2010 augusztusában az a nem mindennapi megtiszteltetés ért, hogy a Nagy Magyarország folyóirat főszerkesztője felkért, hogy a következő számban én legyek az, aki első számú történelmi hőséről ír egy rövid esszét a vonatkozó sorozatban, melynek keretében több olyan jeles személyt is megszólaltattak, akihez nem akarom mérni magam.
Némi gondolkodás után Horthy Miklósra esett a választásom.
Az elmaradt szoboravatás külön aktualitást ad annak, hogy kitegyem a blogra a hét évvel ezelőtti írást.
A megtisztelő felkérés, hogy kiválasszam saját történelmi hősömet s írjak
is róla, jó alkalmat adott az ismert és kutatott magyar történelem végiggondolására.
Olyan nemzet vagyunk, melynek történelmében annyi szellemi és erkölcsi nagyság
tett már tanúbizonyságot hűségéről, tántoríthatatlanságáról és elvi
következetességéről, hogy az ember egy idő után azon kezd gondolkodni, hogy
milyen kritériumok alapján válassza ki azt az egyet.
Számomra irányadó elsősorban az volt, hogy hősömet olyan időszakból
válasszam, melynek politikai és morális dilemmái frissek, aktuálisak, emellett
választásomban közrejátszott az a szubjektív szempont is, hogy a keresett
államférfi olyan legyen, aki ha mód volt rá, dilemmázott, mérlegelt, de amikor
elérkezett a cselekvés ideje, akkor nem hezitált, hanem határozottan lépett.
Horthy Miklós történelmünk mélypontján vette át Magyarország irányítását.
Az ország nagyobbik része idegen járomban szenvedett, a Kárpát medence jól
működő gazdasági egysége sokfelé volt szakítva, százezresre duzzadt az elrabolt
területről érkező menekültek száma. Horthy Miklós kormányzósága alatt sikerült
országot a romokból felépíteni, megteremteni egy stabil valutát, a pengőt,
nemzetelvű kultúrpolitika révén egységes és kreatív szellemet meghonosítani az
iskolákban, megteremteni a közbiztonságot a csendőrség megerősítésével, blokkolni
a közéletben baloldal aknamunkáját, s végső soron visszaszerezni a Trianonban elrabolt
magyarlakta területek nagy részét.
A terület-visszaszerzések között külön diplomáciai bravúr volt elérni, hogy
német-olasz döntőbíráskodással Magyarországnak ítéljék Észak-Erdélyt, vagyis a
nagyobb, gazdagabb és a németek oldalán jobban elkötelezett Romániától csatoljanak
át területet a gyengébben felfegyverzett, kisebb és a német hatalmi érdekek
kiszolgálásban egyáltalán nem jeleskedő Magyarországhoz. Az már nem Horthy
Miklós bűne volt, hogy a világháborút végül a szemben álló felek nyerték meg és
fájdalmas rövidlátásról tanúbizonyságot téve visszaállították a trianoni határokat,
annak dacára, hogy legalábbis az első és a második bécsi döntés nemzetközi
jogilag kifogásolhatatlan volt.
Horthy Miklós egész életpályája az önzetlen nemzetszolgálatról, a magyarság
iránti mély elkötelezettségről, a legnehezebb helyzetekben való helytállásról
szól. Híven tanúskodik a Kormányzó nemzetszeretetéről az is, hogy lényegében
1956-os forradalom vérbefojtásába halt bele 1957. február 9-én. Az emigráció
reménytelenségét még tetézte a forradalom leverése felett érzett mély fájdalom
és a magyar sors teljes kilátástalansága: Magyarország jog szerinti vezetője
nem lelte már fizikai létének értelmét.
A Kormányzó még halála után is nagy szolgálatot tett a Nemzetnek: 1993-as
újratemetése kapcsán kialakult közéleti vita rendet tett a magyar szellemi szereplők
között: elvált a szív a májtól, színt vallott megannyi idegenszívű látszat-magyar
hozzásegítve az új nemzedékeket a tisztánlátáshoz. Érdemes lenne ma, egy új
magyar szellemi korszak kezdetén a magát baloldalinak és liberális hazudó
magyarellenes libertinusok akkori fröcsögéseit kötetben kiadni örök okulásul a
felnövekvő magyar generációknak, hogy mire képes a gyökértelen világpolgárság
és a magyarságtól idegen etnikai elfogultság, ha fontos pozíciókat képes
megszerezni egy nemzet tudatformálásában.
Borbély Zsolt Attila
A szöveg a Nagy Magyarország című folyóiratban jelent meg.
No comments:
Post a Comment