Román merénylet a szólásszabadság ellen

 2015 augusztusában írtam a román szájkosártörvényről.

Hazudni nem szabad?

Az 1989-es magyarországi rendszerváltás szellemiségének egyik ikonikus figurája az akkor már tíz éve meghalt Bibó István volt. Gondolatait mindmáig sokan idézik a politika színpadáról szerencsésen letűnt SZDSZ egykori képviselőitől a fideszes derékhadon keresztül Vona Gáborig. Bibó nagyhatású gondolkodó volt, nagyívű, sok esetben tetszetős eszmefuttatások szerzője és gigantikus tévedések megfogalmazója. Bírálni éppúgy kevesen merik, mint Adyt, annak dacára, hogy Bibó tudós volt és nem művész, akinek a gondolatait nyugodtan le lehetne mérni az igaz/hamis „univerzális értékduál” mentén.

De 1956-os bátor helytállása szinte a bírálhatatlanság magasságába emelte s ma már a forradalom tántoríthatatlan, ha kell, a halált is vállaló államminiszterét látjuk benne, s nem azt a szerzőt, aki demokratikusabbnak tartotta a szovjet csizma alatt eltöltött és megannyi jogsérelemmel, magyarok és németek százezreinek elhurcolásával, megalázásával, megkínzásával, ártatlan emberek tömegeinek meggyilkolásával járó 1945 és 1948 közötti időszakot, mint az ízig-vérig magyar, a nemzeti építkezés jegyében eltelt Horthy-korszakot. Vagy említhetnénk azt is, hogy Bibó külön tanulmányt szentelt a szovjet hadsereg rémtetteinek mentegetésére, azt bizonyítandó, hogy a kommunista megszállók valójában felszabadítók.

E kifejezetten ellenszenves megnyilvánulások mellett voltak megnyerő, már-már megható tévedései is. Sokat emlegetett „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című tanulmányában az egyik legtöbbet idézett rész a következő „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni."

„Bár így lenne” - sóhajthatunk fel, az emberiség leghazugabb, legembertelenebb, legcinikusabb világrendjének épülése közben, mely a világtörténelem egyik legnagyobb hazugságára épül. A 2001. szeptember 11-i amerikai titkosszolgálati akciót az Al Kaida terror-támadásának hazudni olyan otromba szemfényvesztés, hogy ahhoz képest a király új ruháját tervező szabók merészsége kismiska. De ezúttal hiába kiabálja bárki, hogy meztelen a király, legyen az egykori titkosszolgálati miniszter[1], volt államelnök[2], közíró vagy elemző[3], hiába mutatnak rá százak, hogy a hivatalos teória egyszerűen nem áll meg a fizika törvényeinek fényében, hogy a WTC 7-es épületének összeomlására egyszerűen nincs is fősodratú magyarázat, önmagukat komolyan vevő államférfiak ezrei úgy hivatkoznak az akcióra, mint terrortámadásra. S az emberéletek ezreit követelő hazugságra további hazugságokat és állami terrorintézkedéseket építettek: Irak lerohanása, Afganisztán megtámadása, majd jött az „arab tavasz”, a „Maidan”, s most a harmadik világ Európára zúdítása. 

Ebben az egész planéta ellen viselt, és a globalista háttérhatalom totális uralmáért folyó harcban térségünk államai egymásra vannak utalva, szerencsés esetben vállvetve küzdhetnének az ellenséggel, hiszen e régióban nem kövesedtek meg a világ leigázásának ideológiai segédeszközei, a politikai korrektségnek nevezett öngyilkos őrület toposzai, a kozmopolitizmus, a nemek megszüntetéséért és a homoszexualitás piedesztálra emeléséért a természet ellen viselt háború esztelenségei. Csakhogy a közös fellépést megakadályozza a lengyelek történelmi perspektívában érhető oroszgyűlölete és implicit Amerika-pártisága, valamint a kisantant államok magyarellenessége, mely többek között az orgazdának a jogos tulajdonossal szembeni félelméből táplálkozik.

(A román politikum és az új világrend)

Románia, hogy hazai vizekre evezzünk, engedelmes bábja a pusztító világerőnek, egyik legfőbb külpolitikai törekvése, hogy megfeleljen az globalista háttérhatalom látható intézményei által megfogalmazott kívánalmaknak, legyen szó az Egyesült Államok kormányáról, az IMF-ről vagy az Európai Unióról.[4] E megfelelési igyekezet nemcsak a külpolitikában érhető tetten, hanem a gazdaságpolitikában, a kultúrpolitikában, az emberi jogi problémák kezelésében is. Ezutóbbi témában az egyik látványos gesztus a szájkosártörvény nemrégiben történt elfogadása.

Romániában már 2002-ben elfogadtak egy sürgősségi kormányrendeletet, mely tiltja többek között a holocausttagadást, az emberiségellenes bűncselekményért elítélt személyek, a háborús bűnösök kultuszát, a rasszista, náci, xenofób eszmék terjesztését és a fasiszta, náci szimbólumok használatát. E jogi normát most törvényerőre emelte a szenátus, a képviselőház, majd aláírta s kihirdette Klaus Iohannis államelnök is.

A magyar sajtó egy része úgy ismertette a hírt, hogy „hatalmas pofont kapott a romám szélsőjobb”, mivel a tiltott jelképek közé a törvény beemelte a Vasgárda szimbólumait is, melyeket a magyargyűlölő, nemzeti ünnepeinket előszeretettel megzavaró, magyarellenes akciókban jeleskedő Noua Dreapta rendszeresen használ.

Pofont kapott ugyanakkor a szólásszabadság is, a román hatalom pedig egy olyan eszközt, melynek segítségével folytathatják a demokratikus jogrenddel aligha összeegyeztethető olyan jogsértések sorát, melyben már benne van Nyírő József székely írófejedelem méltó eltemetésének megakadályozása, Wass Albert megemlékezések szervezőinek állami zaklatása, Wass Albert könyveinek elkobzása, vagy különböző magyar nemzeti szellemű ruhadarabok, pólók, melegítők, jelvények lefoglalása[5].

A holocaust-tagadásról tárgyszerűen

Érdemes két szót szólni a holocaust-tagadásról is, annak dacára, hogy e téma boncolgatásával vékony jégre merészkedik az elemző, s igen hamar kiérdemelheti az értelemszerűen nem kívánt antiszemita jelzőt.[6] A holocaust-tagadás kriminalizálásával olyan gumiparagrafus került kodifikációra, mely lényegében a bíró kezébe adja a mérlegelés jogát az egyes ügyekben, hiszen e törvények nem rögzítik pontosan, hogy mit is értenek holocaust alatt, hogy pontosan mi az, amit nem szabad tagadni. Magyarán egy bíró származásából és/vagy világnézetéből fakadó elfogultsága miatt kerülhetnek ártatlan emberek börtönbe, akik nem tettek mást, mint azt, hogy kifejtették véleményüket egy történelmi kérdésben.

Emlékezetes, hogy amikor Lovas István a Népszabadság hasábjain megjelentette „Az összehasonlító véralgebra és a holocaust” című írását[7], mely átvéve neves izraeli kutatók érvelését azt igazolta, hogy nincs olyan szempont, melynek alapján a zsidók elleni második világháborús népirtást ki lehetne emelni az emberi történelem megannyi hasonló tragédiája közül, Eötvös Pál főszerkesztő azon frissiben, Lovas írása alatti jegyzetében holocaust-tagadónak titulálta szerzőt.

De miként Norman G. Finkelstein írja[8], aki maga is koncentrációs táborokat megjárt szülők gyermeke, a holocaust ügyében önmaguknak a döntőbíró szerepet vindikáló „elemzők”, például Deborah Lipstadt szerint holocaust-tagadásnak számít az egyébként sok esetben bizonyítottan[9] hazug visszaemlékezések hitelességének kérdőjelezése, a zsidó kollaboránsok szerepének elítélése, sőt még az is, hogy a németek szenvedést megemlítjük Drezda bombázása kapcsán.

Finkelstein joggal állapítja meg, hogy a holocaust egyediségről szóló állítások „intellektuálisan terméketlenek, erkölcsileg szégyenletesek”. Indokként azt hozza fel többek között, hogy az egyedi szenvedés egyedi jogosítványokat ad. A holocaust segítségével „áldozatnak tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma, mely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok egyik legsikeresebb etnikuma szintén áldozati státust szervezett magának.”[10]

Egy szó, mint száz, a holocaust-tagadás büntetőjogi üldözése nemcsak a szólásszabadság alapvető emberi jogát sérti, hanem az emberek közötti egyenlőség elvét is, hiszen egy etnikum tragédiáját más etnikumok tragédiája fölé emeli. Jellemző az is, hogy a holocaust-tagadással vádolt ún. revizionista történészek nem azt tagadják, hogy a zsidókat üldözték és csak származásuk okán nagy számban meggyilkolták a náci Németország iránymutatása szerint, hanem azt, hogy e népirtás gázkamrákban történt, hogy létezett központi parancs az egész zsidóság kiirtására, valamint azt, hogy az áldozatok száma elérné a sokat emlegetett 6 milliót. Ezek márpedig történelmi kérdések, melyek vonatkozásában a nyílt viták, konferenciák, régészeti bizonyítékok kellene döntsenek és nem a büntetőjog homályos megfogalmazása alapján az ügyben eljáró bírák.

Kétélű fegyver

Andrei Muraru román államelnöki tanácsostól megtudhattuk, hogy a hatóságok nekiláttak ama személyek beazonosításának, akik nyilvánosan fasiszta, legionárius, rasszista és idegengyűlölő eszméket terjesztenek, valamint háborús bűnösök kultuszát ápolják.

Baljós közlés.

Hiszen éppúgy áldozatul eshetnek a gondolatrendőrség ügyködésének a saját nagyjaik emlékét ápoló magyarok, mint a magyar zászló elégetésével vagy más típusú meggyalázásával kérkedő habzó szájú román szélsőségesek.

Akárcsak a korrupció elleni harc esetében, melynek keretében az illetékes hivatal emberei nemcsak Kiss Sándorra, az RMDSZ Bihar megyei, a magyar álbaloldal nemzetellenes képviselőivel üzletelő és bensőséges kapcsolatot ápoló vezetőjére csapott le, hanem Ráduly Róbertre is, aki RMDSZ-es politikusként támogatta a Székely Nemzeti Tanács csík széki szervezeteinek megalakítását, gyújtó hangú beszédek sorát tartotta meg a magyar parlamenttől az RMDSZ kongresszusokig s aki Csíkszereda főterén pár éve hatalmas székely zászlót avatott. De említhetjük Mezei János Gyergyószentmiklósi polgármester esetét is, akit aligha korrupció miatt üldöznek, hanem magyar ügyekben való kiállása miatt.

Fonáknak, abszurdnak érezhetjük, hogy a felmérések szerint a román állampolgárok egynegyede Nicolae Ceausescu-t tartja az eddigi legjobb román politikusnak[11], 83 százaléka pedig véli, hogy Ceauşescu nem volt rossz vezető. (A kolozsvári Krónika írja azt is, hogy a 2014-es államelnök-választás kampányában közzétett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 66 százaléka úgy vélte, hogy Ceausescu megnyerte volna a megmérettetést, ha jelöltként indulhatott volna a választáson.) Mindazonáltal tiltani a rá való megemlékezést és azt rendőri erőkkel megakadályozni, netán a megemlékezőket börtönbe zárni méltatlan lenne és éppenséggel az új rendszer antidemokratizmusát, érvelő-képtelenségét, gyengeségét, meggyőzőképességének hiányát bizonyítaná, s csak olaj volna a tűzre.

Mindent kimondani? Hol vannak  a határok?

Joggal tehető fel az a kérdés, hogy akkor miként is állunk a liberalizmussal, mint ideológiával s az nemkülönben, hogy a szólásszabadság jegyben bármit ki lehet mondani? Elméletileg szépen hangzik, hogy mindenki szólásának addig terjed a szabadsága, ameddig nem szenved csorbát más jogos érdeke. De mi nevezhető a jogos érdeknek?

A nemzeti oldalon sokan kiáltottak börtönért, amikor egyesek a Szent Koronát vagy a Himnuszt gyalázták. Kétségkívül megfontolandó, hogy minden állam a maga szimbólumait fokozottan védje, s saját területén ne engedje meg saját zászlajának, címerének, himnuszának meggyalázását. De nyitva marad a kérdés, hogy helyes-e, arányos-e, ha közmegvetés helyett börtönbe zárnánk a Kis Jánosokat[12], Majsai Tamásokat[13]?

Az elmúlt évszázadban nem sok jó érkezett Európába az Egyesült Államokból. Ezzel együtt a „világos és jelenvaló veszély” teóriája, amit 1919-ben fogalmazott meg Oliver Wendell Holmes, Jr. a Legfelsőbb Bíróság tagja a testület nevében, jól használható eszköz a szólásszabadság határainak kijelölésében. (A „Schenk vs United States” ügyben egy szocialista agitátort ítéltek volna el a kémkedési törvény alapján, aki a háborús sorozás ellen lázítónak mondott röplapokat terjesztett.) A sokat idézett megfogalmazás így hangzott: „A kérdés minden esetben az, hogy a használt szavak vajon olyan körülmények közepette kerültek-e nyilvánosságra, és olyan jellegűek-e, hogy jelentős károk világos és jelenvaló („clear and present”) veszélyét idézik elő.”

Ami a liberalizmust illeti: nem tagadható, hogy ez az ideológia ágyazott meg egy sor olyan jelenségnek, melyek mára az emberi civilizáció létét fenyegetik. A szabadverseny a politikában és a gazdaságban nem a legnemesebbeket, hanem a leggátlástalanabbakat juttatta többlet-előnyhoz, példa erre az elmúlt százötven év. A profitcentrizmus, a haszonhajhászás tönkreteszi a természeti és társadalmi környezetet, szétrombolja az erkölcs finomszövetét, s mára eljutott abba a fázisába, amikor egy magát láthatatlanként tételező háttérhatalom egyre nyilvánvalóbb módon szeretne totális szupremáciát. Nemcsak gazdasági hasznot, de ellenőrzést a szavak, érzések, gondolatok és álmok felett: csupa olyan dolgot, mely élesen ütközik a liberális tanokkal.

A liberalizmus miután fő követelései beépültek alkotmányjogi szinten a nyugati világ rendjébe, mondanivaló nélkül maradt. Tanain ma szemellenzős megélhetési jogvédők, tollnokok és ideológusok élősködnek, akiknek teóriái esetenként a totális embertelenségig merészkednek[14].

Ugyanakkor a liberalizmusnak nem lehet minden tézisét ördögtől valónak tekinteni. Aki megélte, hogy mit jelent az, amikor politikai nézetei miatt, egy embertelen, hazug, cinikus államhatalom privát körben történő bírálata miatt behívják a titkosrendőrségre, ahol lelki esetleg fizikai terrornak vetik alá, az aligha tekinti a szólásszabadság dogmáját egy sátáni ihletésű liberális kitalációnak.

A probléma az, hogy a szólásszabadság határait ma azok igyekeznek megszabni, akik módszeresen, tervszerűen etetik hazugsággal a világot, akiknek a világképébe belefér, hogy valaki az ártatlan, újszülött csecsemők meggyilkolására buzdítson, de az nem, hogy egy történész tisztán akarjon látni egy olyan múltbeli eseménysor kérdésében, melynek árnyékában egy mesterséges terrorállam szabályos népirtást folytathat szülőföldjüket soha el nem hagyó őslakosok ellen.

Románia pedig szépen beáll a sorba, kodifikálja az ún. holocaust-tagadás büntethetőségét, miközben egy csapásra bármikor bevethető jogi fegyvert kreál magának a magyar kisebbséggel szemben.

Borbély Zsolt Attila

---

[1] Lásd: Andreas Von Bülow: A CIA és szeptember 11., magánkiadás, 2004.

[2] Francesco Cossiga vonatkozó sorai olyannyira elhíresültek, hogy a jeles politikusról szóló wikipédia cikk is idézi őket.

[3] Elég a „9/11 átverés” kulcsszavakat beütni egy világhálós keresőbe, özönlenek a nevek és adatok.

[4] Könnyen olvashatja rá Victor Ponta a nemrégiben kipattant magyar- román diplomáciai perpatvar keretében a magyar vezetésre, hogy az Egyesült Államoktól az Európai Unióig mennyien bírálják Magyarországot, amikor ő és kabinetje beáll szélirányban, kiszolgálja a Romániát is gyarmatosító globalista erőket, miközben a magyar kormány tágítani igyekszik a mozgásteret, s rángatja a pórázt.

[5] A tavaly EMI táborban szemtanúja voltam annak, ahogy a román államhatalom embere szelektált a pólók és melegítők között. A lefoglaltak közé tartozott például az Ismerős Arcok póló is. A románok szerint xenofób és rasszista felirat, hogy „anyám magyar, apám magyar gebedjen meg, akit zavar”. Miközben e felirat éppenséggel azon xenofóbok ellen szól, akiket zavar mások magyar önazonossága.

[6] Kedvenc hivatkozásom ebben a tárgykörben az, hogy Krómer István, az MDF majd az MDNP szelíd lelkű és szelíd tollú publicistája bekerült a „Kirekesztők” című kötetbe, mely a szerkesztői szándék szerint a magyar antiszemita szövegeknek riasztó tárháza kellett volna legyen. Krómer nem tett mást, mint őszintén, tárgyilagosan, higgadtan szólt Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásáról, bármiféle, a zsidóságot kollektíve megbélyegző vagy dehonesztáló kitétel nélkül. (Lásd Karsai László (szerk): Kirekesztők, Aura kiadó, 1992., 166. o.)

[7] Lásd a napilap 1999. március 5-i számát.

[8] Lásd: Norman G. Finkelstein: A Holokauszt-ipar, Kairosz kiadó, 2003, 77. o.

[9] Lásd például a második világháború éveit Svájcban töltött Binjamin Wilkomirski „Fragments” című művét, vagy Anna Frank naplóját, aminek egy részét golyóstollal írták, állítólag olyan időszakban, 1951 előtt, amikor még a golyóstoll nem volt forgalomban. De a sor nyilván hosszan folytatható.

[10] I.m. 15. o.

[11] Lásd Rostás Szabolcs: „Tiltják a Ceausescu kultuszt”, Krónika Online, 2015. július 30.

[12] Lásd Kis János egykori SZDSZ-elnök emlékezetes kiszólását arról, hogy a címervita jelentősége annyi, mint hogy húznak-e svájci sapkát egy pajzsra.

[13] Majsai Tamás, a Mancs publicistája tökfödőnek nevezte a Szent Koronát és tetemcafatnak Szent István jobbját.

[14] Lásd például Peter Singert. A modern utilitarizmus markáns képviselője nyíltan hirdeti, hogy az újszülöttek erkölcsi szempontból meggyilkolhatók, s azt is, hogy szabaddá kellene tenni az állatokkal folytatott szexuális viszonyt. De említhetjük azt is, hogy 2006-ban Svédországban a liberalizmus zászlaja alatt bejegyeztek egy pártot, mely a pedofília legalizálásáért küzd.