A lármafákról
Az erdélyi magyar érdekképviselet történetében
egy markáns, sorsmeghatározó mozzanatot jelentett a Neptun-fürdőn megrendezett
1993. júniusi tárgyalás a magyarellenes utódkommunista hatalom valamint az
RMDSZ képviselői között.
Románia Európa Tanácsi felvétel előtt állt, ekkor
éppenséggel nem arra lett volna szükség, hogy a magyar képviselők alkalmat
adjanak arra, hogy a román hatalom a nemzetközi sajtóban magyarbarát színben
tetszelegjen.
Mégis ezt történt.
A tárgyalókat elítélte ugyan egy határozott hangú
nyilatkozatban a Szövetségi Képviselők Tanácsa, ennek ellenére 1996-ban az
egész szervezet politikáját a Neptun logikára mentén építették át.
Innen kezdve az RMDSZ fő funkciója az volt román
szemszögből, hogy statiszta legyen Fülig Jimmy módjára az ország Nyugatra néző
kirakatában. Bizonyára sokan emlékeznek Rejtő Jenő figurájára, aki élő transzparensként
dolgozott, az volt a feladata, hogy egy étterem kirakatában üljön, időnként szélesen
mosolyogjon és a gyomrára mutasson, jelezve, hogy jól van lakva.
A Nyugat vette az üzenetet, 1999-ben már az
Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a szájából hallhattuk vissza a hazug
szólamot, amit addig csak Ion Iliescu és követői zsolozsmáztak, tételesen, hogy
Romániában modellértékűen megoldották a kisebbségi
kérdést. E nyilatkozat közvetlen eredménye volt az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának.
A kormányzati szerepvállalás logikája pedig, mint
említettem Neptunra vezethető vissza. A neptuni tárgyalók, midőn Tőkés László jól
adatolt politikai esszében leplezte le őket, „Lármafák égetése” címmel válaszoltak,
elítélve a „lármafás” politizálást.
Jómagam a Székely Nemzeti Tanács által szervezett
s Székelyföld határainak kivilágítását célzó akció tiszteletére írtam 2015.
október 5-én egy szöveget az Erdélyi Napló számára lármafa-témában, mely sajnos
ma, másfél év múltán is aktuális.
(A bikfalvi máglya meggyújtása előtt Sántha Imre barátom meghívására alkalmam volt beszédet mondani. Saját fotók, bár ezt értelemszerűen nem én készítettem.)
A lármafák szükségessége
Mottó:
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!”
(Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai
érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi
Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő. 22 esztendő,
amit közösségi szinten a többségi elnyomás, jogfosztás, hatalmi visszaélések,
justizmordok sorozata jellemzett akkor is és most is.
„Neptun lerágott csont” - szeretik mondani azok, akik a trió eszmei
nyomdokain haladnak ma is, legyenek azok politikusok vagy a politikusokat
népszerűsítő sajtómunkások. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott
diplomáciai segítséget a román hatalomnak magyar részről, amikor az ország
Európa Tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt, ahelyett,
hogy a kedvező külpolitikai csillagállást kihasználták volna az RMDSZ
tárgyalói, Frunda György, Borbély László illetve Tokay György és sorsunk
rendezetlenségére, jogfosztottságunkra hívták volna fel a figyelmet. A tárgyalás
alkalmat adott arra, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát a
közvéleményt nagy mértékben meghatározó sajtorgánumokban alaptalanul dicsérjék.
Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika”
velejéig hazug mítoszát, amit a Neptun szellemében az RMDSZ részvételével
megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően szép lassan egyre több
meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Akkor Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel a nagyközönség figyelmét
arra, hogy a neptuni tárgyalás milyen nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e
politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói
programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával,
aminek kivívására az érintettek kevesebb, mint egy évvel korábban esküt tettek
a Szent Mihály templomban. Akkor a neptuni tárgyalók közül Frunda György és
Borbély László „Lármafák égetése” címszó alatt válaszolt, s mint a cím
is sugallja, amellett kardoskodtak, hogy nincs szükség a lármafa-égetésre.
(Zakariás Zoltán az EMNP alelnöke Bikfalván)
Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség
önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára. Saját intézmények
teremtésére, az elnyomó román hatalomtól való minél nagyobb függetlenedésre,
ahelyett, hogy céljainkat a Domokos-Markó-Kelemen politikai kontinuitás mentén
a vélt román tűrőképességhez igazítsuk. Ott van Koszovó példája: az albán
kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett
hozzá nagyhatalmi segítség, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni
trió híveként a nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az
emberek, figyelmen kívül hagyva, hogy ez egy teljesen mellékes kérdés, másrészt
nem is releváns a székelyföldi párhuzam vonatkozásában. Mellékes, mivel az
önrendelkezés joga elvben megillet minden népet, s hogy az elnyert szabadsággal
miként sáfárkodik az adott közösség, az másodlagos. Ugyanakkor okunk van hinni,
hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység
tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan nemhogy nem menekülnének az emberek,
hanem épp ellenkezőleg, hazatérne azok jó része, aki többek között a román
kulturális és gazdasági elnyomás miatt távozott.
A lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek az évszázadok során. Ma is
veszélyben vagyunk, ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két
népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve ezúttal a világnak,
hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október
25-i akciója egységbe kellene kovácsolja a teljes magyar közéletet hasonlóan a
Székelyek Nagy Meneteléséhez.
De az RMDSZ mással van elfoglalva. Markó Béla verset ír a nélkülözhetetlen
s egyébként hatékonynak bizonyult határkerítés ellen, melyben az Európát
végveszélybe sodró inváziót valami elképesztő, agybénító, féktelen demagógiával
az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozza párhuzamba, Kelemen Hunor is „szolidaritásról”,
„együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók
zöme gazdasági okokból kelt útra, máris követelőzik és esze ágában sincs
idomulni a befogadó országok normáihoz, nem kevesen pedig nyíltan kimondják,
hogy Európa iszlamizálása a céljuk. S történik mindez a Soros-félék intézményes
segítségével, lásd pénzemberhez köthető, nagy port kavart „útikalauzt” mely
ellátja a „migránsokat” mindenféle hasznos tanáccsal a ”jogaiktól” az
útvonalakig. Ők pedig özönlenek, s már erőszakolnak, rabolnak, sőt gyilkolnak
is. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen
migráns gyermek meghal, de az a jelek szerint nem érdekli, hogy a „tárt kapuk
politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró
elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó
nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott
terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új
honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több hitsorsosuk érkezzenek
még addig, míg az Unió határozottan fel nem lép az ügyben. Mert a helyzet
egyébként már most tarthatatlan s egyre határozottabb jelei vannak annak, hogy
ezt lassan a politikai elit is kénytelen tudomásul venni, lásd például az
Európai Bizottság és a török kormány közös akciótervét a menekültáradat
megfékezésére.
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek, nem a székely
szabadságvágy kinyilvánítása. Az utóbbi években egyre több jele volt annak,
hogy a MPP szépen behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai
ellenszolgáltatás nélkül támogatták az RMDSZ-t, választásról választásra, most
már arról beszél maga Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, hogy együttműködnek majd az
önkormányzati választáson s helyeket biztosítanak saját listáikon az MPP-nek a
parlamenti választáson is. Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a
versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk
tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” De csodálkoznánk, ha
ezúttal nem nyúlna a magát szövetségnek nevező párt a román veszéllyel való
riogatás eszközéhez, mint még a kovásznai polgármesterválasztás idején is, ahol
matematikai esélye is alig volt a román jelöltnek, s csak az urnáktól való
masszív magyar távolmaradás vagy tömeges átszavazás segíthette volna győzelemre
a többségi versenyzőt.
Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy bíztató fejlemény azért van: a
marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással
egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett
polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda
György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik
polarizálták a közösséget ahelyett, hogy integrálják azt. Ha most
előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van végre a magyar
erők egyesítésének.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van még hátra, míg az
Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak hetek. Ez most az erőpróba,
erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem
aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
No comments:
Post a Comment