2016. március 6.-án adtam le az Erdélyi Naplónak az alábbi szöveget, melynek apropóját az szolgáltatta, hogy Románia államelnöke, Klaus Iohannis visszavonta Tőkés Lászlótól a "Románia csillaga" kitüntetést.
Mi a baj Tőkés Lászlóval?
Mint köztudott, Klaus Iohannis
államelnök visszavonta Tőkés László „Románia Csillaga” elnevezésű állami
kitüntetését. Az érintett találóan mutatott rá, hogy ugyanazért szankcionálják
most, amikor állítólag szólásszabadság van, mint anno a Ceausescu rendszerben,
tételesen, mert ki meri mondani politikai hatalom propagandájától eltérő
véleményét.
Emlékezetes ugyebár, hogy a kitüntetés-visszavonás
méltatlan, abszurd és igazságtalan hercehurcája azután indult, hogy Tőkés László
fel merte vetni – az erdélyi politikusok közül nem először és nem utoljára – az
a gondolatot, hogy Magyarországnak Ausztria és a Dél-tiroli német közösség mintájára
védhatalmi státust kellene vállalni az erdélyi magyarság felett. E követelés
egyébként az autonómiaprogrammal és a magyar állampolgárság kiterjesztésével
együtt része volt a nemzeti radikálisnak nevezett, valójában „mindössze”
távlatokban, autonóm magyar jövőben gondolkodó RMDSZ-en belüli politikai tábor
célkitűzésrendszerének. A különbség csak annyi, hogy míg az autonómiát 1992.
október 25.-én, a külhoni magyar állampolgárság célkitűzését pedig 2000 őszén
felvállalta a hivatalos RMDSZ politika, a védhatalmi státust nem. De attól ez
még nem volt valamiféle nóvum. De még ha akár nóvum is lett volna, akkor is
több köze van a szezonnak a fazonhoz, mint az 1989-es bátor helytállással kiérdemelt
kitüntetésnek a 2013-ban megfogalmazott, egyébként előre mutató, részben
megoldást is jelentő, nemzetközi precendessel bíró tusványosi javaslathoz.
Végső soron mi is a baja a román
államhatalomnak Tőkés Lászlóval?
(Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Tőkés László, 2013. július 27.-én Tusnádfürdőn. Ekkor mondta el az EMNT elnöke emlékezetes beszédét, amelyben megemlítette Magyarország kívánatos védőhatalmi státusát. A beszédet követő sajtóvihar egyik eredménye volt a kitüntetés visszavonásának kezdeményezése. Saját fotók.)
(Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Tőkés László, 2013. július 27.-én Tusnádfürdőn. Ekkor mondta el az EMNT elnöke emlékezetes beszédét, amelyben megemlítette Magyarország kívánatos védőhatalmi státusát. A beszédet követő sajtóvihar egyik eredménye volt a kitüntetés visszavonásának kezdeményezése. Saját fotók.)
(Németh Zsolt képviselő, Löffler Anikó szervező, Orbán Viktor minisztelnök, Sándor Krisztina, főszervező és Tőkés László, az EMNT elnöke 2013. július 27-én a tusványosi nagyszínpadon)
(A közönség)
A válasz nagyon egyszerű. Tőkés
László püspökké választása után nem elégedett meg az egyházi szolgálattal,
hanem általános jellegű közösségi érdekvédő szerepet kívánt vállalni. Kitölteni
azt a mozgásteret, amit a történelem számára biztosított. Elment a falig, s
pont annyira semmibe vette a kockázatokat, saját egyéni érdekmegfontolásait,
mint a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt. Valójában ugyanazt tette, mint
évekkel korábban, 1989 előtt.
Akkor arra volt lehetőség, hogy
táncházat, közösséget szervezzen, maga köré gyűjtse az ifjúságot, a nemzeti
gondolkodást, a magyar ökuménét hirdesse, 1989 után viszont lehetőség nyílt
arra is, hogy a közösség sorsát leghatékonyabban és legmélyrehatóbban
befolyásoló társadalmi dimenzióban, a politikában is részt vegyen. S ő,
hivatástudattól, nemzeti elkötelezettségtől vezérelve élére állt az erdélyi
magyar szabadságtörekvéseknek az RMDSZ-en, belül fittyet hányt a farizeus,
képmutató, szemforgató érdekemberek érvelésének, akik nagyon is jól
megfontoltan igyekeztek őt a politikától távol tartani máig zsolozsmázva sokak
számára tetszetős érveiket arról, hogy pap ne politizáljon. (Egyébként micsoda
abszurd és életszerűtlen gondolat, hogy a pap, akinek nem joga, de kötelessége
a közösség, a polisz sorsával, az emberek lelki gondozásával, világnézeti,
erkölcsi nevelésével foglalkozni, épp abból a pozícióból legyen kitolva,
melyben a legtöbbet teheti? Miközben mindenki természetesnek veszi, hogy az
író, az ügyvéd, a közgazdász, a bölcsész politikai szerepet vállal. Félreértés
ne legyen: egyetlen professzió képviselőjét sem lehet eltiltani attól, ami egy
demokratikus államban minden nagykorú, cselekvőképes polgárnak nemcsak joga, de
morális kötelessége: részt venni a közösségi sorsalakításban.)
Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként
1992 végéig közvetíteni próbált a két tábor között, vélhetően abból kiindulva,
amit a bukaresti paktumozgatók, a tájba simulók magukról állítanak mindmáig,
tételesen, hogy ők is ugyanazt akarják, mármint az autonómiát, csak más úton,
más eszközökkel. 1992 nyarán, a Hargita megyei listahamisítás idején viszont
fehéren feketén bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Midőn a román hatalom
nemzetstratégiáját kiszolgáló politikusok kimaradtak a szabályszerű
választmányi döntések során a képviselői és szenátori listákról, Domokos Géza
és emberei átgyalogoltak írott és íratlan normákon, fittyet hánytak az
alapszabályzatra, a demokrácia előírásaira. Megalakították a „Hargita megyei
RMDSZ-t”, amely azóta sem létezik, csak arra volt jó, hogy formális
legitimitást biztosítson az elnöki jóváhagyással szervezett helyi puccsnak,
melynek során a román hatalom ízlésének megfelelő listát összeállították.
Világossá vált, hogy itt nem a magyar ügy és a demokrácia különböző megközelítéséről
van szó, hanem egyik oldalon azok állnak, akik Bukaresttől való minél nagyobb távolságot
tartják célszerűnek és önálló erdélyi jövőben gondolkodnak, a másik oldalon
pedig egy vegyes társaság, melyben ott vannak a kommunista rendszerrel
kiegyezett korábbi „hivatalos magyarok”, akik el sem tudják képzelni életüket a
román elit szolgálata nélkül, a gyávák, és az új rendszerben egyéni karrier-lehetőséget
látó tiszta múltúak, akiknek többségét nem
a közösségszolgálat eszméje fűtötte, hanem az érvényesülési vágy.
Ezek után állt Tőkés László az
autonomisták élére, s harcolt minden érvelőkészségét, presztízsét és
tekintélyét latba vetve 1992. október 24-én és 25-.én a Kolozsvári Nyilatkozat
elfogadásáért. Sikerrel.
Az autonómiagondolat
előmozdítójának szerepét pedig mindmáig vállalja, ha kellett, gazdagon adatolt tanulmányokban
leplezte le a neptuni tárgyalássorozat taktikailag és stratégiailag egyaránt önsorsrontó
mivoltát (1993 június-szeptember), politológusokat és jogászokat megszégyenítő
feszes logikával megírt tárcákban lépett fel a magyar érdekek félreseprésével
megkötött magyar-román alapszerződés ellen (1996 folyamán szeptemberig), figyelmeztetett
arra, hogy meg kell kérni a kormányzati szerepvállalás árát, különben esélyünk nem
lesz előrébb lépni az autonómia ügyében (1996 november), az RMDSZ-politika
kisiklása után fórum-mozgalmat szervezett a pályakorrekció érdekében (1998-1999),
figyelmeztetett az RMDSZ által sikerként kommunikált etno-diszkriminatív tanügyi törvény magyarellenes
élére (1999), majd miután az RMDSZ ad acta tette az erdélyi magyar parlament
nagyszabású, 1993-ban megfogalmazott vízióját, az autonomista erők összefogásával
külön szervezet alapításába fogott (2003 február). Mikor az autonomisták pártja,
az MPP saját elnökének foglyává vált és belső visszaélései már az RMDSZ mindennapi
gyakorlatát is megszégyenítették, védnökséget vállalt egy új, a belső
demokráciát és a nemzeti érdeket egyaránt képviselő párt felett, tudván tudva,
hogy ezzel is saját politikai tőkéjét teszi kockára. Mindközben pedig kőkemény
konoksággal mutatott rá azokra a jelenségekre, melyek a magyar jövőt
veszélyeztették, beleértve az anyaországi baloldal komprádor-politikáját, az
RMDSZ elit és a mindenkori bukaresti hatalom két kezet most paktumozgatását,
vagy akár az euroatlanti politika kétszínűségét és képmutatását.
Ez a baj Tőkés Lászlóval.
Hogy nem vállalta a csendes
mamelukszerepet, hanem szemébe merte mondani a mindenkori hatalmasoknak az
igazságot. Vagy ahogy a szállóigévé vált mondás tartja róla: „sosincs igaza, mindig
csak igaza volt.”
Iohannis ezzel a gesztusával
öngólt lőtt.
Hogy mekkorát, azt az is mutatja,
hogy olyan meghatározó román értelmiségi, mint Vladimir Tismaneanu is élesen
bírálta e lépest, rámutatva arra, hogy a történelemhamisításon túl is fonák helyzet,
hogy Iohannis, akiről nem tudni mit csinált 1989 előtt, Tőkés Lászlótól megvon
egy kitüntetést, aki viszont helytállásával hozzájárult ahhoz, hogy Temesvár
megmenthesse a románok becsületét és büszkeségét.
Nem véletlen, hogy e lépés ellen
tiltakozók között harcostársain és független gondolkodású román értelmiségieken
(Florina Vaipan, Gabriel Badescu, Marius Ghizelan) kívül ott találjuk még politikai
ellenfeleit is, legyen szó az egykori SZDSZ prominensről, Tamás Gáspár Miklósról,
az RMDSZ elnökéről, Kelemen Hunorról vagy éppenséggel a fő ellenlábas Markó
Béláról.
Hatalmas öngól volt ez a román
hatalom részéről, mert nincs olyan ép morális érzékkel megáldott ember, aki a tények
ismeretében ne Tőkés Lászlónak adna igazat e kérdésben, aki ne látná, hogy
ebben visszataszító hatalmi manőverben ki hol áll, hogy a kitüntetésétől megfosztott
hős a történet erkölcsi győztese.
Borbély Zsolt Attila
No comments:
Post a Comment