A Jobbik színeváltozása avagy két szék közt a pad alá

Sokak számára bizonyára naiv idealistának fogok tűnni, de most, a Fidesz és a Jobbik közötti totális háború idején is úgy vélem, hogy a magyar jövőért felelősséget érző emberek nem egymásra kellene acsarkodjanak, hanem a közös ellenségre.

Mert nincs mit szépíteni, itt már rég nem politikai ellenfelek állnak egymással csatában, hanem a világtörténelem talán leggonoszabb, de mindenképpen legalattomosabb, legképmutatóbb és legtöbb kárt okozó hatalmi konglomerátumának, az Orbán Viktor beszédeiben is egyre pontosabban körülírt globális háttérhatalomnak a helyi erői a magyar társadalom érdekeit, céljait, jövőjét szem előtt tartó erőkkel.

Ez a helyzet a migránsválsággal csak fokozódott. A nemzeti kultúrák felszámolásának veszélye eddig távolinak tűnhetett, a harc többé-kevésbé rejtett eszközökkel folyt. Európa muszlim megszállása, erkölcsi, jogi, kulturális politikai arculatának átrajzolása, egy idegen, agresszív, intoleráns, hódító szándékú kultúra tudatos pozícióba hozása nyílt, leplezetlen támadás minden ellen, amit Európa létrehozott az elmúlt évezredekben.

Ezt nem látni politikai vakság.

A Jobbik éppen ezen a fronton követte el a legnagyobb hibát.

Egy magát nemzetinek nevező pártnak kutya kötelessége lett volna minden erővel a népszavazási kampányra összpontosítani, s mindent megtenni azért, hogy minél több magyar állampolgár menjen el szavazni és szavazzon igennel.  Félre kellett volna tenni két hónapra a politikai ellentéteket és arra összpontosítani, hogy Magyarország minél egyértelműbb üzenetet küldjön a világnak ebben a kérdésben, melyben minden túlzás és pátosz nélkül a lét a tét. Ezt kellett volna tenni akkor is, a megannyi támadást kapott a másik oldalról, akkor is, ha ezzel a kormánynak kedvez és saját pártérdeke sérül. 

(A Jobbik ünnepségére igyekezve vettem ezt selyemzászlót 2008 III. 15.-én. 

Akkor még más szelek fújtak)

A Jobbik nem ezt tette s hogy miért az elég evidens.

Mert a párt számára a kormányra kerülés ábrándja fontosabbá vált, mint a nemzetszolgálat.

Jobbikosok rendszeresen azzal érvelnek e megállapítás ellen, hogy sok kérdésben a Fidesznek is fontosabb a hatalom, mint a nemzetszolgálat. Bele lehetne menni a vitába, hogy ez így van-e vagy sem, érvek vannak mindkét oldalon. De felesleges. A Jobbik volt az, mely „Csak a nemzet!” jelszóval kampányolt, a Jobbik volt az a politikai erő, mely elhitette híveivel, hogy számára a nemzeti érdek a pártérdeknél is előrébb való, Vona Gábor ki is fejtette az EMI táborban, hogy az lenne legjobb, ha a Jobbikra nem lenne szükség, hogy párt csak egy eszköz a nemzetszolgálatra. Ilyen múlttal nem lehet szembe menni a nemzeti létérdekekkel.

A Jobbik nemhogy nem kampányolt és nemhogy moratóriumot nem hirdetett két hónapra a kormány támadásában a közös magyar és európai érdekek jegyében, hanem valójában demobilizált. Azt üzenni a kormány és Orbán Viktor ellen okkal vagy ok nélkül, de módszeresen hergelt választói bázisnak, hogy Orbánnak le kell mondania, ha nem lesz érvényes a népszavazás egyenértékű azzal, hogy otthon maradásra szólítom azokat, akiknek a miniszterelnök megbuktatása a legfőbb cél. 

(III 15-i Jobbik-ünnepség az Erzsébet téren)

De mindez nem elég, a népszavazás után a Jobbik a retorikáját nem arra élezte ki, hogy mekkora siker, hogy az érvényesen szavazó magyar állampolgárok 98%-a, tömegében is szinte példátlan nagyságú, egyöntetű politikai akaratot artikuláló társadalmi erő nemet mondott Európa és benne Magyarország módszeres tönkretételére, hanem nekitámadt a kormányfőnek olyan stílusban, hogy az addigi Jobbik szimpatizánsok nem kis részében is ellenérzést keltett Budapesttől a Székelyföldig. De még ez is beleférhetett volna a politikai adok-kapokba, bár kétségkívül nehezen. Még az is megbocsátható lehetett volna, hogy az egyébként eredetileg maga által javasolt alkotmánymódosítás támogatásának megkérje az árát, elvégre ilyen a politika.

De az hogy végül elbuktassa azt, az már nem.

S mindezek után azon örvendezni, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, olyan, a magyar érdekeknek fittyet hányó cinizmus, amihez hasonlót eddig csak a magukat baloldalinak nevező nemzetellenes pártoktól tapasztalhattunk.

S hiába próbál a Jobbik azzal védekezni, hogy a Fidesz nem szavazta meg a saját, egyetlen mondattal kiegészített javaslatát, s hogy ezek szerint a Fidesznek is fontosabb a Jobbik revolverezése, mint az alkotmánymódosítás. A Fidesz ezt egyrészt megteheti, mert ő kezében van a kormányrúd és egyelőre mind jogi, mind fizikai szinten hatékonyan védi Magyarország határait, másrészt, a Fidesznek más a története, a választói bázisa pedig ezt a taktikázást sokkal könnyebben elnézi, mint a Jobbiké. A történelmi helyzet, amikor a világ Magyarországra és az alkotmánymódosításra figyelt elmúlt, a Jobbik pedig ismételten könnyűnek találtatott.

(Apám, Borbély Imre a frissen vett zászlóval, szintén aznap. 

Ő már nem élte meg Soros-ügyben a Jobbik szégyenletes szereplését, de elég volt Neki az alkotmánymódosítás megfúrása is a megfelelő véleményalkotáshoz)

A pártnak sikerült úgy elveszteni a nemzetpolitikai hitelességét, hogy mindeközben elektorális szinten minden valószínűség szerint sokkal többet vesztett, mint amennyit nyert, már ha nyert egyáltalán.

A CEU ügy csak hab a tortán.

Jelentősége sokkal kisebb, mint a szimbolikus ereje. Nem kevesen voltak, akik még az alkotmánymódosítás ügyében tanúsított magatartást is elnézték, de ettől már besokalltak.

Ami érthető.

Soros György figurája nem véletlenül nőtt diabolikussá az utóbbi időben minden józan gondolkodású, tájékozott ember előtt. Amíg csak a háttérből húzogatta szálakat, működtette a maga balliberális agymosodáját, ha ellenségként is jelent meg a nemzeti gondolkodású emberek horizontján, de vélhetően nem első számú ellenségként.  Amióta viszont a lehető legnyíltabban támogatja Európa felszámolását és muszlim betolakodókkal való elárasztását, a nemzetállamok és egyben a nemzetek felszámolását, azóta épeszű, nemzetben gondolkodó ember csak egyet gondolhat róla, azt, amit épp a Jobbik egyik alelnöke, az egyetlen önmagához következes vezető, a pártvezetésben álláspontjával ismételten egyedül maradó Toroczkai László mond, tételesen, hogy minden csápját le kell vágni. Mondanom sem kell, hogy ezen a szemüvegen keresztül érdemes nézni a kormánynak a civil szféra átvilágítását célzó törekvéseit.

Ezek után képes leírni a Jobbik egyik meghatározó, alapító politikusa, Szávay István azt, hogy „a magyar nemzet szabadságának legnagyobb ellensége ma már nem Gyurcsány Ferenc, de még csak nem is Soros György, hanem maga Orbán Viktor és az általa működtetett maffiaállam.” S egyben bolsevizmust, diktatúrát emleget Heller Ágnes és Gyurcsány Ferenc módjára, saját deportálását és Pócspetrit vizionálva.

A legnagyobb közösségi portálon már kifejtettem, de e fórumon is elmondom: nem Pócspetriben vagyunk, 1948-ban, hanem Budapesten 1918-ban. Ám szerencsénkre Tisza István nem családi villájában tartózkodik önkéntes politikai száműzetésben, a csőcselék őrjöngése közepette, a végzetre várva, hanem miniszterelnöki jogkörét gyakorolja kellő eréllyel és határozottsággal. (Kísérteties egyébként, hogy mennyire hasonlít a felelőtlen, magát megtévesztő módon 1848-asnak nevező ellenzék Tisza elleni hőbörgése a Jobbiknak utóbbi időben felvett stílusához.)

1918-ban is a magyarságot tönkre tenni igyekvő sötét háttérerők heccelték a pesti tömeget a törvényes kormány és a magyar államrend ellen.  A hatás is ugyanaz lenne, ha sikerrel járna a CEU mellett tüntető csürhe, mely azzal fenyegetőzik, hogy a kormány vagy lemond, vagy kirángatja őket a „pesti nép” a parlamentből.

Ha most a baloldal, ha úgy tetszik, a Soros-erők hatalomra kerülnek, akkora magyarságnak vége, ez ennyire egyszerű. Mint ahogy szinte vége volt magyarságnak 1918/19-ben is, szerencsére akadt egy államférfi Horthy Miklós személyében, aki egy életképtelennek tűnő államterületből megteremtette hozzá hasonlóan elkötelezett hazafiakkal, Bethlen Istvánnal, Klebelsberg Kúnóval, Gömbös Gyulával és másokkal karöltve a magyarok hazáját.

A Jobbik egyre tagadhatatlanabb színeváltozása előre láthatóan nem fogja elérni a remélt hatást.

A feleszmélés keserű lesz.

Szétprédálni egy eszmeileg erősen fogott, motivált, kőkemény nemzeti elkötelezettségű tábort abból kiindulva, hogy sikerül pont azokat megnyerni, akiket a Jobbik létrejötte óta e párt ellen hergeltek, ráadásul olyan számban, hogy az elég legyen az abszolút többség eléréséhez, olyan súlyos taktikai hiba, mely nemhogy közelebb hozta volna a Jobbikot a saját célkitűzéséhez, a választási győzelemhez, de távolabb vitte tőle. 

A párt minden valószínűség szerint nem hogy nem nyeri meg a 2018-as választást, bármit is mondjon a miniszterelnök egykori jóbarátjának, mai legnagyobb ellenségének a fia, hanem borítékolhatóan kevesebb szavazatot kap majd, mint négy évvel korábban.

Két szék között így lehet a pad alá kerülni.

Borbély Zsolt Attila

 A szöveg a Magyar Időkben jelent meg 2017. április 19.-én.

Fellelhető itt is:

http://magyaridok.hu/velemeny/jobbik-ket-szek-kozt-pad-ala-1592560/