Az SZDSZ, hála a Fennvalónak és a magyar
választópolgárok bölcsességének, már csak egy sötét árny a múltból, mely
azokban elő-előbújik különböző pártok megnyilatkozásaiban.
Talán nem tűnik túl nagy szerénytelenségnek,
ha azt mondom, hogy e tíz évvel ezelőtt írott szöveg ma is tanulságos, annál is
inkább, hogy a liberalizmust zászlajukra tűző mai erők sem következetesek saját
ideológiájukhoz.
A szöveg a Kapu 2007 áprilisi számában jelent
meg.
Az SZDSZ és a liberalizmus
(Egy mondanivaló nélkül maradt
ideológia: a liberalizmus)
Az
történelemalakító ideológiák közül a liberalizmus az egyik legnehezebben
definiálható. Van közös határterülete az anarchizmussal (az állam
minimalizálása), a szocializmussal (urbánus, antiklerikális, kozmopolita
világkép) s a konzervativizmussal (piacpártiság) is. Ettől függetlenül nehezen tagadhatja
bárki, hogy azok a konkrét politikai célok, melyek megvalósítása érdekében a liberalizmus
zászlaja alatt küzdött egykor a polgárság – emberek közötti formáljogi
egyenlőség, politikai szabadságjogok: lelkiismereti és vallásszabadság, sajtószabadság,
gyülekezési szabadság, egyesülési jog, tulajdonjog szentsége - mára Európában
és vonzáskörzetében megvalósultak. Mi több, ezeket a lehető legmagasabb szinten,
a chartális alkotmányokban kodifikálták, érvényesülésükre jellemzően egy egész
intézményrendszer vigyáz, az Alkotmánybírósággal a csúcson.
Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek a civilizáltnak mondott Európában
visszaélések, hogy nem lehetünk tanúi helyenként alkotmányos jogtiprásnak. De
azt igen, hogy politikai programként e célok már komolyanvételi igénnyel nem
hirdethetőek. Nem véletlen, hogy a liberális pártok Európában törpepártok: egy
szűk értelmiségi rétegen kívül senki nem vevő a szövegükre. Mondanivalójuk
kimerül bizonyos jogok túlhangsúlyozásában, különböző devianciák
védelmezésében, lásd a könnyű drogok legalizálását, az áldozat helyett a
bűnözők jogainak túlhangsúlyozását, az abortuszliberalizációt, a
homoszexuálisok házasodási jogának követelését vagy a homoszexualitás
egyenrangúsítását az iskolai oktatásban. A mondanivalóhiányon túl az is nehezen
tagadható, hogy a liberális premisszák jelentős részére rácáfolt a történelem.
Ma
már néhány elvakult dogmatikuson kívül aligha tagadja bárki, hogy az „absztrakt
egyén”, mely a liberális tanok kiindulópontja, valóságidegen fogalom, s ebből
kiindulva emberellenes teóriákhoz juthatunk. Ha az egyént megfosztjuk saját
„koncentrikus” közösségeinek hagymahéjszerű burkaitól, elveszti talajt a lába
alól, meghasonlik, védtelenné válik. Nem véletlen, hogy az individualizálódott,
atomizált társadalmakban nagyobb a fogékonyság a különböző abberációk iránt,
nagyobb az alkoholizmus, az öngyilkossági ráta, s a közösség fizikai
újratermelési hajlandóságának csökkenése egész kultúrák feloldódásával,
megszűnésével fenyeget. Hasonlóképpen ma, amikor az ember közel áll ahhoz, hogy
elpusztítsa saját életterét, a Földet, az antropológiai optimizmus, az ember
jóságában, erkölcsösségébe, az emberi szellem mindenhatóságába vetett hit
tragikomikus. Bebizonyosodott az is, hogy a „láthatatlan kéz” mögött jól
kivehető emberi vonások fedezhetők fel, hogy a piac képtelen a kultúrát
irányítani, hogy az állami be nem avatkozás épp a szabad piacot számolja fel.
A
liberális pártokon belül egy külön eset az SZDSZ-é, mely esetében a liberális
tanok sokkal inkább tűnnek a magyar nemzet ellen viselt többszintű háborúban
ideológiai fegyvernek, mint komolyan vett politikai dogmának. (Nem véletlenül
beszélek többszintű háborúról, a keret szorításában csak a főbb hadszíntereket
említeném. Mindenekelőtt a tudatipar totális kontrolljára tett kísérleteket.
Ide tartozik a média-, az oktatás-, valamint a valláspolitika. De fontos
hadszíntér a katonapolitika, az egészségügy, a gazdaságpolitika, s a
kisebbségpolitika is, melynek címszava alatt zajlik a határon belüli
kisebbségek heccelése a magyarság ellen, a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek
aláaknázása, de ide sorolható az a politika is, mely magyar és magyar közé akar
falat emelni, lásd a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazás
idején a baloldal által terjesztett feketepropagandát. Külpolitika alatt az idegen
érdekek szolgálata értendő MSZP-SZDSZ kormányzat idején, a magyar érdekek
érvényesítése helyett, hogy a bevándorlás-politikáról most ne is szóljak. A
végső cél Magyarországnak magyar országkénti megszüntetése.
(Széplelkek és karrieristák)
A modern
demokráciában sajnálatos, ám természetes, a rendszerbe kódolt jelenség a „program-orientált”, értékekben hívó politikusok
felmorzsolódása és a „pozíció-orientált”
karrieristák túlsúlyba kerülése. Erről szólt az MSZP-n belül a nemzeti baloldal
(Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós) kilépése, a megmaradtak (Kósa
Ferenc, Géczi József, Tabajdi Csaba, Szili Katalin) visszaszorítása, Gyurcsány
elnökké választása, a FIDESZ-en belül Orbán ellentéte a Rogán/Áder/Pokorni
vonallal, az MDF-en belül az alapító Lezsák Sándornak és társainak kizárása s a
sor még hosszan folytatható. (Nem véletlen, hogy nem beszélek a KDNP-ről, az
FKGP-ről és a MIÉP-ről, itt meggyőződésem szerint az elnökök politikai
ámokfutása végezte ki az adott pártokat, s nem a karrieristák ártó
tevékenysége.)
E
folyamat bizony még a legideologikusabb pártot, az SZDSZ-t sem hagyta
érintetlenül. Mert nem kétséges: e párt képviselői alig vagy egyáltalán nem
leplezett nemzetellenességük dacára zömmel hisznek, hittek is valamiben. Hogy olyan
eszmékben (lett légyen az libertarianizmus, szociáldemokrácia, marxizmus,
maoizmus, anarchizmus vagy Jászi-féle polgári radikalizmus), melyek idegenek a
magyarságtól, az más kérdés. De bizony az SZDSZ-ben is háttérbe szorultak a
doktrinérek s fokozatosan győzedelmeskedni látszik a vegytiszta karrierizmus.
Erről szólt az SZDSZ 1994-es kormányzati szerepvállalása a négy évvel korábban
még kampányérdekből teli szájjal szidott MSZP oldalán, miközben az MSZP-nek
egyedül is megvolt a kényelmes parlamenti többsége. Erről szólt a Bauer Tamás,
Gadó György-féle militáns nemzetellenesek félreállítása, s erről Gergényi
kitüntetése az október 23-i rendőrterrorért. Ezutóbbi gesztussal egyébként az
SZDSZ ország világ előtt tiporta meg azokat az értékeket, melyeket a párt
kezdettől hirdetett. Nem véletlen, hogy még Fodor Gábor is tiltakozott e
gesztus ellen, s Tamás Gáspár Miklós, aki képtelen a jobboldalról egy mondatot
úgy írni, hogy ne tenne mellé néhány pejoratív minősítő jelzőt, egyenesen az
SZDSZ önfeloszlatását javasolta.
(Kóka és Fodor: volt-e tét?)
A
fentebb vázolt ellentétről szólt a gyurcsány-barát milliárdos Kóka és a hajdani
FIDESZ nemzetellenes vonalát megjelenítő, majd 1993-ban tulajdonképpeni
szellemi honába, az SZDSZ-be átlépő Fodor párharca is.
Nagy
kérdés, hogy ki lett volna a rosszabb: egy meggyőződéses libertariánus, aki
mélységesen elítél minden nemzeti gondolatot, az árpád sávos zászlót
lenyilasozza, aki az állam semlegességét hirdeti, a nemzeti öntudat további
feloldását támogatja, de hisz a maga értékeiben vagy egy technokrata, aki saját
zsebre játszik, teljes mértékben gátlástalan, sikerorientált és a hedonizmuson
kívül nem hisz semmiben.
Nagy
kérdés, de tulajdonképpen mellékes.
A
SZDSZ immár az MSZP fiókpártja, Fodor Gábor pedig, ha győzött volna, akkor sem
mondhatott volna mást, mint 1993-ban fideszesként: „Tudomásul kell vegyük, hogy a Mérleg utcában barátaink ülnek” -
fogalmazott akkor az SZDSZ korábbi székházára utalva. Csak ma a Mérleg utca
helyett Köztársaság teret kell mondjon az SZDSZ mindenkori elnöke.
(Az ellopott rendszerváltozás és az elárult
liberalizmus)
Az
SZDSZ elnökválasztását követően frappáns, a lényeget tökéletesen kifejező plakátok
jelentek meg Budapest utcáin Kuncze Gábor fényképével s az alábbi felirattal: „Köszönjük, Elnök úr az ellopott rendszerváltást
és az elárult liberalizmust”. Annál is inkább találó volt eme ironikus
köszönetnyilvánítás, hogy az SZDSZ, mint közismert, a Kuncze által támogatott,
az SZDSZ-be alig egy éve belépett milliárdost, Gyurcsány Ferenc jóbarátját,
Kóka Jánost választotta meg elnöknek.
Az
SZDSZ-t ugyanis nemcsak nemzeti alapállásból lehet bírálni. Nem kétséges:
magyar szemmel nézve a párt fő bűne a magyar öntudat aláásása, a magyar történelmi
önszemlélet végletes eltorzítása, az össznemzeti imperatívusz jegyében történő
politikai cselekvés szabotálása, beleértve a halványka státustörvényt is. De
mindemellett az SZDSZ rútul elárulta tulajdonképpeni táborát, az őszinte
liberálisokat is. Azokat az őszinte, kommunizmusellenes szabadelvűeket, akik
azért szavaztak rá 1990-ben, mert benne látták a legkeményebb antikommunista
erőt. Ahhoz, hogy 1994-ben koalíciót kössön a 4 évvel korábba teli szájjal
szidott kommunista utódpárttal. El is vesztette a párt szavazótáborának nagy
részét és azóta is, minden választáson meg kell küzdenie a parlamentbe
jutásért.
De
a politikai hatalmi játszmáktól függetlenül is az SZDSZ rendszeresen a liberalizmus
téziseivel ellentétben lépett. Egy liberális politikus különösen érzékeny az
emberi jogok sérelmére és nem alkalmaz kettős mércét. Az SZDSZ különös
affinitással szelektál ezen a területen: a különböző devianciák (homoszexualitás,
kábítószerezés, bűnözés) hordozóit nagy előszeretettel veszi védelmébe, míg a
kisebbségi magyarság problémái iránt olyannyira érzéketlen, hogy még a náci
ihletettségű Benes dekrétumok ügyében is képes volt e dekrétumokat védelmező
szlovák diplomácia mellé állni Orbán Viktorral szemben. Nagy előszeretettel
emlegeti a náci bűnöket, de igyekszik kerülni a kommunista bűnök tematizálását.
Ennek legfelháborítóbb megnyilvánulása, amikor meggyalázva a szovjetek által
meggyilkolt ártatlan civilek és megerőszakolt asszonyok emlékét, felszabadulásnak
nevezi a szovjet megszállást – tercelve az MSZP-nek. Arról is érdemes lenne
hosszabban beszélni, hogy miként fér össze a globalizmus támogatása a liberális
elvekkel. Mert a liberalizmus nem csak és nem elsősorban szabad piacot jelent. De
még ha azt is jelentené: a globalizmus a szabad piacot is felszámolja, mint
ahogy felszámolja a szabad eszmék piacát is, és tönkreteszi az egyént. Felszámolja
kisegzisztenciákat, tudatnyomorba süllyeszti, konzum-idiótává alacsonyítja az
individuumot. Liberális párt, ha komolyan veszi a dogmáinak alapértékeit,
aligha támogathatja a globalista térhódítást.
De
hát a liberalizmus az SZDSZ számára már régen csak álca. Akik komolyan vették
valamilyen fokon a liberális elveket (beleértve az időközben elhunyt Petri
Györgyöt, Kis Jánost, az SZDSZ első elnökét, Tamás Gáspár Miklóst, Hack Pétert),
már régen kiléptek. Nem véletlen, hogy a politikai folklór már olyan vicceket
terjeszt, miszerint Magyar Bálint találkozik Kóka Jánossal a parlament
folyosóján és V betűt formáz ujjaival. Kóka megkérdi: „mi van, győztünk”? „Nem”
- feleli Magyar, „ennyien maradtunk”.
A
liberalizmus népszerű eszmerendszer volt a totalitárius diktatúrák idején, mára
viszont már nyűg annak dacára, hogy jól használható a nemzetellenes törekvések
leplezésére (a liberalizmus létrejötte óta urbánus, tradíció- és egyházellenes,
s az állam semlegességét hirdeti). Kóka megválasztásával az SZDSZ véglegesen
leszámolt a liberális gondolati hagyománnyal, formálisan is testvérpártja lett
a minden eszmei tartalom nélküli, kizárólag a zsákmányra koncentráló, saját
zsebre játszó MSZP-nek.
Borbély Zsolt Attila
No comments:
Post a Comment