Orbán Viktort az egyik oldal a
magyar kormányfői pozícióra legalkalmasabb, államférfiúi adottságokkal rendelkező
vezetőnek látja, aki jelenlegi Európa legkarizmatikusabb, leginkább jövőbe látó
és legrátermettebb vezetője. A másik oldal szerint korrupt zsarnok, aki maffiamódszerekkel
teszi tönkre az országot. Abban viszont mindkét oldal egyetért, hogy a
miniszterelnök kiváló taktikus és hatalomtechnikus. Ténykérdés, hogy a 2006 forró
ősze után kialakult új politikai helyzetet maximálisan kihasználta. Saját maga
is rájátszott erre a kommunikáció-technikában: többször is rámutatott arra,
hogy középen a Fidesz-KDNP szövetség áll, kétoldalt pedig „szélsőséges”, egymással összefogni képtelen
pártok. Jobbról a hajdanvolt Jobbik, melyet nagy divat az utóbbi időben nácizni
és nyilasozni a kormánypárti médiában, balról pedig a kommunista utódpártok,
beleértve ebbe az SZDSZ utódpártjait. (A 2002 és 2010 között kormányt adó két
baloldali párt soha nem vált el teljesen, az MSZP-nek mindig is megvolt az
SZDSZ-es tagozata és fordítva. Egy valami közös volt mindig a két párt
fősodrában: a magyar nemzeti gondolkodással szembeni zsigeri ellenszenv, a
„merjünk kicsik lenni”-mentalitás és a magyar öntudat mesterséges, tudatos,
tervszerű aláásása.)
E képleten belül a konzervatív
pártok pozícióját maga a kormányfő nevezte „centrális erőtérnek”. És ez bomlott
fel már a 2018-as választások előtt azzal, hogy a Jobbik átsasszézott a
baloldalra. Hogy az „Orbán egyenlő Gyurcsány” hazugságát a Jobbik Simicska
Lajos hatására cserélte-e le a „Gyurcsány is jobb Orbánnál” még ordasabb
hazugságára, azt nem tudhatjuk biztosan, tény az, hogy a magyar politikában példátlan
manővert levezénylő Vona Gábor a kudarc után vette a kalapját és lelépett
vloggerkedni. Azóta is nagyrészt azt a balos társaságot támogatja, futtatja,
reklámozza, melynek tagjait 2016 előtt maga is a nemzet első számú
ellenségeiként emlegette.
A Vonátlanul maradt Jobbik pedig
ahelyett, hogy korrigálta volna a téves irányt, visszatért volna eredeti értékrendjéhez,
a „Csak a Nemzet” jelszóba tömöríthető 2003-as eszmei platformhoz, nemcsak
tovább ment a Vona-i úton, hanem olymértékben kötelezte el magát a baloldal
mellett, amit már az egykori elnök sem helyeselt. (Csendben jelzem, hogy a Vona
által preferált Momentum semmivel sem nemzetibb, mint az általa elutasított
MSZP vagy a DK, legfeljebb taktikusabb. Vona koalíciós elképzeléseibe a
Momentum csak azért került be, mint potenciális partner, mert a párt 2000 után
alakul. Vona demagóg, minden alap nélküli, de hangzatos vesszőparipája volt
ugyebár, hogy elsősorban XX. és XXI. századi pártok állnak egymással szemben s
nem nemzetiek illetve nemzetellenesek. A XXI. századi pártok pedig ugyebár a
Jobbik, az LMP és a Momentum, melyeknek Vona szerint össze kellene fogniuk.)
2018-ban egyik oldalról még erős
volt az averzió mind a baloldali szavazókban a Jobbik iránt, mind a Jobbik
szavazókban az utódkommunisták iránt, így e két, akkor már egy kottából játszó,
elveit feladó, egyedül a kormány iránti vakgyűlölet által motivált társaság nem
fogott össze nyíltan, csak a „legesélyesebb ellenzéki jelöltre való szavazás”
elvét hirdette. Ami egyébként egyenlő volt az összefogással, de ez nem volt
mindenkinek evidens.
Az azóta történtek, a parlament
működésének közös megzavarása, a botrányos közös tüntetgetés, ahol együtt vonultak
az Árpád sávosok, a karácsonyi jászol felgyújtására bíztató magyar- és
kereszténygyalázó, erőszakoskodó „antifa” csürhével, a parlament lépcsőjén
letett közös eskü, stb egyre közelebb hozta a két szélsőséget, olyannyira, hogy
az önkormányzati választásokon már meg merték kockáztatni a nyílt közös fellépést
több fontos helyszínen.
A Fidesznek a várakozásoktól
elmaradó választási eredményeit nemcsak ez okozta persze. Biztosan belejátszott
az ellenzéki média által alaposan kihasznált botrány, Borkai-ügy is, mely épp ott találta el a
kormányoldalt, ahol eddig a legerősebb s egyben legérzékenyebb volt. Az eszmei-morális-értékrendi
oldalon. A bal térfélen egy kokainozós, a korrupciós technikákat részletező,
azokról a lehető legnagyobb természetességgel szóló szocialista monológ nem ártott
annyit, mint a Fidesznek Borkai félrelépése. Amihez egyébként az ellenzéki
média minden alap nélkül hozzáköltötte a kokainozást is, a szimmetria kedvéért.
A baloldaliakat, kevés kivétellel nem eszmék motiválják, hanem többnyire a
mélyen fekvő Orbán-fóbia. A korrupciót jelentős részük természetesnek veszi.
Belejátszott továbbá a Fidesz visszaszorulásába
az is, hogy azok a külföldiek is szavazhattak, akik csak tartózkodási engedéllyel
rendelkeznek, de állampolgársággal nem. Őket az ellenzék külön angol nyelvű anyagokkal
szólította meg, Facebook csoportot is létrehoztak nekik, s persze Facebook eseményt
is október 13.-ra. Nem kell társadalomtudósnak lenni, hogy az ember felmérje,
hogy egy nyíltan bevándorlásellenes nemzeti kormánnyal szemben nem nehéz
mozgósítani a külföldieket.
Nézzük az eredményeket!
A Fidesz egyik oldalról
elvesztette a főváros vezetését, ez egyébként a legnagyobb szimbolikus erővel,
legnagyobb hatással bíró veszteség, akkor is, ha általános európai jelenség,
hogy a megapoliszok baloldali vezetésűek.
Elvesztett a kormányoldal számos olyan várost és kerületet, mely eddig szilárd bástyának tűnt. Mindezzel együtt, szavazatszámban messze rávert az ellenzékre országos összesítésben, megnyerte a megyei jogú városok többségének vezetését és valamennyi megyei közgyűlésben többséget szerzett. Az, hogy ez győzelem–e vagy sem, nyilván attól függ, hogy a 2014-es választás eredényeihez hasonlítjuk vagy abszolút értelemben mérlegelünk.
Elvesztett a kormányoldal számos olyan várost és kerületet, mely eddig szilárd bástyának tűnt. Mindezzel együtt, szavazatszámban messze rávert az ellenzékre országos összesítésben, megnyerte a megyei jogú városok többségének vezetését és valamennyi megyei közgyűlésben többséget szerzett. Az, hogy ez győzelem–e vagy sem, nyilván attól függ, hogy a 2014-es választás eredényeihez hasonlítjuk vagy abszolút értelemben mérlegelünk.
Az viszont mindebből leszűrhető,
hogy a centrális erőtér megszűnt, két nagy politikai tömb fog a továbbiakban
egymással vetélkedni a magyar politikai arénában. A Mi hazánk – egyelőre úgy
néz ki - nem lesz képes betölteni a Jobbik korábbi pozícióját. S az is nagy
kérdés, hogy jó lenne-e a nemzet ügyének szempontjából, ha mégis betöltené.
Egyik oldalról jó, ha van egy erős nemzeti radikális párt a Fidesztől jobbra,
másik oldalról viszont úgy tűnik, hogy ennek szavazótábora inkább a Fideszéből
gazdagodhat, mint az egykori Jobbik megmaradt, a kormányt zihálva gyűlölő,
Toroczkaiékat pedig (minden alap nélkül) Fidesz-bérencnek tekintő szektásaiból.
Még az is meglehet, hogy 2022-ben megismétlődik a 2002-es képlet, amikor a be
nem jutó MIÉP épp annyi szavazatot kapott, amivel a Fidesz megnyerhette volna a
választást.
Ami pedig a nemzeti érdekek szempontjából
a legkedvezőtlenebb feljemény, azon túl persze, hogy a magyarok fővárosát egy tehetségtelen,
városvezetői alkamatlanságát már bizonyított, Budapest vonatkozásában a legelemibb
kérdésekben is ismételten tévedő, kozmopolita, a homoszexuális propagandát
támogató figura fogja vezetni, aki az első interjújában már lenácizta Wass
Albertet, aki népszavazással törölné el Magyarország nemzeti szellemű Alaptörvényét,
az, hogy nemcsak lélegzethez, de
sikerélményhez jutott a nemzetáruló, idegen érdekeket szolgáló, a globális háttérhatalom
által mozgatott baloldal. E választás radikálisan megnövelte 2022-es választási
esélyeiket.
Amiből persze nem az következik, hogy megrettenjünk és lebénuljunk, hanem az,
hogy a harcot még elszántabban folytassuk.
Cum Deo Pro Patria et Libertate.
Borbély Zsolt Attila
No comments:
Post a Comment