Az SZDSZ és a liberalizmus

Az SZDSZ, hála a Fennvalónak és a magyar választópolgárok bölcsességének, már csak egy sötét árny a múltból, mely azokban elő-előbújik különböző pártok megnyilatkozásaiban.

Talán nem tűnik túl nagy szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy e tíz évvel ezelőtt írott szöveg ma is tanulságos, annál is inkább, hogy a liberalizmust zászlajukra tűző mai erők sem következetesek saját ideológiájukhoz.

A szöveg a Kapu 2007 áprilisi számában jelent meg.

Az SZDSZ és a liberalizmus

(Egy mondanivaló nélkül maradt ideológia: a liberalizmus)

Az történelemalakító ideológiák közül a liberalizmus az egyik legnehezebben definiálható. Van közös határterülete az anarchizmussal (az állam minimalizálása), a szocializmussal (urbánus, antiklerikális, kozmopolita világkép) s a konzervativizmussal (piacpártiság) is. Ettől függetlenül nehezen tagadhatja bárki, hogy azok a konkrét politikai célok, melyek megvalósítása érdekében a liberalizmus zászlaja alatt küzdött egykor a polgárság – emberek közötti formáljogi egyenlőség, politikai szabadságjogok: lelkiismereti és vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési jog, tulajdonjog szentsége - mára Európában és vonzáskörzetében megvalósultak. Mi több, ezeket a lehető legmagasabb szinten, a chartális alkotmányokban kodifikálták, érvényesülésükre jellemzően egy egész intézményrendszer vigyáz, az Alkotmánybírósággal a csúcson.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek a civilizáltnak mondott Európában visszaélések, hogy nem lehetünk tanúi helyenként alkotmányos jogtiprásnak. De azt igen, hogy politikai programként e célok már komolyanvételi igénnyel nem hirdethetőek. Nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában törpepártok: egy szűk értelmiségi rétegen kívül senki nem vevő a szövegükre. Mondanivalójuk kimerül bizonyos jogok túlhangsúlyozásában, különböző devianciák védelmezésében, lásd a könnyű drogok legalizálását, az áldozat helyett a bűnözők jogainak túlhangsúlyozását, az abortuszliberalizációt, a homoszexuálisok házasodási jogának követelését vagy a homoszexualitás egyenrangúsítását az iskolai oktatásban. A mondanivalóhiányon túl az is nehezen tagadható, hogy a liberális premisszák jelentős részére rácáfolt a történelem.

Ma már néhány elvakult dogmatikuson kívül aligha tagadja bárki, hogy az „absztrakt egyén”, mely a liberális tanok kiindulópontja, valóságidegen fogalom, s ebből kiindulva emberellenes teóriákhoz juthatunk. Ha az egyént megfosztjuk saját „koncentrikus” közösségeinek hagymahéjszerű burkaitól, elveszti talajt a lába alól, meghasonlik, védtelenné válik. Nem véletlen, hogy az individualizálódott, atomizált társadalmakban nagyobb a fogékonyság a különböző abberációk iránt, nagyobb az alkoholizmus, az öngyilkossági ráta, s a közösség fizikai újratermelési hajlandóságának csökkenése egész kultúrák feloldódásával, megszűnésével fenyeget. Hasonlóképpen ma, amikor az ember közel áll ahhoz, hogy elpusztítsa saját életterét, a Földet, az antropológiai optimizmus, az ember jóságában, erkölcsösségébe, az emberi szellem mindenhatóságába vetett hit tragikomikus. Bebizonyosodott az is, hogy a „láthatatlan kéz” mögött jól kivehető emberi vonások fedezhetők fel, hogy a piac képtelen a kultúrát irányítani, hogy az állami be nem avatkozás épp a szabad piacot számolja fel.

A liberális pártokon belül egy külön eset az SZDSZ-é, mely esetében a liberális tanok sokkal inkább tűnnek a magyar nemzet ellen viselt többszintű háborúban ideológiai fegyvernek, mint komolyan vett politikai dogmának. (Nem véletlenül beszélek többszintű háborúról, a keret szorításában csak a főbb hadszíntereket említeném. Mindenekelőtt a tudatipar totális kontrolljára tett kísérleteket. Ide tartozik a média-, az oktatás-, valamint a valláspolitika. De fontos hadszíntér a katonapolitika, az egészségügy, a gazdaságpolitika, s a kisebbségpolitika is, melynek címszava alatt zajlik a határon belüli kisebbségek heccelése a magyarság ellen, a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek aláaknázása, de ide sorolható az a politika is, mely magyar és magyar közé akar falat emelni, lásd a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazás idején a baloldal által terjesztett feketepropagandát. Külpolitika alatt az idegen érdekek szolgálata értendő MSZP-SZDSZ kormányzat idején, a magyar érdekek érvényesítése helyett, hogy a bevándorlás-politikáról most ne is szóljak. A végső cél Magyarországnak magyar országkénti megszüntetése.

(Széplelkek és karrieristák)

A modern demokráciában sajnálatos, ám természetes, a rendszerbe kódolt jelenség a „program-orientált”, értékekben hívó politikusok felmorzsolódása és a „pozíció-orientált” karrieristák túlsúlyba kerülése. Erről szólt az MSZP-n belül a nemzeti baloldal (Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós) kilépése, a megmaradtak (Kósa Ferenc, Géczi József, Tabajdi Csaba, Szili Katalin) visszaszorítása, Gyurcsány elnökké választása, a FIDESZ-en belül Orbán ellentéte a Rogán/Áder/Pokorni vonallal, az MDF-en belül az alapító Lezsák Sándornak és társainak kizárása s a sor még hosszan folytatható. (Nem véletlen, hogy nem beszélek a KDNP-ről, az FKGP-ről és a MIÉP-ről, itt meggyőződésem szerint az elnökök politikai ámokfutása végezte ki az adott pártokat, s nem a karrieristák ártó tevékenysége.)

E folyamat bizony még a legideologikusabb pártot, az SZDSZ-t sem hagyta érintetlenül. Mert nem kétséges: e párt képviselői alig vagy egyáltalán nem leplezett nemzetellenességük dacára zömmel hisznek, hittek is valamiben. Hogy olyan eszmékben (lett légyen az libertarianizmus, szociáldemokrácia, marxizmus, maoizmus, anarchizmus vagy Jászi-féle polgári radikalizmus), melyek idegenek a magyarságtól, az más kérdés. De bizony az SZDSZ-ben is háttérbe szorultak a doktrinérek s fokozatosan győzedelmeskedni látszik a vegytiszta karrierizmus. Erről szólt az SZDSZ 1994-es kormányzati szerepvállalása a négy évvel korábban még kampányérdekből teli szájjal szidott MSZP oldalán, miközben az MSZP-nek egyedül is megvolt a kényelmes parlamenti többsége. Erről szólt a Bauer Tamás, Gadó György-féle militáns nemzetellenesek félreállítása, s erről Gergényi kitüntetése az október 23-i rendőrterrorért. Ezutóbbi gesztussal egyébként az SZDSZ ország világ előtt tiporta meg azokat az értékeket, melyeket a párt kezdettől hirdetett. Nem véletlen, hogy még Fodor Gábor is tiltakozott e gesztus ellen, s Tamás Gáspár Miklós, aki képtelen a jobboldalról egy mondatot úgy írni, hogy ne tenne mellé néhány pejoratív minősítő jelzőt, egyenesen az SZDSZ önfeloszlatását javasolta.

(Kóka és Fodor: volt-e tét?)

A fentebb vázolt ellentétről szólt a gyurcsány-barát milliárdos Kóka és a hajdani FIDESZ nemzetellenes vonalát megjelenítő, majd 1993-ban tulajdonképpeni szellemi honába, az SZDSZ-be átlépő Fodor párharca is.

Nagy kérdés, hogy ki lett volna a rosszabb: egy meggyőződéses libertariánus, aki mélységesen elítél minden nemzeti gondolatot, az árpád sávos zászlót lenyilasozza, aki az állam semlegességét hirdeti, a nemzeti öntudat további feloldását támogatja, de hisz a maga értékeiben vagy egy technokrata, aki saját zsebre játszik, teljes mértékben gátlástalan, sikerorientált és a hedonizmuson kívül nem hisz semmiben.

Nagy kérdés, de tulajdonképpen mellékes.

A SZDSZ immár az MSZP fiókpártja, Fodor Gábor pedig, ha győzött volna, akkor sem mondhatott volna mást, mint 1993-ban fideszesként: „Tudomásul kell vegyük, hogy a Mérleg utcában barátaink ülnek” - fogalmazott akkor az SZDSZ korábbi székházára utalva. Csak ma a Mérleg utca helyett Köztársaság teret kell mondjon az SZDSZ mindenkori elnöke.

(Az ellopott rendszerváltozás és az elárult liberalizmus)

Az SZDSZ elnökválasztását követően frappáns, a lényeget tökéletesen kifejező plakátok jelentek meg Budapest utcáin Kuncze Gábor fényképével s az alábbi felirattal: „Köszönjük, Elnök úr az ellopott rendszerváltást és az elárult liberalizmust”. Annál is inkább találó volt eme ironikus köszönetnyilvánítás, hogy az SZDSZ, mint közismert, a Kuncze által támogatott, az SZDSZ-be alig egy éve belépett milliárdost, Gyurcsány Ferenc jóbarátját, Kóka Jánost választotta meg elnöknek.

Az SZDSZ-t ugyanis nemcsak nemzeti alapállásból lehet bírálni. Nem kétséges: magyar szemmel nézve a párt fő bűne a magyar öntudat aláásása, a magyar történelmi önszemlélet végletes eltorzítása, az össznemzeti imperatívusz jegyében történő politikai cselekvés szabotálása, beleértve a halványka státustörvényt is. De mindemellett az SZDSZ rútul elárulta tulajdonképpeni táborát, az őszinte liberálisokat is. Azokat az őszinte, kommunizmusellenes szabadelvűeket, akik azért szavaztak rá 1990-ben, mert benne látták a legkeményebb antikommunista erőt. Ahhoz, hogy 1994-ben koalíciót kössön a 4 évvel korábba teli szájjal szidott kommunista utódpárttal. El is vesztette a párt szavazótáborának nagy részét és azóta is, minden választáson meg kell küzdenie a parlamentbe jutásért.

De a politikai hatalmi játszmáktól függetlenül is az SZDSZ rendszeresen a liberalizmus téziseivel ellentétben lépett. Egy liberális politikus különösen érzékeny az emberi jogok sérelmére és nem alkalmaz kettős mércét. Az SZDSZ különös affinitással szelektál ezen a területen: a különböző devianciák (homoszexualitás, kábítószerezés, bűnözés) hordozóit nagy előszeretettel veszi védelmébe, míg a kisebbségi magyarság problémái iránt olyannyira érzéketlen, hogy még a náci ihletettségű Benes dekrétumok ügyében is képes volt e dekrétumokat védelmező szlovák diplomácia mellé állni Orbán Viktorral szemben. Nagy előszeretettel emlegeti a náci bűnöket, de igyekszik kerülni a kommunista bűnök tematizálását. Ennek legfelháborítóbb megnyilvánulása, amikor meggyalázva a szovjetek által meggyilkolt ártatlan civilek és megerőszakolt asszonyok emlékét, felszabadulásnak nevezi a szovjet megszállást – tercelve az MSZP-nek. Arról is érdemes lenne hosszabban beszélni, hogy miként fér össze a globalizmus támogatása a liberális elvekkel. Mert a liberalizmus nem csak és nem elsősorban szabad piacot jelent. De még ha azt is jelentené: a globalizmus a szabad piacot is felszámolja, mint ahogy felszámolja a szabad eszmék piacát is, és tönkreteszi az egyént. Felszámolja kisegzisztenciákat, tudatnyomorba süllyeszti, konzum-idiótává alacsonyítja az individuumot. Liberális párt, ha komolyan veszi a dogmáinak alapértékeit, aligha támogathatja a globalista térhódítást.

De hát a liberalizmus az SZDSZ számára már régen csak álca. Akik komolyan vették valamilyen fokon a liberális elveket (beleértve az időközben elhunyt Petri Györgyöt, Kis Jánost, az SZDSZ első elnökét, Tamás Gáspár Miklóst, Hack Pétert), már régen kiléptek. Nem véletlen, hogy a politikai folklór már olyan vicceket terjeszt, miszerint Magyar Bálint találkozik Kóka Jánossal a parlament folyosóján és V betűt formáz ujjaival. Kóka megkérdi: „mi van, győztünk”? „Nem” - feleli Magyar, „ennyien maradtunk”.

A liberalizmus népszerű eszmerendszer volt a totalitárius diktatúrák idején, mára viszont már nyűg annak dacára, hogy jól használható a nemzetellenes törekvések leplezésére (a liberalizmus létrejötte óta urbánus, tradíció- és egyházellenes, s az állam semlegességét hirdeti). Kóka megválasztásával az SZDSZ véglegesen leszámolt a liberális gondolati hagyománnyal, formálisan is testvérpártja lett a minden eszmei tartalom nélküli, kizárólag a zsákmányra koncentráló, saját zsebre játszó MSZP-nek.

Borbély Zsolt Attila