A lármafák szükségessége

A lármafákról

Az erdélyi magyar érdekképviselet történetében egy markáns, sorsmeghatározó mozzanatot jelentett a Neptun-fürdőn megrendezett 1993. júniusi tárgyalás a magyarellenes utódkommunista hatalom valamint az RMDSZ képviselői között.

Románia Európa Tanácsi felvétel előtt állt, ekkor éppenséggel nem arra lett volna szükség, hogy a magyar képviselők alkalmat adjanak arra, hogy a román hatalom a nemzetközi sajtóban magyarbarát színben tetszelegjen.

Mégis ezt történt.

A tárgyalókat elítélte ugyan egy határozott hangú nyilatkozatban a Szövetségi Képviselők Tanácsa, ennek ellenére 1996-ban az egész szervezet politikáját a Neptun logikára mentén építették át.

Innen kezdve az RMDSZ fő funkciója az volt román szemszögből, hogy statiszta legyen Fülig Jimmy módjára az ország Nyugatra néző kirakatában. Bizonyára sokan emlékeznek Rejtő Jenő figurájára, aki élő transzparensként dolgozott, az volt a feladata, hogy egy étterem kirakatában üljön, időnként szélesen mosolyogjon és a gyomrára mutasson, jelezve, hogy jól van lakva.

A Nyugat vette az üzenetet, 1999-ben már az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a szájából hallhattuk vissza a hazug szólamot, amit addig csak Ion Iliescu és követői zsolozsmáztak, tételesen, hogy Romániában modellértékűen megoldották a kisebbségi kérdést. E nyilatkozat közvetlen eredménye volt az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának.

A kormányzati szerepvállalás logikája pedig, mint említettem Neptunra vezethető vissza. A neptuni tárgyalók, midőn Tőkés László jól adatolt politikai esszében leplezte le őket, „Lármafák égetése” címmel válaszoltak, elítélve a „lármafás” politizálást.

Jómagam a Székely Nemzeti Tanács által szervezett s Székelyföld határainak kivilágítását célzó akció tiszteletére írtam 2015. október 5-én egy szöveget az Erdélyi Napló számára lármafa-témában, mely sajnos ma, másfél év múltán is aktuális.

(A bikfalvi máglya meggyújtása előtt Sántha Imre barátom meghívására alkalmam volt beszédet mondani. Saját fotók, bár ezt értelemszerűen nem én készítettem.)

A lármafák szükségessége

Mottó:

„Nagy magyar télben picike tüzek,

Soh'se volt olyan máglya,

Mintha most ez a sok-sok titkos láng

Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)

Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő. 22 esztendő, amit közösségi szinten a többségi elnyomás, jogfosztás, hatalmi visszaélések, justizmordok sorozata jellemzett akkor is és most is. 

„Neptun lerágott csont” - szeretik mondani azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is, legyenek azok politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak magyar részről, amikor az ország Európa Tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt, ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállást kihasználták volna az RMDSZ tárgyalói, Frunda György, Borbély László illetve Tokay György és sorsunk rendezetlenségére, jogfosztottságunkra hívták volna fel a figyelmet. A tárgyalás alkalmat adott arra, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát a közvéleményt nagy mértékben meghatározó sajtorgánumokban alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit a Neptun szellemében az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően szép lassan egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.

Akkor Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás milyen nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával, aminek kivívására az érintettek kevesebb, mint egy évvel korábban esküt tettek a Szent Mihály templomban. Akkor a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László „Lármafák égetése” címszó alatt válaszolt, s mint a cím is sugallja, amellett kardoskodtak, hogy nincs szükség a lármafa-égetésre. 

(Zakariás Zoltán az EMNP alelnöke Bikfalván)

 (A Bikfalván egybegyűlt közönség)

 (Lobog a máglya.)

Pedig mennyire szükség lett volna rá!

Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára. Saját intézmények teremtésére, az elnyomó román hatalomtól való minél nagyobb függetlenedésre, ahelyett, hogy céljainkat a Domokos-Markó-Kelemen politikai kontinuitás mentén a vélt román tűrőképességhez igazítsuk. Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként a nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek, figyelmen kívül hagyva, hogy ez egy teljesen mellékes kérdés, másrészt nem is releváns a székelyföldi párhuzam vonatkozásában. Mellékes, mivel az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet, s hogy az elnyert szabadsággal miként sáfárkodik az adott közösség, az másodlagos. Ugyanakkor okunk van hinni, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan nemhogy nem menekülnének az emberek, hanem épp ellenkezőleg, hazatérne azok jó része, aki többek között a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távozott.

A lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek az évszázadok során. Ma is veszélyben vagyunk, ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve ezúttal a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója egységbe kellene kovácsolja a teljes magyar közéletet hasonlóan a Székelyek Nagy Meneteléséhez.

De az RMDSZ mással van elfoglalva. Markó Béla verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult határkerítés ellen, melyben az Európát végveszélybe sodró inváziót valami elképesztő, agybénító, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozza párhuzamba, Kelemen Hunor is „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra, máris követelőzik és esze ágában sincs idomulni a befogadó országok normáihoz, nem kevesen pedig nyíltan kimondják, hogy Európa iszlamizálása a céljuk. S történik mindez a Soros-félék intézményes segítségével, lásd pénzemberhez köthető, nagy port kavart „útikalauzt” mely ellátja a „migránsokat” mindenféle hasznos tanáccsal a ”jogaiktól” az útvonalakig. Ők pedig özönlenek, s már erőszakolnak, rabolnak, sőt gyilkolnak is. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de az a jelek szerint nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több hitsorsosuk érkezzenek még addig, míg az Unió határozottan fel nem lép az ügyben. Mert a helyzet egyébként már most tarthatatlan s egyre határozottabb jelei vannak annak, hogy ezt lassan a politikai elit is kénytelen tudomásul venni, lásd például az Európai Bizottság és a török kormány közös akciótervét a menekültáradat megfékezésére. 

Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek, nem a székely szabadságvágy kinyilvánítása. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy a MPP szépen behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatták az RMDSZ-t, választásról választásra, most már arról beszél maga Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, hogy együttműködnek majd az önkormányzati választáson s helyeket biztosítanak saját listáikon az MPP-nek a parlamenti választáson is. Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” De csodálkoznánk, ha ezúttal nem nyúlna a magát szövetségnek nevező párt a román veszéllyel való riogatás eszközéhez, mint még a kovásznai polgármesterválasztás idején is, ahol matematikai esélye is alig volt a román jelöltnek, s csak az urnáktól való masszív magyar távolmaradás vagy tömeges átszavazás segíthette volna győzelemre a többségi versenyzőt.

Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy bíztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik polarizálták a közösséget ahelyett, hogy integrálják azt. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van végre a magyar erők egyesítésének.

Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van még hátra, míg az Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak hetek. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!     

Borbély Zsolt Attila