A rendszerváltás idején, leírni is megremegtető, de már több mint harminc esztendeje, a „liberális” a legpozitívabb kicsengésű politikai jelzők egyike volt. Mára a lényeglátás minimumával bíró polgár számára sokkal inkább szitokszó.
Mi is történt?
Kezdjük ott, hogy a Ceausescu-i keményvonalas diktatúra idején a tekintetét az anyagi önfenntartásnál magasabbra emelő embernek a szabadság hiánya volt az egyik legfőbb létélmény-meghatározó tényező. A szólásszabadság, a sajtószabadság, a lelkiismereti szabadság, a mozgásszabadság hiánya, a gyülekezési és egyesülési jog drasztikus korlátozása. Ennélfogva a szabadságigénynél erősebb belső impulzus alig volt. Természetszerű, hogy egy olyan ideológia, mely nevében is szabadságot ígér, rokonszenvesnek tűnt. Ki foglalkozott akkor azzal, hogy a liberalizmus szekularizált, világi politika-felfogása egyházellenességgé torzult, hogy az eleve ellenszenves hagyományellenesség az ideológia több irányzatában nemzetellenességgé vált, hogy eme eszmerendszer képviselői éppen olyan ellenszenvvel néztek a társadalomfenntartó, hagyomány- és kultúra-őrző vidékre, mint a baloldal másik nagy ideológiája, a szociáldemokrácia/szocializmus/ kommunizmus.
Következő mozzanat, mely szükségképpen a liberalizmus tekintély- és értékvesztéséhez vezetett, az épp saját győzelme volt. A II. világháború után a liberalizmus legfőbb célkitűzéseit, az „ember és polgár jogait” nemcsak a lehető legmagasabb, azaz alaptörvényi szinten kodifikálták (köznapi kifejezéssel rögzítették), a legtöbb európai államban még egy külön intézményt is létrehoztak érvényesülésük ellenőrzésére: a alkotmánybíróságot. Az érdemi mondanivaló nélkül maradt liberális pártok a devianciák felkarolásával, a homoszexuálisok, a kábítószerezők, a bűnözők jogaival kezdtek egyre többet foglalkozni.
Végül az ezredfordulót követően, főként az utóbbi tíz évben a liberalizmus lényegében önmaga ellen fordult, alapértékei közül tagadott meg egyre többet. A sajtó és szólásszabadságot Európa nyugati felén lábbal tiporják, embereket zárnak börtönbe különféle ürügyekkel, pusztán a szabad véleménynyilvánításuk okán, a közösségi médiát rendőri szervek pásztázzák, az öncenzúra a tömegsajtóban nagyobb, mint valaha, egyetemi karrierek törnek ketté csak azért, mert valaki ellene mer szólni az eszement gender-ideológiának, gyermekeket szakítanak el családjuktól, mert szüleik a hagyományos értékek jegyében nevelik őket s nem a „haladó” ideológiák szerint.
A magukat liberálisnak mondók nap, mint nap lepik meg az emberiséget újabb és újabb kreténségekkel, a helyesírás, a matematika, vagy a komoly zene rasszistának bélyegzésétől az incesztus vagy a zoofília dekriminalizálásának igényéig. Akad szalonképesnek tekintett liberális filozófus, aki nyíltan hirdetheti az állatokkal létesített szexuális viszony legalizálásának igényét vagy azt, hogy életképes, már megszületett csecsemőket büntetlenül meg lehessen gyilkolni, ha az anya így akarja. A korábban alapértékként tételezett egyént immár nemcsak közösségi és vallási identitásától igyekeznek megfosztani, de intenzív támadás alatt áll a nemi identitás is.
Az őrület tombolásában a normalitás szigete lenne Közép- és Kelet-Európa, ha nem fenyegetné ezt a régiót is megannyi csatornán keresztül (ál-civil hálózatok, cenzúrázott youtube, Facebook, Twitter, hollywoodi filmipar s még sorolhatnám) a Nyugaton szinte egyeduralkodó orwelli „újbeszél” és „újgondol”.
E kis eszmefuttatásnak a liberalizmus színeváltozása címet adtam némi eufemizmussal, hiszen ez az eszmerendszer nem egyszerűen színében változott, hanem kifordult önmagából, elvesztette koherenciáját, követői saját lábukban botlanak meg, tartalmilag pedig József Attila szavaival, „azt tagadta meg, amit ér”.
Borbély Zsolt Attila
Húsz-huszonöt éve viccként meséltük , hogy az SZDSZes apuka tolja a babakocsit s amikor megkérdezi egy ismerős, hogy "kisfiú vagy kislány?" felháborodottan közli, hogy "majd eldönti ha felnő".
Ma már arcunkra fagy a mosoly ettől a vicctől, mely tőlünk Nyugatra már valóság, hála a liberalizmus új változatának.
