Időközi kormánymérleg - az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának következményeiről 1997 tavaszán

Immáron több mint egy negyed év eltelt azóta, hogy az RMDSZ csúcsvezetése a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) utólagos jóváhagyásával úgy döntött: kormánykoalíciót alkot az 1996-os választások győzteseivel, a Demokratikus Konvencióval és a Szociáldemokrata Unióval.

Maga a formális döntés, mellyel az SZKT áldását adta a taktikai váltásra, az indokolatlan bizalommegelőlegezés gesztusa volt. Tavaly az év vége felé Bukarestben az RMDSZ legfelső testülete úgy döntött, szabad kezet ad annak az Operatív Tanácsnak (az RMDSZ csúcsvezetőit tömörítő héttagú testület, az alapszabály szerint válsághelyzetek megoldására hívják össze), mely puccs-szerű eljárásával lényegében kész helyzetet teremtett a döntésre hivatott fórum összeülése előtt. A küldöttek ugyanis még a szóban forgó SZKT-ülés előtt, a sajtóból értesülhettek arról, hogy az általuk eldöntendő kérdés már eldőlt: az RMDSZ tagja a koalíciónak, sőt már a miniszterek is megválasztást nyertek.

Tőkés László józan érvei nem hatottak a küldöttekre: az RMDSZ tárgyalódelegációjának semmiféle kötött mandátumot nem adtak, a közbizalommal már egyszer visszaélt Operatív Tanács “biankó csekket” kapott. Meg is volt az eredmény: mindmáig nem született írásbeli koalíciós szerződés, sem pedig olyan dokumentum, mely rögzítené az RMDSZ programnak a kormány általi megvalósítási szándékát. Az RMDSZ feladta kitűnő tárgyalási pozícióit semmiért, helyesebben szép szavakért és fesztív gesztusokáért. (A gyenge román “demokratikus” többség rá volt utalva az RMDSZ 7 százalékára a stabil kormányzáshoz - hogy mennyire rá volt utalva, az a minap megjelen Erdélyi Naplóból is kiderül: az RMDSZ-szel együtt stabil, 59%-os többség dacára a kormánypárti hiányzások és az ellenzék fegyelmezettségének köszönhetően elbukott egy törvény.)

Egy negyed év elteltével lassan itt az idő megvonni a mérleget. Ehhez azonban a felszínnél mélyebbre kell ássunk, annál is inkább, hogy a konkrét eredmények hiányát egyetlen mondatban el lehet intézni. Viszont a kormányralépés sokkal többről szól.

(Belharcok az RMDSZ-ben)

Az RMDSZ hét éves története végső soron az önálló magyar politika híveinek (fő exponensük 1993 elejéig Szőcs Géza, majd 1993 augusztusától, a Neptun gate-től egyre inkább Tőkés László) kétfrontos harcáról szól. Egyik oldalon ők a fő céltáblái a többségi előítéleteknek, a román sajtó mindmáig tartó rágalomkampányának s feltehető, hogy egy romániai féldiktatórikus fordulat esetében is nekik lenne félnivalójuk.

A másik oldalon viszont ott van az idegen vektorok, a kollaboránsok (a kollaboráció tényét (f)elismerő  elemzők többsége a Neptun-gate résztvevőit, Borbély Lászlót, Frunda Györgyöt, Tokay Györgyöt tartják e lobby magjának) valamint a biztonságos langymeleg fenntartásában érdekelt kerékkötő nomenklatúra falanxa (a magam részéről ide sorolom az RMDSZ csúcsvezetését - jelesül a Szövetségi Elnököt, Markó Bélát valamint a Takács Csaba nevével fémjelzett Ügyvezető Elnökséget - melynek fő célja minden jel szerint saját pozícióban maradása).

Végső soron ez az sokakban nem is tudatosult latens szövetség a fő akadálya az erdélyi magyar autonómia kiépítésének. Hiszen e belső hatalmi csoportosulás háttér- vagy front emberei  szabotálták le a Katona Ádám 1991-es agyagfalvi autonómia-kezdeményezését, késletették ameddig csak lehetett az önrendekezéselvű politizáláshoz való viszony megtárgyalását, cenzúrázták meg vagy torzították el a Szövetség  hivatalakos állásfoglalásait, ők szervezték meg a Hargita megyei listahamisítást 1992 nyarán amikor a saját embereik nem kerültek fel a legitim gyűléseken a jelölt-listákra, ők vétették ki a brassói kongresszusi határozatokből a területi autonómia követelését, és akadályoztak meg (ideiglenes sikerrel) az erdélyi magyarság nemzetként való önmegfogalmazását, ők határolódtak el Tőkés László paradigmatikus, a romániai etnikai tisztogatásra vonatkozó kijelentésétől, ők vettek részt a nacionál-kommunista Iliescu-féle hatalom kisebbségpolitikájának külföldi népszerűsítését szolgáló PER folymatban, melynek legismertebb állomása volt Neptun, ők indítottak Nagy Benedeken keresztül frontális támadást Tőkés László ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy szekus-kollaboránsként (!) megbélyegezve erkölcsileg megsemmisítve mindörökre eltávolítsák a Szövetség éléről, ők szabotálják - többszöri kongresszusi felszólítás dacára - immár négy éve az RMDSZ belső demokráciájának kiépítését, a belső választások megtartását és végül ők készítették elő és vezényelték le az RMDSZ kormányrakerülését. Ezutóbbi mozzanatról érdemes egy kicsit bővebben szólni.

(Út  a “hatalomba”)

Az RMDSZ kormányrakerülésének nyitó epizódja, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának székelyudvarhelyi, 1996. januárjában megtartott ülésének határozatai egyetlen mondatban utalnak arra, hogy az RMDSZ bizonyos feltételek teljesülése esetén a kormányzásban is részt vehet. A határozat értelemszerűen nem delegálja a “feltétel-teljesültség” megállapításának jogát alsóbb szintre, tehát fenntartja magának egy esetleges kormánykoalícióban való részvétel eldöntésének monopóliumát. (A monopólium persze nem tökéletes, hiszen elvben - a napi politikával egyébként csak érintőlegesen foglalkozó - kongresszus is dönthet e kérdésben, sőt, értelemszerűen felülbírálhatja az SZKT határozatait).

Még jóval a választási kampány kezdete előtt az RMDSZ prominensei, köztük Markó Béla és Frunda György több ízben nyilatkoznak a derűlátóan kormányzással kapcsolatban és egyben jelzik azt is, hogy Iliescu pártja, a TDRP is (bizonyos homályos feltételek megvalósulása esetén, melyek teljesülése bármikor, a valóságtól függetlenül kinyilatkoztatható) szóba jöhet koalíciós partnerként. Frunda György RMDSZ-elnökjelölt kampányának középpontjába egy kifejezetten taktikai kérdést, az RMDSZ kormányzatban való részvételének kívánatosságát helyezte.

A kiszivárgott információk szerint választások előtt az RMDSZ neptunista vonala tárgyalásokba bocsájtkozott Iliescuékkal a majdani közös kormányzás érdekében. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a kormánykoalíció választások utáni leghangosabb pártolói nem a demokratikus ellenzék iránti lojalitásból csatlakoztak az új hatalomhoz, hanem azért, mert a kormányra lépés önmagában volt a céljuk, a győztes párt kilététől függetlenül.

Ez pedig tekintve az Iliescu-féle hatéves, egyérteműen magyarellenes politikai kurzust, megmagyarázhatatlan abból a premisszából kiindulva, hogy kormányzás-affinis elöljáróink mindenek elé helyezik az erdélyi magyarság ügyét. Megítélésem szerint a tárgyszerű szemlélőnek fel kell adnia a minden kisebbségi vezetőnek az ellenkező bebizonyosulásáig kijáró pozitív elkötelezettség vélelmét.

(A kormányban való részvétel lehetséges motivációi)

Ha a valódi mögötteseket keressük, vissza kell térnünk az RMDSZ-en belüli politikai harcokhoz. Mint jeleztem, a Szövetség története a “kuruc-labanc” kötélhúzás mentén is ábrázolható. (Tény, hogy a klasszikus ideológiai különbségek, jelesül a nemzethez való viszony mentén is megtörik az RMDSZ politikum, de ez nem változtat azon, hogy az alapvető törésvonalat a román elnyomó hatalomhoz való viszonyulás határozza meg.)  A két tábor közötti villongásokat nem lehet a jövőképek harcaként értelmezni, hiszen a “labanc” tábornak - az autonómia-elkötelezett “kurucokkal” szemben - nincsen jövőképe.

Helyesebben, ha megvolna képviselőikben a kellő cerebrális bátorság, akkor végiggondolnák politikájukat, mely a mindenkori környezethez való idomulással, az legtöbb esetben elvtelen kompromisszumok megkötésével voltaképpen egyetlen - önmagában nem is elítélendő célt - próbál közelebb hozni a jelenhez: a magyarságot ért diszkriminációk minimumra csökkentését, az erdélyi magyar közösség tagjainak “jobb megélhetését” (ld. Frunda György interjúit).

Holott ez a minimál-program távolról sem szavatolja az erdélyi magyarságnak, mint kulturálisan, történelmileg meghatározható közösségnek a fennmaradását, sőt, bizonyos általános, objektív törvényszerűségeknek megfelelően egyenértékű a távlati eltűnéssel. Ahhoz ugyanis, hogy egy kisebbségben élő közösség ne tűnjön el a többségi tengerben, még a surlódásmentes együttélés esetében is (!), az önazonosságát óvó intézményes keretre, negentróp erőkre van szükség. E megmaradásunkat szavatoló jogi garanciákat pedig a többség soha nem fogja nekünk felkínálni, sőt, idevágó követeléseinket mindezidáig ellenségesség és elutasítás övezte. Végső célkitűzéseiket tehát a politikai konfrontáció árán is vállalnunk kell, amennyiben nem fogadjuk el a ki nem mondott “labanc” jövőképet, a lassú felmorzsoltatást.

Koncepcionális végig-nem-gondoltságát a labanc tábor sajtófölényét kihasználva nyelvpolitikai manőverekkel, metaforikus szereotípiákkal próbálta elfedni. Az “apró lépések taktikájával” való etetés, a mérsékeltség jelszava alatti semmittevés, az belső tisztázó vitáknak az egységre való hivatkozással történő elodázása nem mehetett a végtelenségig. 1992-ben a Kolozsvári Nyilatkozattal az autonomista, magyar érdekeket képviselő szárny kiütéses győzelmet aratott. A Brassóban majd a gyergyói, és váradi SZKT-én megválasztott RMDSZ-vezetés viszont többségében a másik táborból került ki. A pozícióba került labancok már nem tehetettek mást, mint struktúra-konzervativizmus múlt századi második hullámának képviselői: ugyanazt a programot követték, mint az ideológiailag győztes tábor, csak lassabban.

Anélkül, persze, hogy ezt kinyilatkoztatták volna. A kongresszus által szabott határidőre ügyet sem vetve húzták-halasztották az automonista politika legfontosabb lépéseinek megtételét: az erdélyi magyarság önmegszámlálását, a belső választások megtartását, az autonómia-statútumok megfogalmazását. A kolozsvári, 1995 májusában tartott negyedik kongresszus ismét bizalmat szavazott a brassói vezetésnek, de kitartott a  korábbi, Markó által be nem teljesített célkitűzések mellett, sőt továbbfejlesztette azokat: bekerült a programba a területi autonómia követelése és a belső választás közvetlensége.

1997 őszén ismét kongresszust tart az RMDSZ. A Markó-Takács-féle vezetés pedig el kell számoljon újabb két év semmittevésével. Több mint nyilvánvaló, hogy a kormányban való részvétel egyfajta hallgatólagos felmentést fog adni a jelenlegi vezetésnek.

Ettől függetlenül a neptuni vonal (melynek támogatását egyes jelek szerint a Domokos-féle, közvetlen “túlról mozgatottsággal” nem vádolható Markó csak kénytelen-kelletlen vállalja, megbuktatását elkerülendő) érezhette, hogy a hivatalos szövetségi autonomista retorika és a tettek hiánya közötti ellentmondás nem leplezhető a végtelenségig. Olyan politikai konstellációra volt szüksége, melyben a Szövetség politikusaira az öncenzúra hat. A kormányzati pozíció ilyen. Egyenesen lesújtó az automista háttérbázis immár több hónapos hallgatása. Tőkés László józan érvei dacára Bukarestben a puccs-szerűen eljáró Operatív Tanácsnak kötetlen mandátumot - tehát bizalmat - jelentő SZKT határozat pusztán három ellenszavazattal és két tartózkodással fogadtatott el. A “következetes autonomisták” visszavonulót fújtak. Tény, hogy ellenzék választási győzelme a kormánykoalíció híveinek malmára hajtotta a vizet.

Egyetlen dolgot kellett szem előtt tartsanak, hogy feledtessék az erdélyi magyarság létérdekei szempontjából optimális megoldás lehetőségét: a kormány külső támogatását. Hiszen akkor, minden egyes jelentős szavazás előtt meg lehetett volna kérni a szavatok árát. A jelen felállásban viszont az RMDSZ-nek kötelessége támogatni a kormány előterjesztéseit. Miként Tőkés László megállapította, oda jutottunk, hogy most, a “szövetségeseinkkel” való együttkormányzás idején érdekeink megfogalmazásában messze alulmúljuk azt a korszakot, amikor Iliescuék voltak hatalmon.

(Következtetések)

Tekintsünk most végig azon, mit is hozott az RMDSZ és az erdélyi magyarság számára a kormányban való részvétel.

Nemzetközi szinten az RMDSZ mozgástere hirtelen összezsugorodott. Egyrészt nem teheti meg, hogy a román kormánynak a kisebbségi kérdés iránti érzéketlenségét nemzetközi fórumokon felemlegesse és így próbáljon nyomást gyakorolni a román politikumra az erdélyi magyarság célkitűzéseinek valóra váltásáért. Nem teheti meg, mivel ő maga is benne van a hatalomban (ha nem vett volna részt az RMDSZ közvetlenül, miniszterekkel és államtitkárokkal a végrehajtó hatalomban, a mozgástere nem csökkent, hanem nőtt volna: a kormánynak nyújtott külső támogatás csak növelte volna az RMDSZ nemzeti kiállásának hitelét.) Másrészt, ha mégis úgy döntene az RMDSZ vezetés, hogy bizonyos kérdéseket külföldi fórumok elé visz, már nem találna meghallgatásra, hiszen az öncsalásra hajlamos Nyugat az RMDSZ kormányrészvételével úgymond “letudta” az erdélyi magyarság problémáját.

Retorikai szinten komoly eredményeket tudhatunk a magunkénak. Az új komrány szakított az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes megszólalásmóddal. Kérdés persze, hogy ez mennyire őszinte és főleg előnyös-e távlati érdekeink szempontjából. Tény, hogy az új hatalom mindaddig, amíg számít az RMDSZ támogatására, nem is engedheti meg magának, hogy a jelenlegi euro-retorikától, és konciliáns hangvételtől eltérő megszólalásmódot alkalmazzon. Nem állítom, hogy jelenlegi román kormányerők ellenségesek lennének a magyar üggyel szemben. (Nem állítom az ellenkezőjét sem: ezt a kérdést egyelőre jegelni a legcélszerűbb.) Tény viszont, hogy saját iniciatívából, még akkor sem tennének semmit, ha elvben tökéletesen egyetértenének az RMDSZ háromszintű autonómiakövetelésével, hiszen elég nekik a gazdasági problémákkal való küszködés, nem hiányzik a soviniszta ellenzék nacionalista gyalázkodása, mellyel minden, a magyarok irányában tett gesztust követően bízvást számolni lehet. Az tehát, hogy a szép szavakat sikerül-e tettekre váltani (már amennyiben van erre hajlandóság a kormányban), az az RMDSZ-vezetés (szerintem nemlétező) ügyszeretetén és intrazigenciáján múlik. Ha pedig hamis a jelenlegi “magyarbarát” retorika, akkor azt annál időszerűbb lenne leleplezni. Választás elé kell tehát állítani kormánypartnereiket: meg kell szabni - ha eddig az RMDSZ vezetés dőre módon nem tette - a további együtthaladás árát.

A konkrétumok szintjén ugyanis semmit sem lehet felmutatni. Hacsak a Tokay-féle “nemzetiségi minisztérium” formális létrehívását, vagy az RMDSZ minisztereknek és államtitkároknak a román végrehajtó hatalomban végzett - s az erdélyi magyarság szempontjából nem kifejezetten releváns - mindennapi tevékenységét nem tekintjük annak. Az RMDSZ legfontosabb követeléseinek, (Bolyai egyetem, egyházi javak visszaszolgáltatása, kulturális autonómia - hogy csak azokat említsem,  melyeket szólam szinten elfogadnak kormánypartnereink) ügyében ugyanis nem történt előrelépés.

Mint eddig is észlelhető lehetett, a felelősöket nem a román oldalon keresem. Még a Bolyai egyetem ügyében sem, annak dacára, hogy a román illetékesek ismételten is kedvezően nyilatkoztak a témában.

A kormány visszatáncolásának ugyanis az erdélyi magyar liberális baloldal szolgáltatott eszmei alapot. Az a csoportosulás, mely annak idején, mikor a Kolozsvári Nyilatkozat mögött egyöntetűleg felsorakozott a Küldöttek Országos Tanácsa és az RMDSZ parlamenti csoportja, sajtóoffenzívát indított a nyilatkozatban foglalt célkitűzések és azok szorgalmazóinak (különösen Tőkés László, Borbély Imre, Szőcs Géza és Patrubány Miklós) lejáratására.

Az nem zavarta különösebben a racionalizmus és szakmai kompetencia bajnokait, hogy pont azok ellen irányították támadásukat, akiknek programja (belső pluralizmus, belső demokrácia kiteljesítése, erdélyi magyar kataszter) egybeesett a liberális szólamok elvi alapjából (differenciált érdekrendszer által jellemzett sokszínű nemzetkép, a gazdasági problémák fontossága) következő lépéssorozattal.

A Cs. Gyimesi Éva nevével fémjelzett csoport a Bolyai Egyetem visszaállításának időszerűtlenségét hangsúlyozó tanulmányokat tett közzé egy, a Szabadelvű Kör (az RMDSZ bal-liberális, SZDSZ-el rokon platformja) által szervezett találkozón. Napvilágot látott itt egy kétes értékű és kétes szakmai megalapozottságú közvéleménykutatás is, mely azt volt hivatott bizonyítani, hogy a Babes-Bolyai Egyetem magyar tanárainak és diákjainak nagyrésze nem támogatja az önálló intézmény gondolatát. Hiába határolódott el később maga a Szabadelvű Kör elnöke, Eckstein Péter Kolozs megyei szenátor is a Bolyai-ellenes kezdeményezéstől, immáron el lehet azt mondani, amit annak idején a Kolozsvári Nyilatkozat kapcsán is: a magyarság nem egységes a kérdésben.  Információink szerint nem maradt el a magyarországi rokonlelkek anyagi rekompenzációja: a professzorasszony a határon túli magyarság képviselői közül egyedül nyerte el a havi százezer forintos támogatással járó Széchényi-ösztöndíjat.

Az erővonalak átrajzolódásának szintjén történt a legkedvezőtlenebb változás.

Az új helyzet elbizonytalanította az autonomista politikusokat, a labanc tábor győzelmi mámorában olyannyira elbízta magát, hogy a neptuni hőst, az 1968 és 1975 között a Ceausescu rendszerről és a Kárpátok Géniuszának politikájáról ódákat zengő pártújságírót, a román alkotmány hírhedt védelmezőjét, Tokay Györgyöt jelölte nemzetiségi miniszternek, a másik neptunistát, a helyi legitimitását elvesztett Borbély Lászlót pedig államtitkárnak. (“A neptunista nem vész el, csak átalakul” - parafrazálhatnánk az anyaországi fanyar mondást.)

S itt még nincs vége a történetnek, ugyanis a neptuni triónak nem elég a pozicionális nyereség, arra törekednek immár, hogy hajdani politikai hibájukat is előnyre fordítsák: folytatódik a “neptuni hagyomány” Frunda György által az elnökválasztási kampányban megkezdett utólagos legitimálása. A győztesek arra használják fel pillanatnyi (?) előnyüket, hogy átírják a közelmúlt történelmét. A neptuni vonal Duna TV-s támogatója, Marosi Barna a neptunistákat túllihegő kérdésekkel (“héjának” nevezi például a Tőkés vonalat, amit még Frunda sem engedett meg eddig magának) szolgáltat alapot az “emlékezők” történelemhamisító vallomásainak. A szöveget később közli a Neptun-vonal háziújsága, az egyetlen országos terjesztésű erdélyi magyar napilap, a Romániai Magyar Szó. Reakció pedig nincs.

A jóhiszemű, mentalitásánál fogva mérsékelt RMDSZ középvonal teljességgel besorakozott Frunda mögé, a liberális közép pedig már Brassó óta Markó mögött van. A többéves kiegyensúlyozottság, mely szavatolta a lassú, de biztos haladást felborult: az RMDSZ az erdélyi magyarság önkormányzati kerete helyett egyre inkább egy maroknyi karrierpolitikus ugródeszkájának tűnik.

S az erdélyi magyarság távlati prespektíváinak szempontjából ez a kormányrakerülés legmeghatározóbb következménye.

A szöveg megjelent a Demokratában 1997 májusában, ”A karrieristák ugródeszkája” címmel, innen átvette az Erdélyi Magyarság (ezt ismertette a Jurnalul National egyik szeptemberi száma). A magyarországi megjelenést követően némileg rövidítve megjelent a szöveg az Erdélyi Naplóban is.