Új helyzet a magyar politikában – a „centrális erőtér” vége

Orbán Viktort az egyik oldal a magyar kormányfői pozícióra legalkalmasabb, államférfiúi adottságokkal rendelkező vezetőnek látja, aki jelenlegi Európa legkarizmatikusabb, leginkább jövőbe látó és legrátermettebb vezetője. A másik oldal szerint korrupt zsarnok, aki maffiamódszerekkel teszi tönkre az országot. Abban viszont mindkét oldal egyetért, hogy a miniszterelnök kiváló taktikus és hatalomtechnikus. Ténykérdés, hogy a 2006 forró ősze után kialakult új politikai helyzetet maximálisan kihasználta. Saját maga is rájátszott erre a kommunikáció-technikában: többször is rámutatott arra, hogy középen a Fidesz-KDNP szövetség áll, kétoldalt pedig  „szélsőséges”, egymással összefogni képtelen pártok. Jobbról a hajdanvolt Jobbik, melyet nagy divat az utóbbi időben nácizni és nyilasozni a kormánypárti médiában, balról pedig a kommunista utódpártok, beleértve ebbe az SZDSZ utódpártjait. (A 2002 és 2010 között kormányt adó két baloldali párt soha nem vált el teljesen, az MSZP-nek mindig is megvolt az SZDSZ-es tagozata és fordítva. Egy valami közös volt mindig a két párt fősodrában: a magyar nemzeti gondolkodással szembeni zsigeri ellenszenv, a „merjünk kicsik lenni”-mentalitás és a magyar öntudat mesterséges, tudatos, tervszerű aláásása.)

E képleten belül a konzervatív pártok pozícióját maga a kormányfő nevezte „centrális erőtérnek”. És ez bomlott fel már a 2018-as választások előtt azzal, hogy a Jobbik átsasszézott a baloldalra. Hogy az „Orbán egyenlő Gyurcsány” hazugságát a Jobbik Simicska Lajos hatására cserélte-e le a „Gyurcsány is jobb Orbánnál” még ordasabb hazugságára, azt nem tudhatjuk biztosan, tény az, hogy a magyar politikában példátlan manővert levezénylő Vona Gábor a kudarc után vette a kalapját és lelépett vloggerkedni. Azóta is nagyrészt azt a balos társaságot támogatja, futtatja, reklámozza, melynek tagjait 2016 előtt maga is a nemzet első számú ellenségeiként emlegette.

A Vonátlanul maradt Jobbik pedig ahelyett, hogy korrigálta volna a téves irányt, visszatért volna eredeti értékrendjéhez, a „Csak a Nemzet” jelszóba tömöríthető 2003-as eszmei platformhoz, nemcsak tovább ment a Vona-i úton, hanem olymértékben kötelezte el magát a baloldal mellett, amit már az egykori elnök sem helyeselt. (Csendben jelzem, hogy a Vona által preferált Momentum semmivel sem nemzetibb, mint az általa elutasított MSZP vagy a DK, legfeljebb taktikusabb. Vona koalíciós elképzeléseibe a Momentum csak azért került be, mint potenciális partner, mert a párt 2000 után alakul. Vona demagóg, minden alap nélküli, de hangzatos vesszőparipája volt ugyebár, hogy elsősorban XX. és XXI. századi pártok állnak egymással szemben s nem nemzetiek illetve nemzetellenesek. A XXI. századi pártok pedig ugyebár a Jobbik, az LMP és a Momentum, melyeknek Vona szerint össze kellene fogniuk.)

2018-ban egyik oldalról még erős volt az averzió mind a baloldali szavazókban a Jobbik iránt, mind a Jobbik szavazókban az utódkommunisták iránt, így e két, akkor már egy kottából játszó, elveit feladó, egyedül a kormány iránti vakgyűlölet által motivált társaság nem fogott össze nyíltan, csak a „legesélyesebb ellenzéki jelöltre való szavazás” elvét hirdette. Ami egyébként egyenlő volt az összefogással, de ez nem volt mindenkinek evidens.

Az azóta történtek, a parlament működésének közös megzavarása, a botrányos közös tüntetgetés, ahol együtt vonultak az Árpád sávosok, a karácsonyi jászol felgyújtására bíztató magyar- és kereszténygyalázó, erőszakoskodó „antifa” csürhével, a parlament lépcsőjén letett közös eskü, stb egyre közelebb hozta a két szélsőséget, olyannyira, hogy az önkormányzati választásokon már meg merték kockáztatni a nyílt közös fellépést több fontos helyszínen.

A Fidesznek a várakozásoktól elmaradó választási eredményeit nemcsak ez okozta persze. Biztosan belejátszott az ellenzéki média által alaposan kihasznált botrány,  Borkai-ügy is, mely épp ott találta el a kormányoldalt, ahol eddig a legerősebb s egyben legérzékenyebb volt. Az eszmei-morális-értékrendi oldalon. A bal térfélen egy kokainozós, a korrupciós technikákat részletező, azokról a lehető legnagyobb természetességgel szóló szocialista monológ nem ártott annyit, mint a Fidesznek Borkai félrelépése. Amihez egyébként az ellenzéki média minden alap nélkül hozzáköltötte a kokainozást is, a szimmetria kedvéért. A baloldaliakat, kevés kivétellel nem eszmék motiválják, hanem többnyire a mélyen fekvő Orbán-fóbia. A korrupciót jelentős részük természetesnek veszi.

Belejátszott továbbá a Fidesz visszaszorulásába az is, hogy azok a külföldiek is szavazhattak, akik csak tartózkodási engedéllyel rendelkeznek, de állampolgársággal nem. Őket az ellenzék külön angol nyelvű anyagokkal szólította meg, Facebook csoportot is létrehoztak nekik, s persze Facebook eseményt is október 13.-ra. Nem kell társadalomtudósnak lenni, hogy az ember felmérje, hogy egy nyíltan bevándorlásellenes nemzeti kormánnyal szemben nem nehéz mozgósítani a külföldieket.

Nézzük az eredményeket!

A Fidesz egyik oldalról elvesztette a főváros vezetését, ez egyébként a legnagyobb szimbolikus erővel, legnagyobb hatással bíró veszteség, akkor is, ha általános európai jelenség, hogy a megapoliszok baloldali vezetésűek.  

Elvesztett a kormányoldal számos olyan várost és kerületet, mely eddig szilárd bástyának tűnt. Mindezzel együtt, szavazatszámban messze rávert az ellenzékre országos összesítésben, megnyerte a megyei jogú városok többségének vezetését és valamennyi megyei közgyűlésben többséget szerzett. Az, hogy ez győzelem–e vagy sem, nyilván attól függ, hogy a 2014-es választás eredényeihez hasonlítjuk vagy abszolút értelemben mérlegelünk.

Az viszont mindebből leszűrhető, hogy a centrális erőtér megszűnt, két nagy politikai tömb fog a továbbiakban egymással vetélkedni a magyar politikai arénában. A Mi hazánk – egyelőre úgy néz ki - nem lesz képes betölteni a Jobbik korábbi pozícióját. S az is nagy kérdés, hogy jó lenne-e a nemzet ügyének szempontjából, ha mégis betöltené. Egyik oldalról jó, ha van egy erős nemzeti radikális párt a Fidesztől jobbra, másik oldalról viszont úgy tűnik, hogy ennek szavazótábora inkább a Fideszéből gazdagodhat, mint az egykori Jobbik megmaradt, a kormányt zihálva gyűlölő, Toroczkaiékat pedig (minden alap nélkül) Fidesz-bérencnek tekintő szektásaiból. Még az is meglehet, hogy 2022-ben megismétlődik a 2002-es képlet, amikor a be nem jutó MIÉP épp annyi szavazatot kapott, amivel a Fidesz megnyerhette volna a választást.

Ami pedig a nemzeti érdekek szempontjából a legkedvezőtlenebb feljemény, azon túl persze, hogy a magyarok fővárosát egy tehetségtelen, városvezetői alkamatlanságát már bizonyított, Budapest vonatkozásában a legelemibb kérdésekben is ismételten tévedő, kozmopolita, a homoszexuális propagandát támogató figura fogja vezetni, aki az első interjújában már lenácizta Wass Albertet, aki népszavazással törölné el Magyarország nemzeti szellemű Alaptörvényét, az, hogy  nemcsak lélegzethez, de sikerélményhez jutott a nemzetáruló, idegen érdekeket szolgáló, a globális háttérhatalom által mozgatott baloldal. E választás radikálisan megnövelte 2022-es választási esélyeiket.

Amiből persze nem az következik,  hogy megrettenjünk és lebénuljunk, hanem az, hogy a harcot még elszántabban folytassuk.

Cum Deo Pro Patria et Libertate.

Borbély Zsolt Attila