A magyar múlt és jövő Trianon árnyékában - Sopronban elmondott beszédem a békediktátum aláírásának 99. évfordulóján

Tisztelt Egybegyűltek!

Mindenekelőtt hadd köszönjem meg a lehetőséget, hogy ezen a napon épp itt, Sopronban, a Hűség Városában oszthatom meg gondolataimat Önökkel. Elvégre Sopron és környéke az egyetlen olyan területrész, amit a trianoni békeszerződés idegen uralom alá utalt, de állhatatossággal, hősiességgel és nem utolsósorban a helyiek többségének támogatásával sikerült visszaszerezni és meg is tartani.

Sopron ilymódon nemcsak a példaadás, hanem a magyar remény szimbóluma is egyben.

Trianon kapcsán minden nemzetben gondolkodó magyarnak első ízben a területvisszaszerzés, a revízió jut eszébe először. Az igazságosság eszméje etológiai mélységekben van kódolva az emberben, s vele együtt az az igény, hogy az igazságtalanságot orvosolni kell.

Hadd osszak meg Önökkel egy nagyon személyes, de nagyon idevágó élményt.

Amikor 2006-ban az Egyesült Magyar Ifjúság nevű szervezet palicsi nyári táborába kaptam meghívást előadni, elmagyaráztam az akkor 4 éves Hunor fiamnak, hogy mi is történt Trianonban. A gyermek figyelmesen végighallgatott, majd annyit mondott: „ami a miénk volt, azt vissza kell venni”.

Erre épült a magyar történelem egyik leghatékonyabb nemzetépítő időszakának, a Horthy-korszaknak a politikája, mely politika, hadd hangsúlyozzuk sikeres volt. A magyar helytállás, politikai bölcsesség és diplomácia bravúrja volt mind a négy területkiegészítés, aminek eredményeképpen a magyarlakta területek nagy része visszakerült az anyaországhoz. Hogy végül Párizsban 1947-ben ismét elrabolták ezeket tőlünk, azt annak köszönhetjük, hogy olyan gigászi erők csaptak össze a második világégésben, melyekhez képest Magyarország csak egy viharos tengeren vergődő csónak volt.

De mit mondhatunk ma, közel száz esztendővel a trianoni békediktátum után, melynek tragikus következményeit ma is nyögjük?

Egyrészt fontos, hogy levonjuk a 1918 október vége és 1920 június eleje között történtek nemzetpolitikai tanulságait.

A őszirózsás forradalomként emlegetett szétzüllés nyomán egy olyan szabadkőműves irányítottságú, internacionalista eszméket dédelgető politikai kommandó került Magyarország élére, mely meg sem kísérelte a fegyveres ellenállást, sőt, védekezés-képtelenné tette az országot a veretlen, ütőképes magyar hadsereg leszerelésévél, melynek egységei mindenütt az ellenség földjén állomásoztak.

Közismert tény, de érdemes újra leszögezni, hogy a fegyverszüneti szerződés aláírásának időpontjában egyetlen idegen katona nem taposta a Szent Korona országainak földjét.

Akkor szerelték le a magyar hadsereget, amikor három oldalról fenyegette katonai támadás veszélye az országot, akkor csavarták ki a magyar katona kezéből a fegyvert, amikor végre saját hazájáért harcolhatott volna.

S ez nem utólagos bölcsködés.

Voltak akik már akkor látták, hogy mi a teendő. Köztük volt például Gömbös Gyula, későbbi miniszterelnök, akkori vezérkari százados, aki memorandumban fordult az ország vezetéséhez, megjelölve a kiutat: visszavonni a magyar csapatokat az ezer éves határok mögé és védeni ezeket a határokat mindenféle idegen támadással szemben.

Az országot szétprédáló balliberális szabadkőművesek utódai mai is itt vannak közöttünk.

Nem nehéz őket beazonosítani, hiszen jobbról érkezett újdonsült társutasaikat  leszámítva, akik ma saját bevallásuk szerint a választások legnagyobb győztesei a maguk 6 százalékával, nyíltan magukénak vallják Károlyi Mihályék politikai örökségét.

Ma is tágra nyitnák az ország kapuit a beözönlő, hódító szándékkal és felsőbbrendűségi tudattal érkező iszlám tömegek előtt.

Trianon legfontosabb nemzetpolitikai tanulsága, hogy nem szabad hatalomközelbe engedni a nemzeti összetartozásban nem értéket, hanem  veszélyt, ellenségképet látó baloldalt.

Ez a politikai bűnszövetség nemcsak az ezer éves Magyarországot prédálta szét, hanem a II. világháború után idegen tankok árnyékában hatalomra jutva megtervezett politikával mindent megtett azért, hogy a nemzeti öntudatot kilúgozza a felnövekvő nemzedékek lelkéből, megszüntesse a magyarság folytonosságtudatát és tönkretegye történelmi önképét.

A rendszerváltást követően a kommunista utódpártok proletár internacionalistái segítséget kaptak a kozmopolita liberálisoktól, akik nem véletlenül birtokolták az oktatási tárcát a közös kormányzásuk 12 esztendeje alatt. Nemcsak azért követtek el mindent ismét, hogy katonai szempontból védekezésképtelen legyen az ország, hanem azért is, hogy öntudati szempontból védekezésképtelenek legyünk.

Illúzióink ne legyenek, ugyanazt akarják tenni velünk, mint amit a németekkel tettek az elvtársaik: elérni, hogy a magyar ember ne legyen büszke a magyarságára.

Ezért kell a hősökből, például a Rongyos Gárdából, melynek köszönhető, hogy itt most együtt lehetünk, diabolikus figurákat faragni, akárcsak Horthy Miklósból, akinek vezetésével egy tönkretett országot sikerült felépíteni egy évtized alatt. És ezért csináltak hőst a magyar történelem legnagyobb árulójából, Károlyi Mihályból.

Ezért kell indokolatlan bűntudatot sulykolni a fiatalokba.

Ezért tetemcafatozzák szennysajtójukban a Szent Jobbot és tökfödőzik a Szent Koronát.

Végül felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk ma?

Sokan őszinte hittel és elszántsággal vágnák rá a kérdésre a választ: „mindent vissza!” Ám mielőtt ezt tennénk, érdemes elgondolkodni az erőviszonyokon. Nálunk Erdélyben divat volt, különösen a rendszerváltást követő első években olymódon elhatárolódni az irredentizmustól, a területvisszaköveteléstől, mintha az valami felháborító, igazságtalan, elviekben sem támogatható cél lenne.

Holott nem erről van szó.

Mi erdélyi autonomisták realizmusból, önmérsékletből törekszünk belső önrendelkezésre, és nem határkiigazításra. Tőkés Lászlónak volt egy remek megfogalmazása a kétezres években. Eszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia.”

Az autonómiát pedig érdemes egy átfogó nemzetpolitikai vízió keretébe ágyazni.

Ez a vízió első ízben a Magyarok Világszövetségének keretén belül egy konferencia-sorozat alkalmával fogalmazódott meg, melynek központi gondolatsora apám, Borbély Imre „Magyar jövökép - egy minőségi magyar paradigma” című dolgozata adta. Ismereteim szerint ebben a tanulmányban vetették először papírra első ízben a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát „szubszidiáris nemzetstruktúra” néven.

Az idegen terminus technicust hadd fordítsuk le magyarra.

Borbély Imre elképzelésének lényege az volt, hogy ha geopolitikai okoknál fogva nem törekedhetünk minden Kárpát medencei magyarnak egy hazában való integrálására, metaforikusan az almamodell szerinti nemzetépítésre, akkor válasszuk a szőlőmodellt.

Ebben az elképzelésben a szőlőszemek egy egyes magyar nemzetrészek, melyek el kell érjék a lehető legnagyobb fokú függetlenséget az idegen, elnyomó hatalomtól, más szóval az autonómiát, a kocsányt pedig e nemzetrészeket összekötő kulturális, politikai és jogi szálak jelentik.

Ezutóbbiak között legfontosabb a magyar állampolgárság valamint - apám akkor még úgy képzelte - a felállítandó magyar felsőház, ahová az elszakított nemzetrészek belső parlamentjei delegálnának küldötteket.

Végül 2010-ben a magyar állampolgárság kiterjesztésével együtt a határon kívülre szakadt magyarok megkapták a szavazás lehetőségét is, így a mai magyar parlament nemcsak állami, hanem nemzeti intézmény is. A közös Kárpát medencei magyar akaratképzés pedig nemcsak szépen hangzó szóvirág, hanem politikai realitás.

Hadd fejezzem be eszmefuttatásomat egy rövid aktuálpolitikai gondolatfutammal.

Pokol Béla professzor „Európa végnapjai” címmel írt 2011-ben egy vészjósló könyvet, melyben előre jelezte, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján fél évszázadon belül Nyugat-Európában az iszlám dominánssá válik.

A globális háttérhatalom valamilyen oknál fogva ezt a folyamatot drasztikusan felgyorsította.

Elképesztő nyomás nehezedik azon országok politikai elitjére, melyek ellenállnak e törekvésnek, mely egyébként az egész keresztény fehér kultúrát megsemmisítéssel fenyegeti. Ahhoz, hogy Nyugat-Európa megmeneküljön, olyan politikai és gondolkodásbeli paradigmaváltásra van szükség, amire semmi esély nem mutatkozik.

Úgy áll tehát a helyzet, hogy a keresztény fehér kultúra Európán belül a mi régiónkban rendelkezik érdemi fennmaradási eséllyel.

Ezért mi magyarok, akik egyébként az ellenállás vezetői vagyunk, kénytelenségből úgy kell tekintsünk megrablóinkra, mint potenciális szövetségesekre ebben a létünket alapjaiban fenyegető háborúban, amikor a brüsszeli hatalom Európára hivatkozva tesz tönkre mindent, ami európai.