Törésvonalak a felszínen és mélyben
Az anyaországi közéletben a politikai
törésvonalaknak három szintjén különböztetném meg.
Az első mindaz, ami a felszínen
látható: egymásnak feszülnek a jobb- és baloldali pártok, liberálisok és konzervatívok,
a XX. és XXI. századi pártok. Nyilván minden a három ellentétpárral vannak
problémák, maguk a megnevezések is csak a felszínt kapargatják, hiszen ezek a
megkülönböztetések rég idejét múltak. Pontosabban az első kettő idejét múlt, a harmadik
pedig kissé erőltetett. Azt a Jobbik elnöke, Vona Gábor találta ki, s annyi alapja
van, hogy megkülönbözteti a 2000 előtt és után alakult pártokat. Más kérdés,
hogy bármennyire is igyekszik Vona Gábor, más rendező elvet – értékrendi,
programbéli, viszonyulás-kultúra szintjén megjelenő érdemi összetartó erőt – nem
fog találni a két csoportban.
Nem tartom érdemesnek e
szempontból elemezni az anyaországi közéletet, hiszen az olyan lenne, mint a
platóni barlanghasonlatban a vetített árnyak rangsorolása élesség és forma
alapján. (A klasszikus metafora dióhéjban: egy barlangban az emberek egész
életüket lekötve töltik, mögöttük tűz ég, mely előtt tárgyakat vonultatnak fel
fogva tartóik, így a valóságból nem látnak mást, mint a falra vetődő árnyakat.)
A következő szint a nemzeti
közösséghez való viszony, ez már elmond valami érdemlegeset az egyes politikai szervezetekről.
A magyar közéletben az országot 1918-ban szétprédáló, magát polgári radikálisnak
nevező, valójában dokumentált módon szabadkőműves irányítottságú politikai
kommandóval jelent meg a vegytiszta nemzetellenesség, a nemzeti érdekek nem
egyszerű figyelmen kívül hagyása, hanem azok módszeres aláásása, a nemzeti
értékek lábbal tiprása. E politikai irányzat örökösei voltak az 1945 után egyre
nagyobb hatalomra szert tevő, majd szabályos diktatúrát bevezető kommunisták.
Boross Péter találóan mutatott rá
a kilencvenes évek közepén, hogy az akkor regnáló MSZP-SZDSZ koalíció
lényegében lefedi az egykori állampártot, az MSZMP-t, s az SZDSZ képviseli az
MSZMP-n belüli egykori Aczél-szárnyat. (Tegyük hozzá, hogy a Kádár rendszer
kulturális életének teljhatalmú ura sokkal nagyvonalúbb volt, mint szellemi utódai.
Aczél György nem kívánta a magyar nemzeti gondolkodást gyökerestül kiirtani,
ellentétben az SZDSZ-szel. Megelégedett azzal, hogy generációk sora az ő
tévtanaik, az ő történelemhamisításuk jegyében nőtt fel, de nem törekedett a
népi-nemzeti szellemi irányzat teljes lehetetlenné tételére.)
A gyászos emlékű SZDSZ, mely
egyébként nyíltan is felvállalta a Károlyi - Jászi féle szellemi-politikai örökséget,
a vegytiszta, ideológiai alapú nemzetellenességet képviselete. Nekik vörös
posztó volt minden, ami a nemzeti érdekeket szolgálta, a kollektív jogok, az
autonómia, a státustörvény, a kettős állampolgárság, az egészséges nemzeti öntudat
ápolása. A Szent Korona hol micisapka, hol tökfödő volt a retorikájukban, a
Szent Jobb tetemcafat, a magyar történelem pedig „téves döntések terepe”. Tipikus
képviselőjük Bauer Tamás, aki időről időre belső kényszert érez, hogy azt
bizonygassa különféle nyilvános fórumokon, hogy Trianon igazságos volt.
A nemzeti versus nemzetellenes politikai
erők közötti szemléleti árok 2010 után sem esett egybe a kormány és az ellenzék
közötti törésvonallal. Egyrészt a kormányoldalon mindmáig jelen vannak az SZDSZ-es
erők (értékes adalék ehhez a témához a Magyar Idők hasábjain megjelent „Kinek a
kulturális diktatúrája?” című cikksorozat, mely konkrét példákkal igazolja azt,
hogy a kulturális finanszírozás terén még mindig masszívan jelen vannak a
balliberálisok, a különbség csak annyi, hogy valamicske most már jut a nemzeti
oldalnak is. Annyi viszont biztos, hogy nem érződik kellőképpen e téren, hogy
ki uralkodik az országban nyolc esztendeje.) Másrészt 2016-ig az ellenzéki
Jobbik kisebb-nagyobb hibákkal és következetlenségekkel, de alapvetően nemzeti
politikát folytatott.
Végül a harmadik, lényegi törésvonal-szint
a globális háttérhatalomhoz való viszony. Nyilván van átfedés illetve ok-okozati
összefüggés az előző törésvonal és e között, hiszen az, akit nem érdekel a nemzet
sorsa vagy egyenesen károsnak tartja a társadalom egészséges, szerves kötődését
saját nemzeti kultúrájához, sőt, azt felszámolandó, avítt csökevénynek,
„mucsaiságnak” tartja, az könnyebben szegődik a „pusztító világerő”
szolgálatába.
A migránsválság kirobbanásáig azt
láthattuk, hogy az eszmeileg-idelógiailag inkább a baloldalhoz sorolható, nemzeti
szempontból nehezen kategorizálható LMP a globalista térfoglalás egyik legjelentősebb
manővere, az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi egyezmény
ügyében sokkal karakteresebb hangot ütött meg, mint a Fidesz, ahol az atlantisták
inkább elfogadóak voltak ezzel a szörny-megállapodással szemben, mely lehetővé
tenné, hogy az amerikai nagyvállalatok a maguk által dominált különbíróságokon
pereljék a saját polgáraikat védő európai országokat az elmaradt haszonért. Hogy
a Fidesz akkoron csak taktikából vagy beletörődésből, netán egy nagyobb játszma
részeként értékelve a kérdést, mutatott engedékenységet a TTIP-ügyben, azt nem
tudni, de tény, hogy e kérdésben a következetes ellenzéssel a Jobbik és az LMP
került egy oldalra a többi párttal szemben.
Törésvonalak hullámzása
Mára a kép jelentősen változott.
Az LMP legelvhűbb, legfelkészültebb
politikusa, Schiffer András, akinek több megnyilvánulása okozott kellemes meglepetést
a nemzeti oldalon, távozott a párt éléről,
utóda, Széll Bernadett már nem képviseli az LMP korábbi korrekt álláspontját,
miszerint a párt nem működik együtt a kommunista utódpártokkal.
A másik oldalról a Jobbik lényegében
belesimult a globalista egységfrontba. Előbb a bérunió maszlagával sugallta a
választópolgároknak azt, hogy Brüsszel nem ellenség, hanem szövetséges abban,
hogy igazságosabbá tegyék az Unión belüli béreket (a párt nyilván arra épített
ezzel, hogy az emberek nagy része nem fogja fel, hogy a piacgazdaság és a
nemzetállami demokrácia jogi keretei között a bérunió elképzelése valóságidegen
gondolat, totális képtelenség és a megvalósítására tett kísérlet is csak azt eredményezheti,
hogy kompetenciákat vonnak el a tagállamoktól, csökkentve ezzel azoknak megmaradt
szuverenitását – miközben most pont a szuverenitás erősítésére lenne szükség,
midőn az Unió az egész európai kultúrát a felszámolná migránsok szétterítésével.)
Ezen túl a Jobbik Magyarországnak az eurozónához való csatlakozását veti fel,
ami ismét csak a gazdasági szuverenitás csökkenését hozná magával. S ami a
legrosszabb: ahelyett, hogy méltatná, hogy a kormány végre valahára a lényegről
beszél és George Soros, a globális világhatalom tipikus figurájának reflektorfénybe
állításával leleplezi e hatalmi góc mesterkedéseit és terveit, képes azt állítani,
hogy a kormány ellenségképet gyárt Sorosból. Miközben a vak is látja, hogy a
nemzetállamok és a nemzetek felszámolására nyíltan törekvő, a migrációt ezer szálon
támogató Soros nem ellenségkép, hanem ellenség. Hatalmas, befolyásos és
veszélyes ellenség. Olyannyira az, hogy
még az izraeli kormány sem nézi jó szemmel a tevékenységét, ugyanis annyi következetesség
van Sorosban, hogy nemcsak az európai nemzetállamoknak árt, hanem a zsidó
nemzetállamnak is. (Épp ezért abszurd a balliberálisok rágalma, miszerint a Soros-ellenes
kampány burkolt antiszemitizmus lenne.)
Ma a globális háttérhatalom
legfőbb és legkártékonyabb törekvésével, a migrációval és Európa
muszlimizálásával szemben a Fidesz képviseli a leghatározottabb, legkövetkezetesebb
és jogi valamint politikai érvekkel leginkább aládúcolt ellenállást nemcsak
Magyarországon, hanem egész Európában.
A tét
Mindebből következik az április 8-i
választás tétje is.
A választási kampányokban a
pártok kommunikációjának tekintélyes része valótlanság, kitaláció, sikerpropaganda, szemfényvesztés. De amikor
Orbán Viktor arra redukálja a választás tétjét, hogy globalista bábkormány
lesz-e Magyarország élen vagy nemzeti kormány, akkor a lényegre tapint. Mint
ahogy akkor is, amikor ugyan ezen összefüggésrendszerben rámutat arra, hogy a
választás tétje a lét vagy nemlét, az, hogy Magyarország meg tud-e maradni
magyar országnak. Ebben semmi túlzás nincs.
Lehet a Fidesznek bármennyi
hibája és mulasztása, a Jobbik balfordulatával az egyetlen olyan erő maradt,
melyre a nemzetben gondolkodó és hangsúlyozom: gondolkodó ember a voksát adhatja.
A Fidesznek nem a Jobbik az alternatívája,
mint ahogy ezt Vona Gábor a legutóbbi időkig próbálta beállítani, hanem a
tartós kormányválság, amint azt Gyurcsány Ferenc egy őszinte pillanatában el is
ismerte. Ha valamilyen különös balszerencse folytán az ellenzéknek sikerül 50%
alá nyomni a Fideszt a Magyar Országgyűlésben és minden ellenzéki párt következetes
marad a Fidesz-ellenességben, amire egyébként jó esély van, akkor tartós káosz
és újabb választás várható. Ha pedig összeáll egy működőképes kormány azokból a
pártokból, melyek szövetségét még Németh Sándor, a Hit gyülekezetének vezető
lelkésze is szörnykoalíciónak nevezi, akkor abban a nemzeti töltet annyi sem
lesz, mint Mackó sajtban a brummogás.
A kilátások
A kilátások szerencsére
kedvezőek.
Gyurcsány beviszkizve ül le tárgyalni,
ezt Vágó Gábor az LMP részéről közhírré teszi, Gyurcsányék perrel fenyegetőznek,
Vágó elnézést kér. A Jobbik és az LMP egy benzinkúton szervez
csúcstalálkozót. Mindez a Monthy Python
világát idézi.
Elvben nem elképzelhetetlen, hogy
sikerül az ellenzéknek a koordinált jelöltállítás, és április 8-án valóra válik
az, aminek lehetőségét Orbán Viktor is felvetette március 15-i beszédében a Kossuth
téren, tételesen, hogy mind a 106 egyéni kerületben egy nemzeti jelölt és egy Soros
jelölt mérkőzik majd meg.
Ezesetben sincs veszve minden, hiszen
a szavazók nem programozható automaták és az átszavazás a Jobbik illetve az
MSZP/DK oldaláról csak részben fog működni.
Mindazonáltal ebben az esetben nem kizárt a kormánybuktatás.
Ennél azokban sokkal valószínűbb,
hogy ez a szedett-vedett, komolyan vehetetlen, jövőkép és stratégia nélküli,
épkézláb programot és egy hiteles miniszterelnök-jelöltet kiállítani képtelen ellenzéki
társaság nagyobbat bukik, mint négy esztendővel ezelőtt.
Borbély Zsolt Attila
No comments:
Post a Comment