2015 augusztusában írtam a román szájkosártörvényről.
Hazudni
nem szabad?
Az 1989-es
magyarországi rendszerváltás szellemiségének egyik ikonikus figurája az akkor
már tíz éve meghalt Bibó István volt. Gondolatait mindmáig sokan idézik a
politika színpadáról szerencsésen letűnt SZDSZ egykori képviselőitől a fideszes
derékhadon keresztül Vona Gáborig. Bibó nagyhatású gondolkodó volt, nagyívű,
sok esetben tetszetős eszmefuttatások szerzője és gigantikus tévedések
megfogalmazója. Bírálni éppúgy kevesen merik, mint Adyt, annak dacára, hogy
Bibó tudós volt és nem művész, akinek a gondolatait nyugodtan le lehetne mérni
az igaz/hamis „univerzális értékduál” mentén.
De 1956-os bátor
helytállása szinte a bírálhatatlanság magasságába emelte s ma már a forradalom tántoríthatatlan,
ha kell, a halált is vállaló államminiszterét látjuk benne, s nem azt a
szerzőt, aki demokratikusabbnak tartotta a szovjet csizma alatt eltöltött és
megannyi jogsérelemmel, magyarok és németek százezreinek elhurcolásával,
megalázásával, megkínzásával, ártatlan emberek tömegeinek meggyilkolásával járó
1945 és 1948 közötti időszakot, mint az ízig-vérig magyar, a nemzeti építkezés
jegyében eltelt Horthy-korszakot. Vagy említhetnénk azt is, hogy Bibó külön
tanulmányt szentelt a szovjet hadsereg rémtetteinek mentegetésére, azt
bizonyítandó, hogy a kommunista megszállók valójában felszabadítók.
E kifejezetten ellenszenves
megnyilvánulások mellett voltak megnyerő, már-már megható tévedései is. Sokat
emlegetett „Eltorzult
magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című tanulmányában az egyik legtöbbet idézett rész a következő „Az
általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet.
Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai
konstrukciókat, politikai programot felépíteni."
„Bár
így lenne” - sóhajthatunk fel, az emberiség leghazugabb, legembertelenebb,
legcinikusabb világrendjének épülése közben, mely a világtörténelem egyik
legnagyobb hazugságára épül. A 2001. szeptember 11-i amerikai titkosszolgálati
akciót az Al Kaida terror-támadásának hazudni olyan otromba szemfényvesztés,
hogy ahhoz képest a király új ruháját tervező szabók merészsége kismiska. De
ezúttal hiába kiabálja bárki, hogy meztelen a király, legyen az egykori
titkosszolgálati miniszter[1], volt
államelnök[2],
közíró vagy elemző[3],
hiába mutatnak rá százak, hogy a hivatalos teória egyszerűen nem áll meg a
fizika törvényeinek fényében, hogy a WTC 7-es épületének összeomlására
egyszerűen nincs is fősodratú magyarázat, önmagukat komolyan vevő államférfiak
ezrei úgy hivatkoznak az akcióra, mint terrortámadásra. S az emberéletek ezreit
követelő hazugságra további hazugságokat és állami terrorintézkedéseket építettek:
Irak lerohanása, Afganisztán megtámadása, majd jött az „arab tavasz”, a „Maidan”,
s most a harmadik világ Európára zúdítása.
Ebben az egész planéta
ellen viselt, és a globalista háttérhatalom totális uralmáért folyó harcban térségünk
államai egymásra vannak utalva, szerencsés esetben vállvetve küzdhetnének az
ellenséggel, hiszen e régióban nem kövesedtek meg a világ leigázásának
ideológiai segédeszközei, a politikai korrektségnek nevezett öngyilkos őrület
toposzai, a kozmopolitizmus, a nemek megszüntetéséért és a homoszexualitás piedesztálra
emeléséért a természet ellen viselt háború esztelenségei. Csakhogy a közös
fellépést megakadályozza a lengyelek történelmi perspektívában érhető
oroszgyűlölete és implicit Amerika-pártisága, valamint a kisantant államok
magyarellenessége, mely többek között az orgazdának a jogos tulajdonossal
szembeni félelméből táplálkozik.
(A
román politikum és az új világrend)
Románia, hogy hazai
vizekre evezzünk, engedelmes bábja a pusztító világerőnek, egyik legfőbb
külpolitikai törekvése, hogy megfeleljen az globalista háttérhatalom látható
intézményei által megfogalmazott kívánalmaknak, legyen szó az Egyesült Államok
kormányáról, az IMF-ről vagy az Európai Unióról.[4] E
megfelelési igyekezet nemcsak a külpolitikában érhető tetten, hanem a gazdaságpolitikában,
a kultúrpolitikában, az emberi jogi problémák kezelésében is. Ezutóbbi témában
az egyik látványos gesztus a szájkosártörvény nemrégiben történt elfogadása.
Romániában már 2002-ben
elfogadtak egy sürgősségi kormányrendeletet, mely tiltja többek között a holocausttagadást,
az emberiségellenes bűncselekményért elítélt személyek, a háborús bűnösök kultuszát,
a rasszista, náci, xenofób eszmék terjesztését és a fasiszta, náci szimbólumok
használatát. E jogi normát most törvényerőre emelte a szenátus, a képviselőház,
majd aláírta s kihirdette Klaus Iohannis államelnök is.
A magyar sajtó egy része
úgy ismertette a hírt, hogy „hatalmas
pofont kapott a romám szélsőjobb”, mivel a tiltott jelképek közé a törvény
beemelte a Vasgárda szimbólumait is, melyeket a magyargyűlölő, nemzeti
ünnepeinket előszeretettel megzavaró, magyarellenes akciókban jeleskedő Noua
Dreapta rendszeresen használ.
Pofont kapott ugyanakkor
a szólásszabadság is, a román hatalom pedig egy olyan eszközt, melynek
segítségével folytathatják a demokratikus jogrenddel aligha összeegyeztethető
olyan jogsértések sorát, melyben már benne van Nyírő József székely
írófejedelem méltó eltemetésének megakadályozása, Wass Albert megemlékezések
szervezőinek állami zaklatása, Wass Albert könyveinek elkobzása, vagy különböző
magyar nemzeti szellemű ruhadarabok, pólók, melegítők, jelvények lefoglalása[5].
A
holocaust-tagadásról tárgyszerűen
Érdemes két szót szólni
a holocaust-tagadásról is, annak dacára, hogy e téma boncolgatásával vékony
jégre merészkedik az elemző, s igen hamar kiérdemelheti az értelemszerűen nem
kívánt antiszemita jelzőt.[6] A
holocaust-tagadás kriminalizálásával olyan gumiparagrafus került kodifikációra,
mely lényegében a bíró kezébe adja a mérlegelés jogát az egyes ügyekben, hiszen
e törvények nem rögzítik pontosan, hogy mit is értenek holocaust alatt, hogy
pontosan mi az, amit nem szabad tagadni. Magyarán egy bíró származásából és/vagy
világnézetéből fakadó elfogultsága miatt kerülhetnek ártatlan emberek börtönbe,
akik nem tettek mást, mint azt, hogy kifejtették véleményüket egy történelmi
kérdésben.
Emlékezetes, hogy
amikor Lovas István a Népszabadság hasábjain megjelentette „Az összehasonlító véralgebra és a holocaust”
című írását[7],
mely átvéve neves izraeli kutatók érvelését azt igazolta, hogy nincs olyan
szempont, melynek alapján a zsidók elleni második világháborús népirtást ki
lehetne emelni az emberi történelem megannyi hasonló tragédiája közül, Eötvös
Pál főszerkesztő azon frissiben, Lovas írása alatti jegyzetében holocaust-tagadónak
titulálta szerzőt.
De miként Norman G.
Finkelstein írja[8],
aki maga is koncentrációs táborokat megjárt szülők gyermeke, a holocaust
ügyében önmaguknak a döntőbíró szerepet vindikáló „elemzők”, például Deborah
Lipstadt szerint holocaust-tagadásnak számít az egyébként sok esetben bizonyítottan[9]
hazug visszaemlékezések hitelességének kérdőjelezése, a zsidó kollaboránsok
szerepének elítélése, sőt még az is, hogy a németek szenvedést megemlítjük
Drezda bombázása kapcsán.
Finkelstein joggal
állapítja meg, hogy a holocaust egyediségről szóló állítások „intellektuálisan terméketlenek, erkölcsileg
szégyenletesek”. Indokként azt hozza fel többek között, hogy az egyedi
szenvedés egyedi jogosítványokat ad. A holocaust segítségével „áldozatnak tüntetheti fel magát a világ
egyik legjelentősebb katonai hatalma, mely rendszeresen megsérti az alapvető
emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok egyik legsikeresebb
etnikuma szintén áldozati státust szervezett magának.”[10]
Egy szó, mint száz, a
holocaust-tagadás büntetőjogi üldözése nemcsak a szólásszabadság alapvető
emberi jogát sérti, hanem az emberek közötti egyenlőség elvét is, hiszen egy
etnikum tragédiáját más etnikumok tragédiája fölé emeli. Jellemző az is, hogy a
holocaust-tagadással vádolt ún. revizionista történészek nem azt tagadják, hogy
a zsidókat üldözték és csak származásuk okán nagy számban meggyilkolták a náci
Németország iránymutatása szerint, hanem azt, hogy e népirtás gázkamrákban
történt, hogy létezett központi parancs az egész zsidóság kiirtására, valamint
azt, hogy az áldozatok száma elérné a sokat emlegetett 6 milliót. Ezek márpedig
történelmi kérdések, melyek vonatkozásában a nyílt viták, konferenciák,
régészeti bizonyítékok kellene döntsenek és nem a büntetőjog homályos
megfogalmazása alapján az ügyben eljáró bírák.
Kétélű
fegyver
Andrei Muraru román államelnöki
tanácsostól megtudhattuk, hogy a hatóságok nekiláttak ama személyek
beazonosításának, akik nyilvánosan fasiszta, legionárius, rasszista és
idegengyűlölő eszméket terjesztenek, valamint háborús bűnösök kultuszát
ápolják.
Baljós közlés.
Hiszen éppúgy áldozatul
eshetnek a gondolatrendőrség ügyködésének a saját nagyjaik emlékét ápoló
magyarok, mint a magyar zászló elégetésével vagy más típusú meggyalázásával
kérkedő habzó szájú román szélsőségesek.
Akárcsak a korrupció
elleni harc esetében, melynek keretében az illetékes hivatal emberei nemcsak
Kiss Sándorra, az RMDSZ Bihar megyei, a magyar álbaloldal nemzetellenes
képviselőivel üzletelő és bensőséges kapcsolatot ápoló vezetőjére csapott le,
hanem Ráduly Róbertre is, aki RMDSZ-es politikusként támogatta a Székely
Nemzeti Tanács csík széki szervezeteinek megalakítását, gyújtó hangú beszédek
sorát tartotta meg a magyar parlamenttől az RMDSZ kongresszusokig s aki
Csíkszereda főterén pár éve hatalmas székely zászlót avatott. De említhetjük
Mezei János Gyergyószentmiklósi polgármester esetét is, akit aligha korrupció
miatt üldöznek, hanem magyar ügyekben való kiállása miatt.
Fonáknak, abszurdnak
érezhetjük, hogy a felmérések szerint a román állampolgárok egynegyede Nicolae
Ceausescu-t tartja az eddigi legjobb román politikusnak[11],
83 százaléka pedig véli, hogy Ceauşescu nem volt rossz vezető. (A kolozsvári
Krónika írja azt is, hogy a 2014-es államelnök-választás kampányában közzétett
közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 66 százaléka úgy vélte, hogy Ceausescu
megnyerte volna a megmérettetést, ha jelöltként indulhatott volna a választáson.)
Mindazonáltal tiltani a rá való megemlékezést és azt rendőri erőkkel
megakadályozni, netán a megemlékezőket börtönbe zárni méltatlan lenne és
éppenséggel az új rendszer antidemokratizmusát, érvelő-képtelenségét,
gyengeségét, meggyőzőképességének hiányát bizonyítaná, s csak olaj volna a
tűzre.
Mindent
kimondani? Hol vannak a határok?
Joggal tehető fel az a
kérdés, hogy akkor miként is állunk a liberalizmussal, mint ideológiával s az
nemkülönben, hogy a szólásszabadság jegyben bármit ki lehet mondani?
Elméletileg szépen hangzik, hogy mindenki szólásának addig terjed a szabadsága,
ameddig nem szenved csorbát más jogos érdeke. De mi nevezhető a jogos érdeknek?
A nemzeti oldalon sokan
kiáltottak börtönért, amikor egyesek a Szent Koronát vagy a Himnuszt gyalázták.
Kétségkívül megfontolandó, hogy minden állam a maga szimbólumait fokozottan
védje, s saját területén ne engedje meg saját zászlajának, címerének, himnuszának
meggyalázását. De nyitva marad a kérdés, hogy helyes-e, arányos-e, ha közmegvetés
helyett börtönbe zárnánk a Kis Jánosokat[12],
Majsai Tamásokat[13]?
Az elmúlt évszázadban
nem sok jó érkezett Európába az Egyesült Államokból. Ezzel együtt a „világos és
jelenvaló veszély” teóriája, amit 1919-ben fogalmazott meg Oliver Wendell Holmes, Jr.
a Legfelsőbb Bíróság tagja a testület nevében, jól használható eszköz a
szólásszabadság határainak kijelölésében. (A „Schenk vs United States” ügyben egy szocialista
agitátort ítéltek volna el a kémkedési törvény alapján, aki a háborús sorozás
ellen lázítónak mondott röplapokat terjesztett.) A sokat idézett megfogalmazás
így hangzott: „A kérdés minden esetben
az, hogy a használt szavak vajon olyan körülmények közepette kerültek-e nyilvánosságra,
és olyan jellegűek-e, hogy jelentős károk világos és jelenvaló („clear and
present”) veszélyét idézik elő.”
Ami a liberalizmust illeti:
nem tagadható, hogy ez az ideológia ágyazott meg egy sor olyan jelenségnek,
melyek mára az emberi civilizáció létét fenyegetik. A szabadverseny a politikában
és a gazdaságban nem a legnemesebbeket, hanem a leggátlástalanabbakat juttatta
többlet-előnyhoz, példa erre az elmúlt százötven év. A profitcentrizmus, a
haszonhajhászás tönkreteszi a természeti és társadalmi környezetet,
szétrombolja az erkölcs finomszövetét, s mára eljutott abba a fázisába, amikor
egy magát láthatatlanként tételező háttérhatalom egyre nyilvánvalóbb módon
szeretne totális szupremáciát. Nemcsak gazdasági hasznot, de ellenőrzést a
szavak, érzések, gondolatok és álmok felett: csupa olyan dolgot, mely élesen
ütközik a liberális tanokkal.
A liberalizmus miután
fő követelései beépültek alkotmányjogi szinten a nyugati világ rendjébe,
mondanivaló nélkül maradt. Tanain ma szemellenzős megélhetési jogvédők,
tollnokok és ideológusok élősködnek, akiknek teóriái esetenként a totális
embertelenségig merészkednek[14].
Ugyanakkor a liberalizmusnak
nem lehet minden tézisét ördögtől valónak tekinteni. Aki megélte, hogy mit
jelent az, amikor politikai nézetei miatt, egy embertelen, hazug, cinikus államhatalom
privát körben történő bírálata miatt behívják a titkosrendőrségre, ahol lelki
esetleg fizikai terrornak vetik alá, az aligha tekinti a szólásszabadság
dogmáját egy sátáni ihletésű liberális kitalációnak.
A probléma az, hogy a
szólásszabadság határait ma azok igyekeznek megszabni, akik módszeresen,
tervszerűen etetik hazugsággal a világot, akiknek a világképébe belefér, hogy
valaki az ártatlan, újszülött csecsemők meggyilkolására buzdítson, de az nem,
hogy egy történész tisztán akarjon látni egy olyan múltbeli eseménysor
kérdésében, melynek árnyékában egy mesterséges terrorállam szabályos népirtást
folytathat szülőföldjüket soha el nem hagyó őslakosok ellen.
Románia pedig szépen
beáll a sorba, kodifikálja az ún. holocaust-tagadás büntethetőségét, miközben
egy csapásra bármikor bevethető jogi fegyvert kreál magának a magyar kisebbséggel
szemben.
Borbély Zsolt Attila
[1] Lásd: Andreas Von Bülow: A CIA
és szeptember 11., magánkiadás, 2004.
[2] Francesco Cossiga vonatkozó
sorai olyannyira elhíresültek, hogy a jeles politikusról szóló wikipédia cikk
is idézi őket.
[3] Elég a „9/11 átverés”
kulcsszavakat beütni egy világhálós keresőbe, özönlenek a nevek és adatok.
[4] Könnyen olvashatja rá Victor
Ponta a nemrégiben kipattant magyar- román diplomáciai perpatvar keretében a
magyar vezetésre, hogy az Egyesült Államoktól az Európai Unióig mennyien
bírálják Magyarországot, amikor ő és kabinetje beáll szélirányban, kiszolgálja
a Romániát is gyarmatosító globalista erőket, miközben a magyar kormány
tágítani igyekszik a mozgásteret, s rángatja a pórázt.
[5] A tavaly EMI táborban szemtanúja
voltam annak, ahogy a román államhatalom embere szelektált a pólók és melegítők
között. A lefoglaltak közé tartozott például az Ismerős Arcok póló is. A románok
szerint xenofób és rasszista felirat, hogy „anyám
magyar, apám magyar gebedjen meg, akit zavar”. Miközben e felirat éppenséggel
azon xenofóbok ellen szól, akiket zavar mások magyar önazonossága.
[6] Kedvenc hivatkozásom ebben a
tárgykörben az, hogy Krómer István, az MDF majd az MDNP szelíd lelkű és szelíd
tollú publicistája bekerült a „Kirekesztők” című kötetbe, mely a szerkesztői
szándék szerint a magyar antiszemita szövegeknek riasztó tárháza kellett volna
legyen. Krómer nem tett mást, mint őszintén, tárgyilagosan, higgadtan szólt
Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásáról, bármiféle, a zsidóságot kollektíve
megbélyegző vagy dehonesztáló kitétel nélkül. (Lásd Karsai László (szerk):
Kirekesztők, Aura kiadó, 1992., 166. o.)
[7] Lásd a napilap 1999. március 5-i
számát.
[8] Lásd: Norman G. Finkelstein: A
Holokauszt-ipar, Kairosz kiadó, 2003, 77. o.
[9] Lásd például a második
világháború éveit Svájcban töltött Binjamin Wilkomirski „Fragments” című művét,
vagy Anna Frank naplóját, aminek egy részét golyóstollal írták, állítólag olyan
időszakban, 1951 előtt, amikor még a golyóstoll nem volt forgalomban. De a sor
nyilván hosszan folytatható.
[10] I.m. 15. o.
[11] Lásd Rostás Szabolcs: „Tiltják a
Ceausescu kultuszt”, Krónika Online, 2015. július 30.
[12] Lásd Kis János egykori
SZDSZ-elnök emlékezetes kiszólását arról, hogy a címervita jelentősége annyi,
mint hogy húznak-e svájci sapkát egy pajzsra.
[13] Majsai Tamás, a Mancs
publicistája tökfödőnek nevezte a Szent Koronát és tetemcafatnak Szent István
jobbját.
[14] Lásd például Peter Singert. A
modern utilitarizmus markáns képviselője nyíltan hirdeti, hogy az újszülöttek
erkölcsi szempontból meggyilkolhatók, s azt is, hogy szabaddá kellene tenni az
állatokkal folytatott szexuális viszonyt. De említhetjük azt is, hogy 2006-ban
Svédországban a liberalizmus zászlaja alatt bejegyeztek egy pártot, mely a pedofília
legalizálásáért küzd.
No comments:
Post a Comment