Az első szabad magyar választások
után negyed évszázaddal aránylag kevés szó esik e folyamat egyik főszereplőjéről
és akkori sztárpolitikusáról, Pozsgay Imréről, akinek a kommunista pártot
belülről őrlő tevékenysége nagyban hozzájárult a rendszerváltás békés
lebonyolításához. Más kérdés, hogy maga a rendszerváltozás félresiklott, az
ország egyik nagyhatalom gyarmatából egy másik nagyhatalom félgyarmatává lett.
2010 óta megromlott hírünk, imázsunk épp annak köszönhető, hogy e félgyarmati
állapotban próbálja a kormány tágítani a mozgásteret, visszaszerezni minél
többet a politikai és gazdasági szuverenitásból, a globalista háttérhatalom, a
„szuverenitásgazda” az egyenkapcsolású, fősodratú nemzetközi sajtót válaszképpen
ellenünk uszítja.
Pozsgay Imréhez visszatérve: a
politikus 1990 novemberében kilépett a Magyar Szocialista Pártból és barátjával,
Bíró Zoltánnal valamint olyan jeles nemzeti értelmiségiekkel, mint Kukorelli
István alkotmányjogász, Gidai Erzsébet közgazdász, Püski Sándor könyvkiadó vagy
Sára Sándor filmrendező megpróbált egy középre húzó, nemzetépítésben,
közösségerősítésben gondolkodó, se jobbra, se balra nem néző szervezetet
Nemzeti Demokrata Szövetség néven sikerre vinni. Sajnos kudarcot vallott, a
párt az 1994-es választáson szerény 0,6%-ot ért el, majd feloszlatta önmagát. (E
szervezet jelszava is lehetett volna a későbbi MIÉP-é: „Se nem jobb, se nem
bal, keresztény és magyar”, azzal a lábjegyzettel, hogy esetükben keresztény
jelleg nem volt annyira hangsúlyos.) Szomorú történet ez: ha az NDSZ-nek
sikerül elfoglalni az MSZP helyét a magyar politikai palettán, másként alakul a
magyar történelem.
Mindazonáltal örömteli, hogy komoly
tényezők azóta is számon tartják a veterán politikust: Orbán Viktor őt is
felkérte, hogy legyen tagja a tíz esztendeje megalakult Nemzeti Konzultációs
Testületnek, de itt van egy friss hír is, miszerint Jankovics Marcell, a Magyar
Művészeti Akadémia alelnöke, a kuratórium elnöke és Bihari Antal, a díj
alapítója Szent István-díjat adtak át Pozsgay Imrének a múlt szombaton az
Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében.
Pozsgay Imre történelmi
teljesítményét többen, több irányból tagadják előszeretettel és koncepciózusan.
Az SZDSZ az 1989. november 26.-i népszavazást lényegében azért kezdeményezte,
nehogy egy nemzetben gondolkodó, a háttérhatalommal való kiegyezést
megakadályozó magyar ember köztársasági elnök legyen, a népszavazási kampányban
pedig a legaljasabb stílusban támadták Pozsgayt, azzal vádolva őt, a rendszer
egyik lebontóját, hogy megválasztása a kommunisták hatalmának átmentését
szolgálná. Miközben a háttérben a stratégák már előre tervezték az MSZP
összeborulását az SZDSZ-szel. Persze Pozsgay távozása után meggyengült az MSZMP
utódpártjának addig sem meghatározó nemzeti jellege, s előtérbe kerültek a
kultúrharcos kozmopoliták Vitányi Ivántól Kovács Lászlón, Kósáné Kovács Magdán
át Szabó Zoltánig, akik bármikor politikai otthonra leltek volna a Szabad
Demokraták Szövetségében. Nem csoda, hogy a „Demokratikus Charta” esernyője
alatt már lelkesen szorongatták egymás kezét Antall József diktatúrájától
rettegve.
1990 nyarán még Orbán Viktor is
tagadta Pozsgay és a reform-kommunisták történelmi érdemeit a bálványosi
szabadegyetemen, szerencsére a politikai-szellemi érés e kérdést is helyre
tette a gondolkodásában.
A balliberális sajtó képviselői előszeretettel
gúnyolódnak rajta évtizedek óta, elsősorban kommunista múltját fölróva. Pont
ők, akik vezényszóra álltak át Moszkva szolgálatából Brüsszel és Washington
szolgálatába, akik egzisztenciális kockázatvállalás nélkül írták mindig azt,
amit tőlük elvártak. Miközben Pozsgay Imre reális
kockázatot vállalt, amikor 1989. január végén, Grósz Károly pártfőtitkár távollétét
kihasználva nyilvánosságra hozta az MSZMP KB történelmi szakbizottságának
értékelését, mely az addig hivatalosan ellenforradalomnak nevezett 1956-os
eseménysort népfelkelésnek
nyilvánította. Grósz megpróbálta ugyan rávenni Pozsgayt nyilatkozata visszavonására,
de hasztalan. Két héttel az emlékezetes bejelentés után a Központi Bizottság is
népfelkelésként értékelte 1956-ot, amivel egyfajta ideológiai harakirit
követett el: a Kádár rendszer eszmei legitimációja megsemmisítő csapást kapott,
megnyílt az út Nagy Imre mártír miniszterelnök össznemzeti katarzist hozó
újratemetése előtt, amit a köztársaság kikiáltása, majd az első szabad
választás követett.
Pozsgay Imre, Bíró Zoltán és az MDF
harmadik utasai egy élhető jövőképet képviseltek, melyet a részben megvásárolt,
részben félrevezetett magyar elit meg sem próbált valóságba ültetni. A harmadik
utat ugyanúgy gúnyolta az akkor még elsöprő fölényben levő nemzetellenes,
destruktív bal-liberális sajtó, mint Fekete Gyulát, aki elsőként figyelmeztetetett
a ma már mindenki által reális problémaként elismert demográfiai válságra. Mint
ahogy azt is tisztán lehet ma látni, hogy utat tévesztettünk. Ellen kellett
volna állni a rablókapitalizmus féktelen gyarmatosító étvágyának, ellenőrzés
alatt tartani a privatizációt, amit csak lehet, megőrizni nemzeti tulajdonban,
nem engedni szétrabolni a nemzeti vagyont, leszerelni működő gyárainkat,
lényegében az egész magyar ipart. Mint ahogy bűnös felelőtlenség volt módszeresen
szétverni a magyar mezőgazdaságot.
Alkonyi László, aki borszakíróként a
legmélyebb társadalmi összefüggéseket is átlátja és láttatja, úgyszólván minden
előadásában elmondja: az a nemzet
mondhatja magát sikeresnek, mely a legtöbb értelmes, alkotó egzisztenciát
tudhatja soraiban. Egy multinacionális
nagyáruház pénztárgépében robotolni napi 8 órát éhbérért, más földjét
megművelni, más extraprofitjáért feláldozni családot, egészséget: nem
perspektíva, nem életcél, nem erőt adó motiváció. Márpedig a társadalmat alkotó
egyének motivációs értékbázisa szorosan összefügg a társadalom
alaphangulatával, kreativitásával, életigenlésével. Mennyivel más a
bérrabszolgaság helyett megdolgozni a saját földedet és értéket teremteni rajta!
Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Csoóri
Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és a többi harmadik utas gondolkodó Németh
László nyomdokán haladva minden értelemben vett, azaz gazdaságilag,
biológiailag, kulturálisan és erkölcsileg egyaránt önfenntartásra képes társadalomban,
kisegzisztenciák tömkelegében, „kert-Magyarországban” gondolkodtak.
Programjuk ma, a több évtizedes
tévút dacára is érvényes, követendő és követhető.
Nemcsak Magyarországon, de szerte a
Kárpát medencében.
Borbély Zsolt Attila
A szöveget 2015. szeptember 27-én adtam le az Erdélyi Naplónak.
No comments:
Post a Comment