Össze kell fogni a közös ellenséggel szemben - Emlékbeszéd a győri Országzászlónál 2017. június 4.-én.

Idén az a megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület és a Történelmi Vitézi Rend területi Székkapitánysága által szervezett, 2017. június 4.-én, pontban 16.33-kor kezdődő rendezvényre, 

(a szervezők képviselői díszegyenruhában, zászlókkal, saját fotó)

ahol jómagam mondhattam a megemlékező beszédet, Szabó János tárogatószava, 

(saját fotó)

Fehér Imre

(A kép Fehér Imre Fb-oldaláról származik.)

és Fehér Imréné Kamilla beszéde illetve versmondása után. 

(saját fotó)

Úgy véltem, helye van e néhány gondolatnak blogomon is.

Köszönet  a szervezőknek és a részvevőknek!

 (A kép Fehér Imre Fb-oldaláról származik, mivel többen is fényképeztek, a szerzőt egyelőre nem tudom megjelölni.)

Tisztelt Egybegyűltek!

Tisztelt emlékező  közösség!

Kedves magyar testvéreim!

Mindenekelőtt köszönöm a meghívást a szervezőknek, köszönöm, hogy lehetőséget adtak arra, hogy megosszam Önökkel néhány gondolatomat a mai gyászos évforduló kapcsán.

Mert bár kétségkívül helyes e napot a Nemzeti Összetartozás Napjának tekinteni, de szó sem lehet arról, hogy egy gyásznapon bármit is ünnepelnénk, mint ahogy azt sajnos a médiában nem ritkán halljuk.

97 esztendővel ezelőtt írták alá azt a békediktátumot, mely megfosztotta Magyarországot területének közel három negyedétől és kényszerítette idegen, ellenséges hatalmak rabigájába a nemzet egy harmadát.

Trianon - ellentétben egyes hamis próféták állításaival - nem elsősorban a múlt, hanem a jelen része. Trianon következményeit máig nyögjük, a határon kívül és belül egyaránt.

Trianon adott arra lehetőséget a nemzetellenes erőknek, hogy elválasszák a nemzetérdeket az államérdektől és a kettőt kijátsszák egymás ellen. Ne feledjük, hogy olyan kormányfője is volt Magyarországnak, aki büszkén vallotta, hogy nem tizenöt millió magyarnak, hanem tízmillió magyar állampolgárnak a miniszterelnöke.

Azt is hallani, hogy mi magunk vagyunk felelősek Trianonért, jómagam egy oktatási célra kiadott DVD hátlapján olvastam hüledezve azt a sort, hogy „vajon mi lehetett az a bűn, amiért ilyen szörnyű bűnhődés járt”. Mintha legalábbis a történelem így működne. Miközben épp fordítva van, a nagy T-vel írott Történelem sokszor a hitszegést, az álnokságot, az árulást jutalmazza, elég csak keleti szomszédainkra gondolni, akik mind a két világháborúban hátba támadták szövetségeseiket, de megcsinálták Nagy-Romániát. Egyáltalán nem igaz, hogy elnyomtuk volna kisebbségeinket és ezért mérték ránk Trianont, mint ahogy a balliberális oktatáspolitika állítja. A Deák Ferenc és Eötvös József nevével fémjelzett kisebbségi törvény modellértékű volt, és összehasonlíthatatlanul demokratikusabb, mint a máig demokratikus mintaállamnak tekintett Franciaország idevágó jogi rendelkezései.

Vannak a történelemben olyan pillanatok, melyek vonatok váltóihoz hasonlatosak. Ha rossz irányba állítják a kulcspillanatban a váltót, akkor az idő teltével egyre távolabb kerülünk attól a ponttól, ahol lehetnénk a helyes politikai döntés esetében.

Ilyen pillanat volt 1918-ban is, amikor dokumentáltan egy szabadkőműves, az ezer éves Magyarország történelmi hagyományaival szemben ellenséges politikai kommandó került az ország élére.

Ha akkor nem Károlyi Mihály ragadja meg a hatalmat, hanem gróf Tisza István, akit a randalírozó csőcselék által a hatalomba segített csürhe meggyilkoltatott, akkor ma egészen más lenne a jelenünk és másak lennének jövőbeli kilátásaink is.

Akkor ma színmagyar város lenne Kassa, Szabadka vagy Kolozsvár.

És ez nem az utókor visszavetítése, bölcsködése.

Akkor is akadtak, többen is a kortársak közül, akik látták a helyes irányt. Közéjük tartozott a későbbi nemzetépítő miniszterelnök, Gömbös Gyula is, aki memorandumban fordult az ország új vezetőihez, megjelölve a követendő utat: visszavonni a saját csapatokat az ezer éves határok mögé és minden erővel védeni azokat.

A magyar katonák négy esztendőn keresztül harcoltak idegen érdekekért.

Szabó Dezső, akit ugyanazok utódai próbálnak kitagadni a magyar szellemi pantheonból, akik ránk hozták Trianont, érzékletesen írta le ezt az abszurd helyzetet. Hadd idézzem: „angol, francia, olasz, szerb, oláh, mind-mind kitűzött céllal, kiszemelt zsákmánnyal, megálmodott jövővel ment a nagy megpróbáltatásba, ment életösztöne, életérdekei parancsa szerint. Csak a magyar nem kívánt semmit. Csak a magyar nem látott semmit. Vitte vére kincsét, vitte jövőjét, vitte szent földje biztonságát, hogy jó fiú legyen, hogy megveregessék a vállát. Vitte saját érdekei, múltja nagy tanítása, élete minden szentsége ellenére. És még az sem fájt neki, ha idegen nyelven heccelték a halálba, ha közben idegenek megrugdosták, éheztették és otthon jól védett idegen rablók rabolták ki családját és jövője minden lehetőségét.”

Károlyi Mihályék akkor csavarták ki a magyart katona kezéből a fegyvert, amikor végre saját országának megvédésére lett volna lehetősége, amikor saját földjéért, saját hazájáért, saját családjáért harcolhatott volna.

Akad értelmes, magyarul gondolkodó ember, aki komolyan állíthatja, hogy nem magyarellenes indulat munkált Károlyiékban, akik csak a magyar katonától vették el a fegyvert, a cseh, a román, a szerb vihette magával, hogy nem sokkal később ugyanazzal a fegyverrel törjön rá ezer éves hazánkra?

Azt is érdemes felidézni, hogy Károlyiék kifejezetten megüzenték az országra törő ellenségnek, hogy jöhetnek bátran, mert nem fognak fegyvert rájuk.

Amikor Károlyiék Belgrádban a saját pozíciójuk erősítésének érdekében, azért, hogy Magyarország hiteles vezetőinek szerepében tetszeleghessenek, aláírták a történelmi Magyarország végét jelentő emlékezetes egyezményt, csapataink az ellenség földjén állomásoztak. Egy veretlen, ütőképes hadsereget fegyvereztek le Károlyiék, mely nagyságrenddel nagyobb és erősebb volt, mint a kisantant csapatai együttvéve.

Jellemző, hogy a második világháború után az 1918-as önfeladást levezénylő politikai kommandó szellemi utódai az országfeladást követendő példaként tanították a felnövekvő nemzedékeknek, Károlyi Mihályt pedig piedesztálra emelték. Szobra ott díszelgett évtizedeken keresztül a Kossuth téren, míg végre eltakarították onnan. Ezzel párhuzamosan az országot talpra állító, majd területileg is gyarapító Horthy Miklósból ellenséget kreáltak, akiről mindmáig csak rosszat lehet hallani tőlük, s akinek még a szobrai ellen is merényleteket követnek el újra és újra.

De aki ki meri mondani róluk, hogy nem gondolkodnak magyarul, hogy a nem a magyar nemzeti érdek szolgálata a céljuk, az kirekesztő, az nacionalista, rosszabb esetben náci és fasiszta.

Baloldaliaknak mondják magukat, miközben gazdaságpolitikájuknak semmi köze nincs a szociális gondolkodáshoz, habozás nélkül szolgáltatták ki az országot a globális háttérhatalomnak, s nyújtottak segédkezet az ország életerejét elszívó pénzszivattyúk hatékony működtetéséhez.

Most ugyanezek az emberek, akik 2004-ben a határon túli magyaroktól féltették a magyarországi ellátórendszert, lebontanák a déli határt védő kerítést, és engednék be egy idegen, ellenséges, hódító szándékú kultúra betolakodóit számolatlanul Magyarországra.

Kell ennél evidensebb bizonyíték arra, hogy a baloldal valóban időről időre rátör saját nemzetére, amint azt a magyar kormányfő Tusnádfürdőn egy évtizeddel ezelőtt megállapította?

Ugyanazon globális hatalom képviselői, melyet a Trianonhoz vezető utat kövezték ki, fenyegetik most az országot hasonló eszközökkel. Néha még a jobboldalon is hallhatunk olyat, hogy Soros Györgyből ellenségképet fabrikál a kormány. Maga Soros is ezt állítja. Miközben tudjuk, hogy ez nem így van: Soros maga az ellenség. A világtörténelem talán legálnokabb, legperverzebb, legképmutatóbb, legkörmönfontabb hatalmi képződménynek, a magát megnevezni sem engedő globális háttérhatalomnak egyik látható figurája. Ugyanennek a hatalmi konglomerátumnak a bábja az Unió vezetése és az Egyesült Államok hatalmai apparátusa. Lehet, hogy most megválasztották Donalds Trumpot elnöknek, ami sokakban reménykedést ébresztett – joggal -, de az adminisztráció nagy része maradt. Ez a hatalmi képződmény, amit Soros is megjelenít, bármikor képes akár politikai rendszereket is megbuktatni, lásd a Maidant és az „arab tavaszt”.

Nekünk is ezt a sorsot szánták.

Eszközeiket ismerjük.   

Zavargás, cirkusz, hangulatkeltés.

1918-ra emlékeztető hangulat van ma is, egy lényeges különbséggel.

Tisza István nem a végzetre vár családi villájában, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja, céltudatosan és határozottan. Nem hibátlanul, mint ahogy Tisza doktriner liberális gazdaságpolitikájában is találnánk bőven kritizálnivalót.

De a mai kritikus helyzetben a legfőbb veszéllyel, az ország muszlim megszállásával szemben hatékonyan védekezik. Így esélyünk van arra, hogy azt a történelmi váltót, mely meghatározza az ország jövőjét, ma a magyar érdekeknek megfelelően állítsuk be.

Olyan időket élünk, amikor Európai kultúra fennmaradása a tét és benne Magyarország léte. Itt nem a kérdés, hogy az ország terület tovább zsugorodik, hanem az, hogy Magyarország megszűnik-e létezni magyar országként. Sőt, az a kérdés, hogy megmarad-e olyan országként, mely a fehér keresztény kultúrát képviseli.

Nevezhetnek naivnak, idealistának, de ma, a nemzeti erők ádáz testvérharcának idején is azt mondom, össze kell fogni a közös ellenséggel szemben, azokkal szemben, akiknek köszönhetjük az ország szétdarabolását, a kommunista időszakban felnőtt nemzedékek nemzeti öntudatának megcsonkítását, a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika ismételt hátbatámadását.

Mert, hogy ismét Szabó Dezsőre hivatkozzak, egy árnyalatnyit módosítva szállóigévé vált aforizmáján: minden magyarul gondolkodó ember felelős minden magyarért és a nemzet jövőjéért.

Köszönöm, hogy meghallgattak.