Pozsgay Imre politikai öröksége: a harmadik út

Az első szabad magyar választások után negyed évszázaddal aránylag kevés szó esik e folyamat egyik főszereplőjéről és akkori sztárpolitikusáról, Pozsgay Imréről, akinek a kommunista pártot belülről őrlő tevékenysége nagyban hozzájárult a rendszerváltás békés lebonyolításához. Más kérdés, hogy maga a rendszerváltozás félresiklott, az ország egyik nagyhatalom gyarmatából egy másik nagyhatalom félgyarmatává lett. 2010 óta megromlott hírünk, imázsunk épp annak köszönhető, hogy e félgyarmati állapotban próbálja a kormány tágítani a mozgásteret, visszaszerezni minél többet a politikai és gazdasági szuverenitásból, a globalista háttérhatalom, a „szuverenitásgazda” az egyenkapcsolású, fősodratú nemzetközi sajtót válaszképpen ellenünk uszítja.

Pozsgay Imréhez visszatérve: a politikus 1990 novemberében kilépett a Magyar Szocialista Pártból és barátjával, Bíró Zoltánnal valamint olyan jeles nemzeti értelmiségiekkel, mint Kukorelli István alkotmányjogász, Gidai Erzsébet közgazdász, Püski Sándor könyvkiadó vagy Sára Sándor filmrendező megpróbált egy középre húzó, nemzetépítésben, közösségerősítésben gondolkodó, se jobbra, se balra nem néző szervezetet Nemzeti Demokrata Szövetség néven sikerre vinni. Sajnos kudarcot vallott, a párt az 1994-es választáson szerény 0,6%-ot ért el, majd feloszlatta önmagát. (E szervezet jelszava is lehetett volna a későbbi MIÉP-é: „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”, azzal a lábjegyzettel, hogy esetükben keresztény jelleg nem volt annyira hangsúlyos.) Szomorú történet ez: ha az NDSZ-nek sikerül elfoglalni az MSZP helyét a magyar politikai palettán, másként alakul a magyar történelem.

Mindazonáltal örömteli, hogy komoly tényezők azóta is számon tartják a veterán politikust: Orbán Viktor őt is felkérte, hogy legyen tagja a tíz esztendeje megalakult Nemzeti Konzultációs Testületnek, de itt van egy friss hír is, miszerint Jankovics Marcell, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, a kuratórium elnöke és Bihari Antal, a díj alapítója Szent István-díjat adtak át Pozsgay Imrének a múlt szombaton az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében.

Pozsgay Imre történelmi teljesítményét többen, több irányból tagadják előszeretettel és koncepciózusan. Az SZDSZ az 1989. november 26.-i népszavazást lényegében azért kezdeményezte, nehogy egy nemzetben gondolkodó, a háttérhatalommal való kiegyezést megakadályozó magyar ember köztársasági elnök legyen, a népszavazási kampányban pedig a legaljasabb stílusban támadták Pozsgayt, azzal vádolva őt, a rendszer egyik lebontóját, hogy megválasztása a kommunisták hatalmának átmentését szolgálná. Miközben a háttérben a stratégák már előre tervezték az MSZP összeborulását az SZDSZ-szel. Persze Pozsgay távozása után meggyengült az MSZMP utódpártjának addig sem meghatározó nemzeti jellege, s előtérbe kerültek a kultúrharcos kozmopoliták Vitányi Ivántól Kovács Lászlón, Kósáné Kovács Magdán át Szabó Zoltánig, akik bármikor politikai otthonra leltek volna a Szabad Demokraták Szövetségében. Nem csoda, hogy a „Demokratikus Charta” esernyője alatt már lelkesen szorongatták egymás kezét Antall József diktatúrájától rettegve.

1990 nyarán még Orbán Viktor is tagadta Pozsgay és a reform-kommunisták történelmi érdemeit a bálványosi szabadegyetemen, szerencsére a politikai-szellemi érés e kérdést is helyre tette a gondolkodásában.

A balliberális sajtó képviselői előszeretettel gúnyolódnak rajta évtizedek óta, elsősorban kommunista múltját fölróva. Pont ők, akik vezényszóra álltak át Moszkva szolgálatából Brüsszel és Washington szolgálatába, akik egzisztenciális kockázatvállalás nélkül írták mindig azt, amit tőlük elvártak. Miközben Pozsgay Imre reális kockázatot vállalt, amikor 1989. január végén, Grósz Károly pártfőtitkár távollétét kihasználva nyilvánosságra hozta az MSZMP KB történelmi szakbizottságának értékelését, mely az addig hivatalosan ellenforradalomnak nevezett 1956-os eseménysort népfelkelésnek nyilvánította. Grósz megpróbálta ugyan rávenni Pozsgayt nyilatkozata visszavonására, de hasztalan. Két héttel az emlékezetes bejelentés után a Központi Bizottság is népfelkelésként értékelte 1956-ot, amivel egyfajta ideológiai harakirit követett el: a Kádár rendszer eszmei legitimációja megsemmisítő csapást kapott, megnyílt az út Nagy Imre mártír miniszterelnök össznemzeti katarzist hozó újratemetése előtt, amit a köztársaság kikiáltása, majd az első szabad választás követett.

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán és az MDF harmadik utasai egy élhető jövőképet képviseltek, melyet a részben megvásárolt, részben félrevezetett magyar elit meg sem próbált valóságba ültetni. A harmadik utat ugyanúgy gúnyolta az akkor még elsöprő fölényben levő nemzetellenes, destruktív bal-liberális sajtó, mint Fekete Gyulát, aki elsőként figyelmeztetetett a ma már mindenki által reális problémaként elismert demográfiai válságra. Mint ahogy azt is tisztán lehet ma látni, hogy utat tévesztettünk. Ellen kellett volna állni a rablókapitalizmus féktelen gyarmatosító étvágyának, ellenőrzés alatt tartani a privatizációt, amit csak lehet, megőrizni nemzeti tulajdonban, nem engedni szétrabolni a nemzeti vagyont, leszerelni működő gyárainkat, lényegében az egész magyar ipart. Mint ahogy bűnös felelőtlenség volt módszeresen szétverni a magyar mezőgazdaságot.

Alkonyi László, aki borszakíróként a legmélyebb társadalmi összefüggéseket is átlátja és láttatja, úgyszólván minden előadásában elmondja: az a nemzet mondhatja magát sikeresnek, mely a legtöbb értelmes, alkotó egzisztenciát tudhatja soraiban.  Egy multinacionális nagyáruház pénztárgépében robotolni napi 8 órát éhbérért, más földjét megművelni, más extraprofitjáért feláldozni családot, egészséget: nem perspektíva, nem életcél, nem erőt adó motiváció. Márpedig a társadalmat alkotó egyének motivációs értékbázisa szorosan összefügg a társadalom alaphangulatával, kreativitásával, életigenlésével. Mennyivel más a bérrabszolgaság helyett megdolgozni a saját földedet és értéket teremteni rajta!

Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és a többi harmadik utas gondolkodó Németh László nyomdokán haladva minden értelemben vett, azaz gazdaságilag, biológiailag, kulturálisan és erkölcsileg egyaránt önfenntartásra képes társadalomban, kisegzisztenciák tömkelegében, „kert-Magyarországban” gondolkodtak.

Programjuk ma, a több évtizedes tévút dacára is érvényes, követendő és követhető.

Nemcsak Magyarországon, de szerte a Kárpát medencében.

Borbély Zsolt Attila

A szöveget 2015. szeptember 27-én adtam le az Erdélyi Naplónak.