnék 1989. január 28., amikor Pozsgay Imre az MSZMP politikai bizottságának tagjaként és államminiszterként ki merte mondani a nyilvánosság előtt, hogy 1956 népfelkelés volt. Ma már ez evidenciának tűnik. De akkor kimondani ezt az evidenciát, az említett tisztségek betöltőjeként, nem tudva, hogy egy éven belül az egész kommunista rezsim bukik, történelmi tett volt, mely kockázatvállalást jelentett. Lengyel László pár évvel később röhécselve mesélte politológus hallgatóinak – jómagam is ott ültem a sorok között - hogy Pozsgay számított arra, hogy retorzió éri, tartott a keményvonalasok bosszújától, elodáig, hogy életét is veszélyben érezte. Hát hogyne számított volna akár a legrosszabbra is? 1933-ban született, megélte felnőtt fejjel a rákosizmust, 1956-ot, majd a Kádár rendszert, pontosan tudhatta, hogy párttársai mire képesek, ha megvan a moszkvai hátszél. Ki tudhatta előre, hogy az 1991-es szovjet puccskísérlet nem történik meg előbb és nem jár sikerrel?  Pozsgay Imre ezzel a kijelentéssel a Kádár rendszer legfőbb ideológiai pillérét mozdította ki a helyéből.

A második mozzanat az 1989. november 26.-i népszavazás, amit az SZDSZ kezdeményezett, de sikerült maga mellé állítsa a Petrasovics-féle Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot valamint a Fideszt. A négyigenes népszavazás valójában egy kérdésről szólt, a köztársasági elnökválasztás módjáról és implicit arról, hogy lesz-e köztársasági elnök Pozsgay Imréből. (Akkor közvetlen elnökválasztás esetén ő lett volna a legesélyesebb jelölt.) A további három kérdésből kettő, a pártszervezeteknek a munkahelyekről való kivonulása, valamint a munkásőrség feloszlatása már megtörtént, a harmadik, az MSZ(M)P elszámoltatása mindmáig nem történt meg, népszavazás ide vagy oda. A néppel azt kellett felfogadtatni, hogy lemondjon arról a jogáról, hogy  maga válassza az ország elnökét, (amint ahogy az Ausztriában is történik, mely ennek ellenére parlamenti s nem félelnöki rendszer) s átengedje azt a parlamentnek. A kérdést kellő körmönfontsággal tették fel, éspedig úgy, hogy mikor kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására: 1989 decemberében, ahogy azt a Nemzeti Kerekasztal tervezte, vagy a parlamenti választások után. Azt sajnos sokan nem tudták, hogy ha a parlamenti választások után választanak csak elnököt, akkor azt a  parlament teszi majd meg.

A manipuláció sikerrel járt.

Hogy szükség volt-e végül csalásra vagy sem, azt ma már nehéz megállapítani, de hiteles forrásokból is hallani azt, hogy rásegítettek egy kicsit a számolásnál az első kérdés esetében az igenekre. Tény, hogy az MDF, mely bojkottot hirdetett, mintsem hogy az MSZP-vel kerüljön egy platformra, behozhatott volna a győzelemhez kellő mennyiségű szavazatot, ha az „egy nem, három igen” mellé áll. (Tehát, hogy az elnökválasztás történjen meg az előzetes terveknek megfelelően decemberben, vonuljanak ki a pártszervezetek a munkahelyekről, oszlassák fel a munkásőrséget és az állampárt számoljon el a vagyonával). De nem így történt. Az elnökválasztás elmaradt, arra végül az 1990 áprilisi választások után került sor, amikoris az MDF-SZDSZ paktumnak megfelelően Göncz Árpádot választották meg e tisztségbe. Pozsgay Imre 1990 novemberében kilépett az MSZP-ből , majd Bíró Zoltánnal, az MDF első elnökével megalapította a már említett Nemzeti Demokrata Szövetséget, egy kifejezetten harmadik utas pártot, mely azonban nem érte el a parlamenti küszöböt, s az 1994-es választások után két esztendővel feloszlatta magát.

1989 őszén egy hozzám igen közel álló ember azt mondta a négyigenes népszavazás hajrájában, (amikor a legintenzívebben ment az SZDSZ-es propaganda, miszerint azért kell a népszavazás, hogy az MSZP át ne mentse a hatalmát a szabad választásokon), hogy az a baja a szabad demokratáknak Pozsgayval, hogy magyarul gondolkodik. Megmondom őszintén, nem hittem neki, bevettem akkor a maszlagot én is, legalábbis azt, hogy az SZDSZ-nek az a problémája Pozsgayval, hogy az állampárthoz kötődik és elhittem nekik, attól tartanak, hogy elnökként az MSZP-t fogja segíteni a választásokon. (Hogy e félelmet, már akkor is irreálisnak, a népszavazást pedig diverziónak tartottam, az más kérdés.)

Időközben megtudtuk, hogy az MSZP-ben az SZDSZ-es szárny volt az erősebb, az SZDSZ-nek pedig semmi baja nem volt a kozmopolita, internacionalista MSZP-ésekkel, olyannyira, hogy a Demokratikus Chartával, amit a fasiszta veszélyre való hivatkozással hívtak életre, kiengedte a pártot a politikai gettóból, majd 1994-ben, amikor az MSZP 54%-os parlamenti többséget nyert a választásokon az SZDSZ sutba dobva az elvszerűséget és a hitelességének a látszatát, kormányra ment velük. Tehát bizony azért vetette bele magát minden erővel az SZDSZ a retorikai harcba 1989 vége felé, mert semmiképpen nem akarta, hogy Magyarországnak nemzeti gondolkodású elnöke legyen.

A harmadik mozzanat végül Pozsgay Imre politikai hazatérése. 2005-ben Orbán Viktor őt is felkérte a Nemzeti Konzultációs Testület tagjának, amit az egyetemi professzorként dolgozó egykori politikus el is fogadott. Bátorság kellett a felkéréshez és bátorság kellett az elfogadáshoz.

A politikai hitelvek módosulása eredhet több forrásból. Lehet mögötte őszinte meggyőződés, de lehet számítás is.

Pozsgay Imre esetében a nemzeti eszmerendszerhez való egyre markánsabb közeledés minden bizonnyal szemléleti érés eredménye és belső meggyőződésből fakadt. Erre utal az is, hogy Magyarországon abban az időszakban, amikor Pozsgay Imre 1987 után egyre inkább közeledett az akkor még a nemzeti erők zászlóshajójának számító MDF-hez, a nemzeti retorikától sokat nem lehetett remélni, mint ahogy ma sem. Pénz, paripa, fegyver annak jár a szép új, „demokratikus” világban, aki elárulja saját nemzetét, aki partner a globalista háttérhatalom „kéz kezet mos” játékában, aki nemhogy vissza nem akar nyerni semmit az elvesztett szuverenitásból, hanem aki segít azt még jobban leépíteni. A magát baloldalnak mondó bűnszövetség, melyet Pozsgay Imre 1990 őszén otthagyott, már rég eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, ha nem működne úgy, mint a Közép és Kelet-Európát is gyarmatosító világhatalom helyi komprádor elitje.

Pozsgay Imre a nyolcvanas évek második felétől egyértelműen a nemzeti értékrend és a nemzeti érdekek szerint szólt és cselekedett. Bárki bármit mondjon, ő a nemzeti tábor halottja. Ezt csak azok vitathatják, akik nem tudnak eleget, vagy azért kapják zsoldjukat, hogy evidenciákat kétségbe vonjanak.

Borbély Zsolt Attila