Mi a baj Tőkés Lászlóval?

2016. március 6.-án adtam le az Erdélyi Naplónak az alábbi szöveget, melynek apropóját az szolgáltatta, hogy Románia államelnöke, Klaus Iohannis visszavonta Tőkés Lászlótól a "Románia csillaga" kitüntetést.

Mi a baj Tőkés Lászlóval?

Mint köztudott, Klaus Iohannis államelnök visszavonta Tőkés László „Románia Csillaga” elnevezésű állami kitüntetését. Az érintett találóan mutatott rá, hogy ugyanazért szankcionálják most, amikor állítólag szólásszabadság van, mint anno a Ceausescu rendszerben, tételesen, mert ki meri mondani politikai hatalom propagandájától eltérő véleményét.

Emlékezetes ugyebár, hogy a kitüntetés-visszavonás méltatlan, abszurd és igazságtalan hercehurcája azután indult, hogy Tőkés László fel merte vetni – az erdélyi politikusok közül nem először és nem utoljára – az a gondolatot, hogy Magyarországnak Ausztria és a Dél-tiroli német közösség mintájára védhatalmi státust kellene vállalni az erdélyi magyarság felett. E követelés egyébként az autonómiaprogrammal és a magyar állampolgárság kiterjesztésével együtt része volt a nemzeti radikálisnak nevezett, valójában „mindössze” távlatokban, autonóm magyar jövőben gondolkodó RMDSZ-en belüli politikai tábor célkitűzésrendszerének. A különbség csak annyi, hogy míg az autonómiát 1992. október 25.-én, a külhoni magyar állampolgárság célkitűzését pedig 2000 őszén felvállalta a hivatalos RMDSZ politika, a védhatalmi státust nem. De attól ez még nem volt valamiféle nóvum. De még ha akár nóvum is lett volna, akkor is több köze van a szezonnak a fazonhoz, mint az 1989-es bátor helytállással kiérdemelt kitüntetésnek a 2013-ban megfogalmazott, egyébként előre mutató, részben megoldást is jelentő, nemzetközi precendessel bíró tusványosi javaslathoz.

Végső soron mi is a baja a román államhatalomnak Tőkés Lászlóval?

(Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Tőkés László, 2013. július 27.-én Tusnádfürdőn. Ekkor mondta el az EMNT elnöke emlékezetes beszédét, amelyben megemlítette Magyarország kívánatos védőhatalmi státusát. A beszédet követő sajtóvihar egyik eredménye volt a kitüntetés visszavonásának kezdeményezése. Saját fotók.)

 (Németh Zsolt képviselő, Löffler Anikó szervező, Orbán Viktor minisztelnök, Sándor Krisztina, főszervező és Tőkés László, az EMNT elnöke 2013. július 27-én a tusványosi nagyszínpadon)

 (A közönség)

A válasz nagyon egyszerű. Tőkés László püspökké választása után nem elégedett meg az egyházi szolgálattal, hanem általános jellegű közösségi érdekvédő szerepet kívánt vállalni. Kitölteni azt a mozgásteret, amit a történelem számára biztosított. Elment a falig, s pont annyira semmibe vette a kockázatokat, saját egyéni érdekmegfontolásait, mint a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt. Valójában ugyanazt tette, mint évekkel korábban, 1989 előtt.

Akkor arra volt lehetőség, hogy táncházat, közösséget szervezzen, maga köré gyűjtse az ifjúságot, a nemzeti gondolkodást, a magyar ökuménét hirdesse, 1989 után viszont lehetőség nyílt arra is, hogy a közösség sorsát leghatékonyabban és legmélyrehatóbban befolyásoló társadalmi dimenzióban, a politikában is részt vegyen. S ő, hivatástudattól, nemzeti elkötelezettségtől vezérelve élére állt az erdélyi magyar szabadságtörekvéseknek az RMDSZ-en, belül fittyet hányt a farizeus, képmutató, szemforgató érdekemberek érvelésének, akik nagyon is jól megfontoltan igyekeztek őt a politikától távol tartani máig zsolozsmázva sokak számára tetszetős érveiket arról, hogy pap ne politizáljon. (Egyébként micsoda abszurd és életszerűtlen gondolat, hogy a pap, akinek nem joga, de kötelessége a közösség, a polisz sorsával, az emberek lelki gondozásával, világnézeti, erkölcsi nevelésével foglalkozni, épp abból a pozícióból legyen kitolva, melyben a legtöbbet teheti? Miközben mindenki természetesnek veszi, hogy az író, az ügyvéd, a közgazdász, a bölcsész politikai szerepet vállal. Félreértés ne legyen: egyetlen professzió képviselőjét sem lehet eltiltani attól, ami egy demokratikus államban minden nagykorú, cselekvőképes polgárnak nemcsak joga, de morális kötelessége: részt venni a közösségi sorsalakításban.)

Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként 1992 végéig közvetíteni próbált a két tábor között, vélhetően abból kiindulva, amit a bukaresti paktumozgatók, a tájba simulók magukról állítanak mindmáig, tételesen, hogy ők is ugyanazt akarják, mármint az autonómiát, csak más úton, más eszközökkel. 1992 nyarán, a Hargita megyei listahamisítás idején viszont fehéren feketén bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Midőn a román hatalom nemzetstratégiáját kiszolgáló politikusok kimaradtak a szabályszerű választmányi döntések során a képviselői és szenátori listákról, Domokos Géza és emberei átgyalogoltak írott és íratlan normákon, fittyet hánytak az alapszabályzatra, a demokrácia előírásaira. Megalakították a „Hargita megyei RMDSZ-t”, amely azóta sem létezik, csak arra volt jó, hogy formális legitimitást biztosítson az elnöki jóváhagyással szervezett helyi puccsnak, melynek során a román hatalom ízlésének megfelelő listát összeállították. Világossá vált, hogy itt nem a magyar ügy és a demokrácia különböző megközelítéséről van szó, hanem egyik oldalon azok állnak, akik Bukaresttől való minél nagyobb távolságot tartják célszerűnek és önálló erdélyi jövőben gondolkodnak, a másik oldalon pedig egy vegyes társaság, melyben ott vannak a kommunista rendszerrel kiegyezett korábbi „hivatalos magyarok”, akik el sem tudják képzelni életüket a román elit szolgálata nélkül, a gyávák, és az új rendszerben egyéni karrier-lehetőséget látó tiszta múltúak, akiknek többségét nem  a közösségszolgálat eszméje fűtötte, hanem az érvényesülési vágy.

Ezek után állt Tőkés László az autonomisták élére, s harcolt minden érvelőkészségét, presztízsét és tekintélyét latba vetve 1992. október 24-én és 25-.én a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáért. Sikerrel.

Az autonómiagondolat előmozdítójának szerepét pedig mindmáig vállalja, ha kellett, gazdagon adatolt tanulmányokban leplezte le a neptuni tárgyalássorozat taktikailag és stratégiailag egyaránt önsorsrontó mivoltát (1993 június-szeptember), politológusokat és jogászokat megszégyenítő feszes logikával megírt tárcákban lépett fel a magyar érdekek félreseprésével megkötött magyar-román alapszerződés ellen (1996 folyamán szeptemberig), figyelmeztetett arra, hogy meg kell kérni a kormányzati szerepvállalás árát, különben esélyünk nem lesz előrébb lépni az autonómia ügyében (1996 november), az RMDSZ-politika kisiklása után fórum-mozgalmat szervezett a pályakorrekció érdekében (1998-1999), figyelmeztetett az RMDSZ által sikerként kommunikált  etno-diszkriminatív tanügyi törvény magyarellenes élére (1999), majd miután az RMDSZ ad acta tette az erdélyi magyar parlament nagyszabású, 1993-ban megfogalmazott vízióját, az autonomista erők összefogásával külön szervezet alapításába fogott (2003 február). Mikor az autonomisták pártja, az MPP saját elnökének foglyává vált és belső visszaélései már az RMDSZ mindennapi gyakorlatát is megszégyenítették, védnökséget vállalt egy új, a belső demokráciát és a nemzeti érdeket egyaránt képviselő párt felett, tudván tudva, hogy ezzel is saját politikai tőkéjét teszi kockára. Mindközben pedig kőkemény konoksággal mutatott rá azokra a jelenségekre, melyek a magyar jövőt veszélyeztették, beleértve az anyaországi baloldal komprádor-politikáját, az RMDSZ elit és a mindenkori bukaresti hatalom két kezet most paktumozgatását, vagy akár az euroatlanti politika kétszínűségét és képmutatását.

Ez a baj Tőkés Lászlóval.

Hogy nem vállalta a csendes mamelukszerepet, hanem szemébe merte mondani a mindenkori hatalmasoknak az igazságot. Vagy ahogy a szállóigévé vált mondás tartja róla: „sosincs igaza, mindig csak igaza volt.”

Iohannis ezzel a gesztusával öngólt lőtt.

Hogy mekkorát, azt az is mutatja, hogy olyan meghatározó román értelmiségi, mint Vladimir Tismaneanu is élesen bírálta e lépest, rámutatva arra, hogy a történelemhamisításon túl is fonák helyzet, hogy Iohannis, akiről nem tudni mit csinált 1989 előtt, Tőkés Lászlótól megvon egy kitüntetést, aki viszont helytállásával hozzájárult ahhoz, hogy Temesvár megmenthesse a románok becsületét és büszkeségét.

Nem véletlen, hogy e lépés ellen tiltakozók között harcostársain és független gondolkodású román értelmiségieken (Florina Vaipan, Gabriel Badescu, Marius Ghizelan) kívül ott találjuk még politikai ellenfeleit is, legyen szó az egykori SZDSZ prominensről, Tamás Gáspár Miklósról, az RMDSZ elnökéről, Kelemen Hunorról vagy éppenséggel a fő ellenlábas Markó Béláról.

Hatalmas öngól volt ez a román hatalom részéről, mert nincs olyan ép morális érzékkel megáldott ember, aki a tények ismeretében ne Tőkés Lászlónak adna igazat e kérdésben, aki ne látná, hogy ebben visszataszító hatalmi manőverben ki hol áll, hogy a kitüntetésétől megfosztott hős a történet erkölcsi győztese.

Borbély Zsolt Attila