Románok, magyarok és a tiszta beszéd

Ezt a szöveget 2010 szeptemberében írtam a Kapunak. Nagyrészt még aktuális.

Az idén volt hetven éves évfordulója a második bécsi döntésnek, mely Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz. Ebből az alkalomból Erdély több városában[1], így Szatmárnémetiben és Nagyváradon a nemzeti szervezetek megemlékezéseket tartottak. Nagyváradon, ahol az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) helyi szervezete rendezésében zajlott a megemlékezés, többszázan gyűltek össze a püspöki palotában, képviseltette magát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Magyar Polgári Párt (MPP), a Történelmi Vitézi Rend valamint a Királyhágó Melléki Református Egyházkerület.  Nagy József Barna, az est házigazdája nem kevesebbet javasolt, mint azt, hogy legyen szeptember 6. a nagyváradi magyarok városnapja, egyben a jövőbe vetett hit, a nemzeti felemelkedés nagyváradi napja. "Honosítsuk meg újra ünnepeink között ezt a soha el nem felejthető napot"- javasolta az EMNT Bihar megyei alelnöke.[2]

Ez igen! Ez tiszta beszéd. Tiszta beszédre pedig igencsak szükség van egy olyan kapcsolatrendszerben, min a román–magyar. Annál is inkább, hogy ezt próbálták megvonni tőlünk 1918 és 1990 között.  Generációk nőttek fel úgy, hogy legjobb esetben csak családon belül hallott legendákból vagy magánszorgalomból elolvasott könyvekből tájékozódhattak a valós magyar (és román) történelemről, hiszen a magyar iskolákban mindmáig a hivatalos etnokratikus, kozmetikázott, ideológiával átitatott román történelmet tanítják, melynek kvintesszenciája, hogy a románság évezredek óta itt élt, a magyarok pedig betolakodók. 1990 megvolt a lehetőség arra, hogy ez ellen szervezeti keretek között, tervszerűen tegyen a magyarság, e lehetőséget azonban az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetői nem használták ki, mint ahogy másfél évtizede hanyagolják általános jelleggel a társadalomszervező feladatokat. A politika zsinórmértéke számukra a magyar érdek helyett a vélelmezett román érzékenység és a többségi elvárás lett. Ezért maradt el az 1990. legelején elnökségi szinten elhatározott erdélyi magyar fehér könyv összeállítása, mely a közösségünk elleni jogsértéseket szedte volna rendszerbe, ezért konvergens az RMDSZ külpolitikája a hivatalos román külpolitikával, ezért nincs az RMDSZ-nek nemzeti jogsegélyszolgálata, ezért nem használják ki az RMDSZ-es képviselők és tanácsosok még az a mozgásteret sem, ami számukra adott, sem a nyelvhasználat, sem az érdekképviselet területén. Hogy most ne említsem a nemzeti katasztert és az autonómia-statutumokat, mely feladatpontok teljesítését 1993. január közepén határozta el az RMDSZ brassói kongresszusa két (!) éves határidővel.

Tragikomikus, amikor evidenciákat indokolni kell, de midőn az erdélyi magyarság hivatalos prominenseinek többsége sunnyog, midőn élére kerül egy-egy alapvető kérdés[3], ahelyett a románság felé kellene artikulálná az erdélyi magyarság létproblémáit, akkor bizony kénytelenek vagyunk olyan dolgokat is magyarázni, melyek szerencsésebb sorsú közösségek esetében zsigerből nyilvánvalóak. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy az erdélyi magyarság politikai vezetőinek főárama elmaszatolja, megkerüli a közös román – magyar történelemhez és egyáltalában a magyar nemzeti közösség Románián belüli létéhez kapcsolódó alapkérdéseket. Amikor közvetlenül a rendszerváltás után a román törvényhozás december 1-ét választotta nemzeti ünnepnek, az RMDSZ nem emelte fel a szavát ez ellen. Pedig lett volna oka rá. 1918 december 1-én a Gyulafehérváron összegyűlt román „küldöttek” úgy „döntöttek” Erdély sorsáról, hogy nem kérdezték meg sem a szászokat, sem a magyarokat. S ebben az esetben nem az a releváns, hogy valójában Gyulafehérváron semmiről sem döntöttek az összesereglettek, legfeljebb véleményt nyilvánítottak, s hogy a trianoni békediktátum döntött a magyar sors középtávú alapkérdéseiben, a lényeg az, hogy a román történelemírás szerint – amit az erdélyi magyar gyermekek fejébe is sulykolnak, nem kis hatékonysággal – Erdély sorsa itt dőlt el. Erdélyt a hivatalos román nézőpontból nem a nagyhatalmak vetették oda koncként a szövetségeseit hátbatámadó Romániának, hanem azt a nemzetállam megteremtésére irányuló évezredes küzdelmet megkoronázó, a román nemzet egységes akaratát képviselő gyulafehérvári gyűlésnek köszönhetően nyerték el.

Felettébb fontos lett volna tehát, ha az erdélyi magyarság érdekképviselete világosan állást foglal ebben az ügyben. Ehelyett a gyulafehérvári határozatokban foglalt, a magyar autonómiára vonatkozó részbe kapaszkodva a szervezet vezetői csendben belenyugodtak az erdélyi magyarság kollektív megalázásába és rendre részt vettek az állami ünnepségeken. Az egyetlen eset, amikor élére állították ezt a kérdést, az a csíkszeredai állami ünnep esete volt, amikor egy bátor csoport kiadott egy nyilatkozatot, melyben jelezte: a magyarok Csíkszeredában nem ünneplik Erdély elcsatolását, mivel ez a magyarság számára gyásznap, s felszólították a magyar közéleti szereplőket, hogy gyászszalagot viseljenek e napon.

Fontos dolog tiszta vizet önteni a pohárba. A hamis érvelés, amit a magyar közösség egyes vezetői folytattak két évtizeden át, rendkívül nagy károkat okozott eddig is. A román érzékenységről nemcsak a belpesti flaszterértelmiség szónokol 1990 óta, hanem erre való hivatkozással próbálta elodázni az RMDSZ első elnöke az autonómiakövetelés megfogalmazását, erre való hivatkozással nem élnek a magyarok még a kiharcolt jogaikkal sem. Amikor az ember azt olvassa a Facebookon, hogy külön oldala van azoknak, akik szerint a marosvásárhelyi tanácsosoknak magyarul kellene beszélniük a tanácsüléseken, akkor nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. De hát ez egy évtizede kiharcolt jog! Mit várjunk az egyszerű polgártól, ha így mutatunk példát? Joggal felháborodunk azon, hogy magyar szülők román iskolába íratják a gyermekeiket, de mi másra számíthatunk akkor, amikor a közösség vezetői sem élnek az anyanyelvhasználat lehetőségével? A románság alapvetően hamis képpel él a magyarságról, annak történelméről és saját múltbeli ténykedéseiről egyaránt. Lehet struccpolitikát folytatni további két vagy akárhány évtizedig, s erről nem venni tudomást, de sokkal célravezetőbb az, ha nyilvánvalóvá tesszük a magunk világképét.

Még fontosabb az, hogy minden eszközzel azon legyünk, hogy ellensúlyozzuk azt a tudatmosást amiben „részesíti” az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjait a legifjabbaktól a legidősebbekig a román kultúrpolitika, különösképpen az intézményes oktatás és a média. Az erdélyi magyarság tekintélyes része elvesztette az otthonosság-érzetét, folytonosság-tudatát, elvesztette kulturális-történelmi gyökereit. Az EMI „Jó napot”-mozgalma hívta fel a figyelmet a nemrégiben arra az abszurd helyzetre, hogy a magyarok tekintélyes része olyan vegyes lakosságú városokban, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely automatikusan románul szólal meg, ha bemegy egy üzletbe, boltba vagy irodába. Az EMI-sek a idén június 26-án meghirdetett mozgalom felhívásában azt javasolták, hogy tudatosan és rendszeresen „Jó napot”-tal köszönjenek a magyarok: „Ezer éve itthon vagyunk, érezzük is hát itthon magunkat! Beszéljünk magyarul, hiszen ez az anyanyelvünk! Szólítsuk meg közös nyelvünkön a másik magyart, hiszen magyarok vagyunk! Keressük és találjuk meg egymást, hiszen sokan vagyunk! Várjuk el a még magyar többségű városokba betelepülő románságtól a többség nyelvének megtanulását, hiszen ez mindenhol így van! Várjuk el ott is, ahol a pénzünkért szolgáltatást kapunk, hogy néhány alapszót tanuljanak meg a nyelvünkön, elvégre az őshonosnak is jár annyi, mint egy turistának! Viselkedjünk természetesen, magyarul, mondjuk bátran: Jó napot!”

Sajnos a közös problémák őszinte tisztázására az elmúlt húsz évben igen gyér próbálkozások voltak. Az RMDSZ központi szinten épp a fordítottját művelte annak, ami indokolt lett volna, Domokos Géza az első kongresszuson arról beszélt, hogy Trianon „szentesítette” a románság évszázados önrendelkezési küzdelmét, Kelemen Atilla és Verestóy Attila 2002-ben a Kempinsky szállóban koccintottak Medgyessy Péterrel és Adrian Nastaseval december 1-én, az RMDSZ képviselői pedig a román nemzeti ünnepeken szépen belesimultak a protokollba.

Makfalva

Talán nem igényel különösebb indoklást az, hogy a magyar és a székely szimbólumok hivatalos és nemhivatalos használata is a tárgyalt kérdéskörbe tartozik. Érdemes egy bekezdés erejéig megemlíteni a makfalvi székely zászló problémáját, mert ez egyrészt nem kapta meg a megérdemelt nyilvánosságot az anyaországi közéletben, másrészt pedig friss fejlemények is vannak az ügyben.

Az immár országos jelentőségű helyi csörte ott kezdődött, hogy a Magyar Polgári Párt helyi képviselői javasolták a székely zászló kitűzésére a makfalvi polgármesteri hivatal homlokzatára tavaly ősszel, át is adtak egy zászlót a polgármesternek, aki megtagadta annak a kitűzését. Miután az RMDSZ kollegák hónapokon keresztül elzárkóztak a székely lobogó kitűzésétől, az MPP-sek maguk tették azt ki tavaly decemberben. Az RMDSZ-es polgármester, Zsigmond Vencel feljelentette a rendőrségen az MPP-seket, sőt az alpolgármestert sikkasztással vádolta meg. A rendőrség kihallgatta az érintetteket, a zászlót pedig eltávolíttatta.[4] Az ügy bíróság elé került, mely végül a nemrégiben úgy döntött, hogy a székely zászló nem rasszista jelkép, hanem egy közösség jelképe, vagyis ki lehet tenni a közhivatalokra. Másik szálon lefutott a sikkasztás-vád is, ami rágalomnak bizonyult, mint az egyébként sejthető volt.

Sajátságos a központi RMDSZ álláspontja az ügyben A bíróság Kelemen Hunornak a Kulturális és Örökségvédelmi Minsztérium vezetőjének állásfoglalására alapozva hozta meg döntését, ugyanakkor maga Kelemen Hunor azt hangsúlyozta az ügyben megejtett nyilatkozatában[5], hogy a küküllőmenti színmagyar településen dúló háború nem az RMDSZ és az MPP között zajlik, hanem a magyar közösségen belüli, régebbi szembenállás a forrása, aminek időközben politikai színezete lett. Ez egy okkal több lett volna arra, hogy Zsigmond Vencelt pártvonalon megróják, hiszen amit tett, az nem egyszerűen butaság, mint azt Kelemen is állította idézett nyilatkozatában, hanem bizony kimeríti a nemzetárulás kategóriáját. Közösségi szempontból különösen fontos lett volna a szankció, hogy okulhasson belőle többi megátalkodott. Egyébként az esetnek az előremutató hozadéka az lehet, amit maga Kelemen is leszögez: a makfalvi eset precedensként felhasználható. Hic Rodos, hic salta! Itt a lehetőség végre a közös cselekvésre. Szép és emlékezetes gesztusa lenne a magyar összefogásnak, ha mostantól kezdve székely falvak, községek és városok százai tűznék ki hivatalos épületeikre a székely lobogót.

Érdemes két szót szólni a Magyar Polgári Pártról is a közösségi öntudatépítés kontextusában. A Párt nemhogy arra nem fordított energiát központi szinten, hogy a közösségi önazonosság-érzést erősíteni próbálja, de egyáltalában semmiféle követhető kommunikációs stratégiát nem alakított ki, országos szinten a párt lényegében nem létezik. Ami előremutató, közösségépítő dolog történik MPPs berkekben, az helyi szervezeteknek a dicséretes kezdeményezése, mint amilyen akció volt Szatmárnémetiben Horthy Miklós hetven évvel ezelőtti bevonulásának megünneplése, színvonalas előadásokkal és a még élő szemtanúk visszaemlékezésével fűszerezve. Ugyanakkor a párt örök szégyene a szimbolikus térben, amin az RMDSZ-es kollegák nem is mulasztanak el élcelődni szűk körben és nyilvánosan egyaránt, hogy Szász Jenő több kollegájával együtt elment Traian Basescu meghívására Cotrocenibe koccintani tavaly december 1-én.

A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács anyagi források és főállású alkalmazottak hiányában csak eseti jelleggel tudott tenni valamit a tárgyalt kérdéskörben. Mindkét szervezet következetesen támogatta azokat az öntudatépítő kezdeményezéseket, melyek a történelemszemlélet magyar paradigmáját népszerűsítették. Ide tartozik megannyi rendezvény, a Trianon filmvetítés, a Trianoni Szemle lapbemutatók, Nagy Magyarország lapbemutatók, a Trianon emlékév meghirdetése, a hozzátartozó kulturális programok s még sorolhatnánk.

Az anyaországi hátszél

Erdélyi magyar politikai berkekben formális, nyilvános valamint informális, belső fórumokon egyaránt téma volt Kövér Lászlónak, a Magyar országgyűlés elnökének s a vezető magyar kormány egyik meghatározó figurájának legutóbbi székelyföldi látogatása kapcsán megfogalmazott politikai üzenete. Kövér több dolgot is mondott egyszerre, mind az EMI táborban megtartott előadásában, mind pedig a különböző sajtóorgánumoknak adott interjúkban, amiből nem könnyű kihámozni az egyértelmű politikai mondanivalót és iránymutatást. Egyik oldalról azt mondta, hogy 1998 és 2002 között nem politizáltak megfelelően a határon túli magyar problémák tekintetében, s ha ma azokkal az érvekkel szembesítenék őt, melyeket ők akkor használtak, akkor lesajnálólag naivnak nevezné ezen érvek előadóját. Másik oldalról azt is leszögezte, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen politikai tényező s hogy Erdélyben kell tenni azért, hogy ez ne így legyen.

De mielőtt még megriadnánk, hogy a Fidesz reálpolitikai megfontolásokból az RMDSZ mellé állna, hadd idézzük fel, hogy Orbán Viktor több ízben is kijelentette, hogy a magyar kormány első számú partnere Tőkés László és az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Azt sem feledhetjük, hogy a 2008-as önkormányzati választáson Orbán Viktor nyíltan kiállt a Magyar Polgári Párt mellett, melyet akkor nyíltan vagy burkoltan minden erdélyi nemzeti erő támogatott annak dacára, hogy a jelöltállítás során Szász Jenő már megmutatta, hogy e pártra nem úgy tekint, mint a nemzeti oldal együttes közösségépítő érdekképviseleti vállalkozására, hanem mint a saját politikai feudumára. Bizonyos fokú váltás tehát érzékelhető.

Ennek lényege, hogy ellentétben az 1998 és 2002 közötti korszakkal, amikor az RMDSZ volt a Fidesz első számú partnere és annak vezetőjével Markó Bélával jó viszonyra törekedtek, ma már más a helyzet. A első Orbán kormány politikájába  belefért az, hogy csurrant-cseppent a támogatásból a nemzeti oldal intézményei számára, de alapvetően nem változott az anyaországi támogatási rendszer, a Fidesz kormány asszisztált ahhoz, hogy Markóék némi áttétellel a maguk klientúra-építésére fordítsák azt a nem kevés pénzt, aminek eredeti címzettje nem az RMDSZ volt,  hanem erdélyi magyarság. Mindeközben azzal szemben, amit a balliberális és az erdélyi labanc sajtó állít mindmáig, tételesen, hogy Orbánék exportálták volna az anyaországi politikai ellentéteket a határokon túlra, ennek fordítottja történt, kifejezetten lebeszélték azokat a szakításról, akiknek már akkor szűk volt az RMDSZes kényszerzubbony. Időközben eltelt nyolc esztendő és több kérdés eldőlt.

Markóék leszerepeltek, amikor 2002-ben még el sem dőlt a választás s már arról nyilatkozott az RMDSZ elnöke, hogy jó lesz a kapcsolat és az együttműködés egy MSZP – SZDSZ kormánnyal. Azóta is világosan érzékelhető volt, hogy az RMDSZ közelebb áll a balliberális kormányzathoz, mint a nemzeti ellenzékhez annak dacára, hogy a politikai alakzat európai szinten a konzervatív pártokat tömörítő Európai Néppárt tagja.

Lehet ugyan az RMDSZ megkerülhetetlen tényező az erdélyi politikai palettán és törekedhet a Fidesz alapvetően korrekt viszonyt ápolni vele, de annak minden jel szerint vége, hogy az RMDSZ komprádor csúcsvezetése legyen az erdélyi magyar politika tótumfaktuma és a román állami támogatások mellett a magyar állami támogatások kizárólagos szétosztója.

A politikai széttöredezettségnek, a lassacskán háromosztatú politikai mező kialakulásának dacára elvben nem kizárható egy olyan modell, mely a nemzeti minimum köré épül, s melynek keretén belül anyaországi nyomásra minden szervezet megtalálja a maga helyét.  Ennek elsőrendű feltétele lenne, hogy az RMDSZ nem foglal állást a nemzeti imperatívuszok ellen, sem belföldön, sem külföldön.

Még az sem kizárható, hogy az előttünk álló években sikerül létrehozni a Tőkés László által az elmúlt húsz évben több ízben is javasolt román-magyar egyeztető kerekasztalt, a tiszta beszéd jegyében. Mert a tiszta beszéd nélkül, az alapkérdések megtárgyalását kikerülve lehetetlen egy kölcsönösen méltányos román-magyar együttélési létmodellt intézményesíteni.

Borbély Zsolt Attila

---

[1] Az 1920-ban Romániának ítélt területeket Erdélyként említem az egyszerűség kedvéért az elmúlt kilencven évben meghonosodott szóhasználat szerint.

[2] Lásd erről részletesen: Szőke Mária: Többszáz váradi magyar emlékezett a visszatérésre, Reggeli Újság, 2010. szeptember 8.

[3] Aprócseprő, de szimbólumértékű dolog, hogy amikor egy-egy román-magyar meccs alkalmával román riporterek provokatív szándékkal megkérdezik az RMDSZ képviselőit, hogy kinek drukkolnak, akkor senki nem akad, aki azt felelje, hogy „természetesen a magyar csapatnak” . És egy újabb kérdésre esetleg elmagyarázná kapásból az államnemzeti és kultúrnemzeti létfelfogás közötti különbséget s egyben azt is, hogy az lenne abszurd, ha a románok által elnyomott magyarok a román csapatnak szurkolnának.

[4] A makfalvi konfliktus legrészletesebb összefoglalását a Kolozsváron megjelenő Krónika c. napilap közölte. Lásd: Szucher Ervn: Feljelentette az RMDSZ a székely lobogót kitűző MPP-seket Makfalván, Krónika, 2010. január 29.

[5] Transindex: Nem folytatják a bűnvádi eljárást a Makfalván és Szovátán székely zászlót kitűzők ellen, 2010. szeptember 1.