Idén az a megtiszteltetés ért, hogy meghívást
kaptam Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület és
a Történelmi Vitézi Rend területi Székkapitánysága által szervezett, 2017.
június 4.-én, pontban 16.33-kor kezdődő rendezvényre,
(a szervezők képviselői díszegyenruhában, zászlókkal, saját fotó)
ahol jómagam mondhattam a
megemlékező beszédet, Szabó János tárogatószava,
(saját fotó)
Fehér Imre
(A kép Fehér Imre Fb-oldaláról származik.)
és Fehér Imréné Kamilla
beszéde illetve versmondása után.
(saját fotó)
Úgy
véltem, helye van e néhány gondolatnak blogomon is.
Köszönet a szervezőknek és a részvevőknek!
(A kép Fehér Imre Fb-oldaláról származik, mivel többen is fényképeztek, a szerzőt egyelőre nem tudom megjelölni.)
Tisztelt
Egybegyűltek!
Tisztelt
emlékező közösség!
Kedves magyar testvéreim!
Mindenekelőtt köszönöm a meghívást a szervezőknek, köszönöm, hogy
lehetőséget adtak arra, hogy megosszam Önökkel néhány gondolatomat a mai
gyászos évforduló kapcsán.
Mert bár kétségkívül helyes e napot a Nemzeti Összetartozás Napjának
tekinteni, de szó sem lehet arról, hogy egy gyásznapon bármit is ünnepelnénk,
mint ahogy azt sajnos a médiában nem ritkán halljuk.
97 esztendővel ezelőtt írták alá azt a békediktátumot, mely megfosztotta
Magyarországot területének közel három negyedétől és kényszerítette idegen,
ellenséges hatalmak rabigájába a nemzet egy harmadát.
Trianon -
ellentétben egyes hamis próféták állításaival - nem elsősorban a múlt, hanem a jelen része. Trianon
következményeit máig nyögjük, a határon kívül és belül egyaránt.
Trianon adott arra lehetőséget a nemzetellenes erőknek, hogy elválasszák a
nemzetérdeket az államérdektől és a kettőt kijátsszák egymás ellen. Ne
feledjük, hogy olyan kormányfője is volt Magyarországnak, aki büszkén vallotta,
hogy nem tizenöt millió magyarnak, hanem tízmillió magyar állampolgárnak a
miniszterelnöke.
Azt is hallani, hogy mi magunk vagyunk felelősek Trianonért, jómagam egy
oktatási célra kiadott DVD hátlapján olvastam hüledezve azt a sort, hogy „vajon
mi lehetett az a bűn, amiért ilyen szörnyű bűnhődés járt”. Mintha legalábbis a
történelem így működne. Miközben épp fordítva van, a nagy T-vel írott
Történelem sokszor a hitszegést, az álnokságot, az árulást jutalmazza, elég
csak keleti szomszédainkra gondolni, akik mind a két világháborúban hátba
támadták szövetségeseiket, de megcsinálták Nagy-Romániát. Egyáltalán nem igaz,
hogy elnyomtuk volna kisebbségeinket és ezért mérték ránk Trianont, mint ahogy
a balliberális oktatáspolitika állítja. A Deák Ferenc és Eötvös József nevével
fémjelzett kisebbségi törvény modellértékű volt, és összehasonlíthatatlanul
demokratikusabb, mint a máig demokratikus mintaállamnak tekintett Franciaország
idevágó jogi rendelkezései.
Vannak a
történelemben olyan pillanatok, melyek vonatok váltóihoz hasonlatosak. Ha rossz
irányba állítják a kulcspillanatban a váltót, akkor az idő teltével egyre távolabb kerülünk attól a
ponttól, ahol lehetnénk a helyes politikai döntés esetében.
Ilyen pillanat volt 1918-ban is, amikor dokumentáltan egy szabadkőműves, az
ezer éves Magyarország történelmi hagyományaival szemben ellenséges politikai
kommandó került az ország élére.
Ha akkor nem Károlyi Mihály ragadja meg a hatalmat, hanem gróf Tisza
István, akit a randalírozó csőcselék által a hatalomba segített csürhe
meggyilkoltatott, akkor ma egészen más lenne a jelenünk és másak lennének
jövőbeli kilátásaink is.
Akkor ma színmagyar város lenne Kassa, Szabadka vagy Kolozsvár.
És ez nem az utókor visszavetítése, bölcsködése.
Akkor is
akadtak, többen is a kortársak közül, akik látták a helyes irányt. Közéjük tartozott
a későbbi nemzetépítő miniszterelnök,
Gömbös Gyula is, aki memorandumban fordult az ország új vezetőihez, megjelölve
a követendő utat: visszavonni a saját csapatokat az ezer éves határok mögé és
minden erővel védeni azokat.
A magyar katonák négy esztendőn keresztül harcoltak idegen érdekekért.
Szabó Dezső, akit ugyanazok utódai próbálnak kitagadni a magyar szellemi
pantheonból, akik ránk hozták Trianont, érzékletesen írta le ezt az abszurd
helyzetet. Hadd idézzem: „angol, francia, olasz, szerb, oláh, mind-mind
kitűzött céllal, kiszemelt zsákmánnyal, megálmodott jövővel ment a nagy
megpróbáltatásba, ment életösztöne, életérdekei parancsa szerint. Csak a magyar
nem kívánt semmit. Csak a magyar nem látott semmit. Vitte vére kincsét, vitte
jövőjét, vitte szent földje biztonságát, hogy jó fiú legyen, hogy megveregessék
a vállát. Vitte saját érdekei, múltja nagy tanítása, élete minden szentsége
ellenére. És még az sem fájt neki, ha idegen nyelven heccelték a halálba, ha
közben idegenek megrugdosták, éheztették és otthon jól védett idegen rablók
rabolták ki családját és jövője minden lehetőségét.”
Károlyi Mihályék akkor csavarták ki a magyart katona kezéből a fegyvert,
amikor végre saját országának megvédésére lett volna lehetősége, amikor saját
földjéért, saját hazájáért, saját családjáért harcolhatott volna.
Akad értelmes, magyarul gondolkodó ember, aki komolyan állíthatja, hogy nem
magyarellenes indulat munkált Károlyiékban, akik csak a magyar katonától vették
el a fegyvert, a cseh, a román, a szerb vihette magával, hogy nem sokkal később
ugyanazzal a fegyverrel törjön rá ezer éves hazánkra?
Azt is érdemes felidézni, hogy Károlyiék kifejezetten megüzenték az
országra törő ellenségnek, hogy jöhetnek bátran, mert nem fognak fegyvert
rájuk.
Amikor Károlyiék Belgrádban a saját pozíciójuk erősítésének érdekében,
azért, hogy Magyarország hiteles vezetőinek szerepében tetszeleghessenek,
aláírták a történelmi Magyarország végét jelentő emlékezetes egyezményt,
csapataink az ellenség földjén állomásoztak. Egy veretlen, ütőképes hadsereget
fegyvereztek le Károlyiék, mely nagyságrenddel nagyobb és erősebb volt, mint a
kisantant csapatai együttvéve.
Jellemző, hogy a második világháború után az 1918-as önfeladást levezénylő
politikai kommandó szellemi utódai az országfeladást követendő példaként
tanították a felnövekvő nemzedékeknek, Károlyi Mihályt pedig piedesztálra
emelték. Szobra ott díszelgett évtizedeken keresztül a Kossuth téren, míg végre
eltakarították onnan. Ezzel párhuzamosan az országot talpra állító, majd területileg
is gyarapító Horthy Miklósból ellenséget kreáltak, akiről mindmáig csak rosszat
lehet hallani tőlük, s akinek még a szobrai ellen is merényleteket követnek el
újra és újra.
De aki ki meri mondani róluk, hogy nem gondolkodnak magyarul, hogy a nem a
magyar nemzeti érdek szolgálata a céljuk, az kirekesztő, az nacionalista,
rosszabb esetben náci és fasiszta.
Baloldaliaknak mondják magukat, miközben gazdaságpolitikájuknak semmi köze
nincs a szociális gondolkodáshoz, habozás nélkül szolgáltatták ki az országot a
globális háttérhatalomnak, s nyújtottak segédkezet az ország életerejét elszívó
pénzszivattyúk hatékony működtetéséhez.
Most ugyanezek az emberek, akik 2004-ben a határon túli magyaroktól
féltették a magyarországi ellátórendszert, lebontanák a déli határt védő
kerítést, és engednék be egy idegen, ellenséges, hódító szándékú kultúra
betolakodóit számolatlanul Magyarországra.
Kell ennél evidensebb bizonyíték arra, hogy a baloldal valóban időről időre
rátör saját nemzetére, amint azt a magyar kormányfő Tusnádfürdőn egy évtizeddel
ezelőtt megállapította?
Ugyanazon globális hatalom képviselői, melyet a Trianonhoz vezető utat
kövezték ki, fenyegetik most az országot hasonló eszközökkel. Néha még a
jobboldalon is hallhatunk olyat, hogy Soros Györgyből ellenségképet fabrikál a
kormány. Maga Soros is ezt állítja. Miközben tudjuk, hogy ez nem így van: Soros
maga az ellenség. A világtörténelem talán legálnokabb, legperverzebb,
legképmutatóbb, legkörmönfontabb hatalmi képződménynek, a magát megnevezni sem
engedő globális háttérhatalomnak egyik látható figurája. Ugyanennek a hatalmi
konglomerátumnak a bábja az Unió vezetése és az Egyesült Államok hatalmai
apparátusa. Lehet, hogy most megválasztották Donalds Trumpot elnöknek, ami
sokakban reménykedést ébresztett – joggal -, de az adminisztráció nagy része
maradt. Ez a hatalmi képződmény, amit Soros is megjelenít, bármikor képes akár
politikai rendszereket is megbuktatni, lásd a Maidant és az „arab tavaszt”.
Nekünk is ezt a sorsot szánták.
Eszközeiket ismerjük.
Zavargás, cirkusz, hangulatkeltés.
1918-ra emlékeztető hangulat van ma is, egy lényeges különbséggel.
Tisza István nem a végzetre vár családi villájában, hanem miniszterelnöki
jogkörét gyakorolja, céltudatosan és határozottan. Nem
hibátlanul, mint ahogy Tisza doktriner liberális gazdaságpolitikájában is
találnánk bőven kritizálnivalót.
De a mai kritikus helyzetben a legfőbb veszéllyel, az ország muszlim
megszállásával szemben hatékonyan védekezik. Így esélyünk van arra, hogy azt a
történelmi váltót, mely meghatározza az ország jövőjét, ma a magyar érdekeknek
megfelelően állítsuk be.
Olyan időket élünk, amikor Európai kultúra fennmaradása a tét és benne
Magyarország léte. Itt nem a kérdés, hogy az ország terület tovább zsugorodik,
hanem az, hogy Magyarország megszűnik-e létezni magyar országként. Sőt, az a
kérdés, hogy megmarad-e olyan országként, mely a fehér keresztény kultúrát
képviseli.
Nevezhetnek naivnak, idealistának, de ma, a nemzeti erők ádáz
testvérharcának idején is azt mondom, össze kell fogni a közös ellenséggel
szemben, azokkal szemben, akiknek köszönhetjük az ország szétdarabolását, a
kommunista időszakban felnőtt nemzedékek nemzeti öntudatának megcsonkítását, a
rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika ismételt hátbatámadását.
Mert, hogy ismét Szabó Dezsőre hivatkozzak, egy árnyalatnyit módosítva
szállóigévé vált aforizmáján: minden magyarul gondolkodó ember felelős minden
magyarért és a nemzet jövőjéért.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
No comments:
Post a Comment