A Jobbik végjátéka

Kereken 25 évvel ezelőtt, midőn Eger egyik szakkollégiumában igen gyakran megfordultam családi okokból, hallottam először Roy Sneiderről az egri skinhead-vezérről. Akkoriban mindenféle sajtót olvastam, úgy véltem, kell tudni, hogy mit ír az ellenség, ezért a 168 órát, a Magyar Narancsot vagy akár az Élet és Irodalmat is rendszeresen a kézbe vettem. Mára már mentálhigiénés okokból, no meg azért, mert véges az időnk e Földön s ezért spórolni kell vele, ritkán követek el ilyesmit magam ellen.

Minden esetre 1993 táján beleakadtam egy interjúba, amit a Magyar Narancs készített Roy-jal. Elképesztett, hogy milyen józansággal nyilatkozott minden kérdésről, s minden csapdát milyen ügyesen kikerült. Abban biztosak lehetünk, hogy nem a Narancs szerkesztői javították fel a szövegét.

Nézem most ezt a rosszul és nem ritkán nyelvileg is helytelenül fogalmazó, raccsoló, gondolatszegény, szánalmasan erőlködő ripacsot, aki beszédről beszédre ugyanazt a néhány sablont ismételgeti (hogy mennyire büszke a Jobbikosokra, hogy mennyit lop a kormány, s hogy bezzeg az ő pártja milyen keményen ellen fog állni), hisztizik, üvöltözik a mikrofonnál és szemrebbenés nélkül hazudik sorozatban. Nézem s nem akarom elhinni, hogy ugyanarról az emberről van szó.

Pedig az azonosság kétségkívüli.

Negyed évszázad alatt az ember fejlődni szokott fogalmazástechnikában, gondolkodási és elemző-készségben valamint felkészültségben. Roynak sikerült visszafejlődnie, egy olyan szintre, mely legérzékletesebben azzal írható le, hogy nemzetben gondolkodó ember helyette is szégyelli magát. Nekem kínos a szívemhez leginkább közelálló viseletben, Bocskaiban feszítő Sneirdert nézni és hallgatni, nekem, aki már a CEU-ügy idején szakítottam ezzel a nemzetáruló, hitehagyott, lélekvesztett bandával, mely mára leginkább egy fanatikus szektára hasonlít.

Ezeknek nem számít a nemzeti érdek, a nemzeti összetartás, a magyar múlt és jövő, nem számít józanság, a racionalitás, nem számítanak a legegyszerűbb logikai összefüggések, nem számítanak a bajtársak sem, akik közül egyre többen felállnak és rámutatnak, hogy nem erre szerződtünk, nem volt arról szó, hogy politikai prostituáltakká kell válnunk Jobbikos színekben.

Aki mást mond, mint a földtől teljesen elszakadt, álomvilágban élő pártvezetés, az a Fidesz által megvett ember, az áruló. Talán legbelül érzik, hogy bizony a távozók azok, akiknek fontosabbak az elvek és az értékek, s hogy nem ők az árulók, hanem az egész párt, mely együtt tüntetett Gyurcsánnyal a frissen, nagy többséggel megválasztott kormány ellen, mely alig leplezetten egyeztet a globalista irányítottságú álbaloldallal, mely a magyar nemzet valódi ellenségei helyett – igen, ezek közé tartozik Soros György is, dokumentáltan – a törvényes magyar kormányt támadja, ahol tudja.

Egyet tudnak, ezek a szerencsétlenek, hogy „Orbán takarodj”, hogy utána mi lesz, az nem érdekli őket. Hogy a megfelelési kényszeres Jobbik valamint a globalista segédcsapatok szörnykoalícióját Brüsszel megeszi reggelire, azzal nem foglalkoznak.

Azt remélte Roy, hogy nem lesz senki aki rámutasson, hogy az a kis utca, ahová jó érzékkel szervezték a megemlékezést nincs „többszáz méter”, hogy nem hömpölygött semmiféle tömeg, nem volt ott „több ezer”, hanem legfeljebb többszáz érdeklődő?

Azt hitte, hogy ma az internet világában nem lehet visszakézből cáfolni, hogy a Jobbikra szavazott volna 1.300.000 ember? Bárki két kattintással meggyőződhet arról, hogy a Jobbikra soha nem szavazott még 1100.000 ember sem.

Azt hiszi, hogy valaki beveszi azt a blöfföt, hogy egy millió emberrel lettünk kevesebben a Kárpát medencében 8 év alatt? Legfeljebb a maga szektája.

Szégyen.

Intellektuális, morális és politikai szégyen.

Soha nem hittem volna, hogy ez lesz a nemzeti gondolkodású emberek közösségéből, ez lesz a legértékorientáltabbnak tűnő pártból. Lassan örül az ember, hogy amit látunk, az a végjáték. Mert ez a szerveződés csak árt. Nem elsősorban a kormánynak. Sőt, megkockáztatom, hogy a kormánynak és a kormánypártoknak elektorális szempontból a Jobbik többet használ, mint amennyit árt. A nemzetben gondolkodó emberek közösségének árt. Annak a közösségnek, melynek jelentős részét épp ez a párt fogta egybe közel másfél évtizeden át.

Borbély Zsolt Attila