Magyarország a magyaroké

  

A lét a tét

A rendszerváltást lezáró 1990-es választás óta nem volt ekkora tétje egyetlen párt-megmérettetésnek sem. Április 8-án a magyar nemzet nemcsak országgyűlést és azon keresztül kormányt választott, hanem jövőt is. A tét nem volt kevesebb, mint Magyarország megmaradása magyar országként.

Ha három mondatban kellene összefoglalni Orbán Viktor politikai üzenetének lényegét a választások kapcsán, akkor ez a három mondat lenne az. Olyan három mondat, mellyel racionálisan gondolkodó, és nemzeti értékrendet valló ember csak egyetérthet. A választás lényegében azt mérte le, hogy hány ilyen ember van. Mint megtudtuk, nem kevés. A vidék megmozdult és egyértelműen letette a voksát a keresztény fehér kultúra megmaradása mellett.

Orbán Viktor március 15-i beszédében arra figyelmeztetett, hogy a közelgő választáson nem az ellenzékkel áll szemben a kormány, hanem a globális világhatalommal. Nem pont ezeket a szavakat használta, de ez volt a lényeg.

Igaza volt Szakács Árpádnak, aki a 907-es pozsonyi csatához hasonlította ezt a választást. Akkor is összefogtak európai nagyhatalmak ellenünk, most is. Akkor is a megsemmisítésünk volt a cél, most is. A különbség legfeljebb annyi, hogy a jelenlegi ellenfelek csak színleg európaiak, s valójában épp Európa elveszejtésén dolgoznak gőzerővel. Hadd idézzük:

„Pozsony közelében 907 nyarán, 1111 évvel ezelőtt sorsfordító diadalt arattak őseink a Pannónia visszafoglalására indult keleti frank–bajor csapatok felett. A pozsonyi csatában az akkori kor viszonyaihoz képest a leghatalmasabb hadsereggel, sokszoros túlerővel támadtak a magyarokra Európa akkori urai. Esélyünk sem volt a győzelemre. Csak az akaratunk volt elszánt, ez pedig csodát tett. Átadtuk névjegyünket a korabeli Európa nagyképű vezetőinek és belevéstük emlékezetükbe országunk határait. (…)

Április 8-án a globális világ összes hatalma, a teljes brüsszeli apparátus, civil szervezetek álcájában amerikai és európai pénzügyi csoportok, az egész világot behálózó médiafelületek, a Facebook, a Google manipulátorai hazai zsoldosaikkal megpróbálják elsöpörni az iszlamizáció útjába álló kis országunkat. Ez ma a világ legnagyobb hadserege. Egy másik háború, egy másik csata, más eszközökkel.

Egy sorsfordító ütközet, ahol a tét: jelenkorunk nyugalma, öregkorunk biztonsága, gyermekeink, unokáink magyar jövője.”

Nemzetben gondolkodó értelmiségi körökben gyakran hallottam azt a vádat, hogy fideszesek „túltolják” a Sorosozást, és a migránstémát. Amikor a lét a tét, aligha lehet ezt az alapvető kérdést „túltolni”, annyi viszont biztos, hogy Soros György egész tevékenysége kiváló illusztráció arra, hogy miként működik az a hatalmi góc, a „pusztító világerő”, a „szervezett magánhatalom”, mely a színfalak mögül irányítja a politika színpadán a történéseket. És ellentétben e hatalmi konglomerátum más tagjaival, Soros manőverei jól dokumentáltak[1], csak az nem látja ezt be, aki nem akarja, vagy akit azért fizetnek, hogy e kérdésben félrevezesse a közvéleményt.

Végül nem valósult meg tűpontossággal az Orbán Viktor által prognosztizált felállás, miszerint minden választókerületben egy nemzeti jelölt áll majd szemben egy Soros-jelölttel, de ennek oka nem az ellenzék szándékának homogenitásában rejlett. A globalista irányítottságú ellenzék – és ebbe beleértendő a Jobbik is – minden egyes tagja a legfontosabbnak azt tartotta, hogy Orbán Viktor hatalmát megtörje.

Ezzel együtt egyik oldalról az egzisztenciális problémák – több párt a létért küzdött, pontosabban a parlamentbe való bejutásért – másik oldalról a nyílt összefogás veszélyessége[2] arra indította őket, hogy állva tartsák jelöltjeiket, ne léptessék vissza őket, hanem taktikai szavazásra bíztassák a választópolgárokat. Konkrétan arra, hogy ne az általuk leginkább kedvelt pártra adják a voksukat az egyéni választókerületek vonatkozásában, hanem a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. És ebben semmi különbség nem volt a Jobbik és a magukat baloldalra soroló ellenzéki pártok között.

Gaudi Nagy Tamás hívta fel a figyelmet egy fórumon, (mely keretében a nemzeti radikalizmus jövőjét elemezték korábbi Jobbikosok, akik a párt balfordulata miatt ma már a Fidesz mellett tették le a voksukat) arra, hogy a Jobbik által finanszírozott Iránytű intézet számos körzetben a baloldalra való szavazásra buzdít a saját jelöltekkel szemben. Idézzük a Jobbik volt parlamenti képviselőjének blogját: „A Jobbik által fenntartott és pénzelt Iránytű Intézet által működtetett és a Jobbik által támogatóik figyelmébe ajánlott (https://www.facebook.com/JobbikMagyarorszagertMozgalom/posts/10156018414...) kireszavazzunk.hu választási tanácsadó oldal legerősebb ellenzéki jelöltként 27 választókerületben balliberális jelölt mellett agitál, köztük 6 gyurcsányista DK-sra.

A Jobbik által támogatandó DK-sok között van Budapesten a II. kerületben például az Európai Parlamentben folyamatosan a hazánk ellen harcoló, bevándorláspárti Niedermüller Péter és a 2006 őszi rendőrterrort tagadó, Trianont megérdemeltnek nevező, volt szadeszes Bauer Tamás. Újpesten Hegedűs Lorántné ellenében az a DK-s Varju László a támogatandó favorit a nagy kiegyezés szellemében, aki közösségi oldalán arra tesz fogadalmat, hogy"Fogadom, hogy mindent megteszek a köztársaság újbóli megalapításáért. Minden erőmmel azon leszek, hogy népszavazással újra Alkotmányunk legyen."

A Jobbik EU imádó üdvöskéje, a vásárhelyi győző Márky-Zay Péter ajánlata pedig még több balliberális jelöltre való szavazásra buzdít: http://www.orbannakmenniekell.hu/”

Tény, ami tény, ahol ellenzéki győzelem született, többnyire a taktikai szavazásnak volt köszönhető. Ez ad magyarázatot arra a sajátos jelenségre, hogy 2014-ben 43,55 százaléknyi listás szavazat mellett 133 mandátumot nyert a Fidesz-KDNP szövetség, míg 2018-ban 49,23 százalék[3] „csak” eggyel többet, 134-et, mondjuk 144-145 helyett.

Baloldali helyzetkép

Az április 8-i választás rendet vágott a baloldali ellenzék soraiban. Életre ítéltetett a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció, a LMP valamint az MSZP-Párbeszéd szövetsége. Lassú kimúlásra a mélyen az 5% alatt teljesítő Momentum (2,84%) és az 1%-ot sem elérő, 0,64%-al záró Együtt. Említést érdemel a Munkáspárt is, mely nem lévén globalista irányítottság alatt, a megmaradás ösztönétől vezérelve tisztességgel kiállt a kormány migránspolitikája mellett. A párt sorsa az lett, amit elemzők megjósoltak: lényegében kihalt a bázisa, nem érték el az 1%-ot sem.

Gyurcsányék esetében rezgett a léc, a párt alig ugrotta meg a bejutási küszöböt (5,58%), pedig elnöke jól eltalálta az erdélyieket mocskoló, Orbán-ellenes csőcselék alaphangulatát a határon kívül élő magyarok szavazati joga ellen indított aláírásgyűjtéssel valamint az emlékezetes, még Tamás Gáspár Miklós által is bírált kolozsvári kampány-videoval[4].

Ennek oka az lehet, hogy Vona Gábornak sikerült útszéliségben, agresszivitásban megelőzni Gyurcsány Ferencet s a DK táborának egy része hozzá pártolt. Mondhatjuk úgy is, hogy Vona az orbáni politikának vonzóbb tagadását jelentette, mint az elkopott, magából ismételten bohócot csináló Gyurcsány. Szép lett volna, ha az anyaországi szavazatok összeszámlálása után nem 5,5 százalék körül stabilizálódik a DK eredménye, hanem 5,1-nél, hogy az erdélyi levélszavatok ejtsék ki a pártot a parlamentből. Sajnos nem így lett. Másik oldalról viszont az, hogy Gyurcsány parlamenti tényező maradt, többletesélyt ad a továbbiakban a kormánypártoknak. Több elemző is megállapította, hogy Gyurcsány politikai mozgása olyan, mintha saját kapura játszana, sokkal többet árt az ellenzéknek, mint amennyit használ, már persze, ha használ egyáltalán.

Miután Schiffer András, aki az elmúlt években többször is okozott kellemes meglepetést a karakán kiállást sokra tartó, nemzetben gondolkodó polgároknak[5], háttérbe vonult, nem sok esélyt látszott arra, hogy az LMP meg tud maradni a politikai porondon. Ez mégis sikerült. Sőt, a párt magabiztosan vette az akadályt, 6,5 %-ot szerezve. Ennek köszönhetően nagy valószínűséggel  tényező marad akkor is, ha most belharc dúl a pártban, a baloldallal való informális összefogás miatt. Érdekes, de hála Istennek csak elméleti kérdés, hogy ha a Fidesz nem szerzi meg az 50%-ot, akkor vajon az LMP hajlandó lett volna-e koalíciós kormányzásra Orbán Viktor miniszterelnöksége mellett. Valószínűsíthető, hogy igen. Vélhető, hogy ezért is állt ki Karácsony Gergely a választás reggelén[6], hogy megfenyegesse a köztársasági elnököt, hogy ne merje a győztes párt elnökének adni a kormányalakítási megbízást, amennyiben a Fidesz nem kap abszolút többséget. (Ki másnak adta volna? A parlamentáris demokráciákban a legtermészetesebb dolog, hogy legtöbb mandátumot szerzett párt vezetője kap először esélyt arra, hogy kormányt alakítson.)

Bejutott az MSZP-Párbeszéd szövetség is, bár megeshetett volna, hogy a vidék megmozdulása miatt 10% alá csökkenjen az eredményük. Az első nyilatkozatok arról szóltak, hogy folytatja a két szervezet az együttműködést. Annyi valószínűsíthető, hogy az MSZP elvesztette az esélyét arra, hogy a baloldal vezető ereje legyen.

A Jobbik kilátásai

A Jobbik esetében nem merült fel a parlamentből való kiesés lehetősége, hiszen minden közvéleménykutató cég 10% fölött mérte őket, miközben mint egyedül induló pártnak csak 5% volt számukra a küszöb.

Felmerült viszont másik három kérdés.

Az első csak elméleti: bejön-e a Vona stratégiája és abszolút többséget szerez-e párt? Ez még akkor is kétséges lett volna, ha a teljes baloldali ellenzék hallgat Heller Ágnes szavára[7] és visszaléptetik az összes jelöltet. De erre gyakorlati esély nem volt, annál többet számítanak a pártszempontok. Úgyhogy a választás napjának reggelén tudni lehetett, hogy a Jobbik számára a nap nem fog győzelemmel zárulni.

A második, hogy szövetségben a baloldal pártjaival sikerült-e 50% alá nyomni a Fideszt. Erre a kérdésre meggyőző választ adott a magyar nép, nemcsak abszolút többséghez, de immár harmadik alkalommal alkotmányozó többséghez juttatva a kormányzó pártokat.

A harmadik, hogy több vagy kevesebb szavazatot kap-e a párt, mint négy évvel korábban. Nos, e kérdésre nem született egyértelmű válasz, abszolút számban ugyanis valamivel többen voksoltak a Jobbikra (2014-ben 1.020.476-an, 2018-ban 1.029.604-an, s ez a szám még nőhet a 100%-os feldolgozottságig), relatíve azonban rosszabb eredményt ért el a párt, mint négy évvel korábban. (2014-ben 20,3%-ot, 2018-ban 19,47%-ot). A kevesebb, mint tízezer fős szavazat-gyarapodás azonban nem sok jót ígér, a karizmatikus egyszemélyi vezető Vona Gábor ugyanis lemondott, s jelezte azt is, hogy nem fog indulni a tisztújításon, mi több, parlamenti mandátumát is visszaadja. Vonához hasonló kaliberű tartalékosa épp úgy nincs a Jobbiknak, mint ahogy Orbánhoz mérhető elnök-aspiráns sincs a Fideszben. Vállalná a pártelnökséget Toroczkai László, akit támogat Novák Előd is[8], azonban a Vona-szárny állítólag Sneider Tamást indítja, aki egyébként ki is állt Toroczkaival szemben Vona mellett. A kézirat lezárásának idején a küzdelem kimenetele bizonytalan, azonban sejteni lehet, hogy a Vona-Szabó páros által átformált párt nomenklatúrája lesz a királycsináló, így Sneidernek jóval nagyobb esélyre van a győzelemre, mint annak, akit végül a párt radikális szárnya indít.

A párt minden esetre a poszt-Vona korszakban gyengülni fog, annál is inkább, hogy a Jobbikon belül senki nincs már, aki világosan beszélne a néppártosodás és a sorozatos nemzetárulás témájában[9], aki tárgyszerűen közelítené meg a Fidesz kormányzati teljesítményét, aki a nemzet érdek szempontjából mérlegelne, úgy, hogy közben a féktelen Orbán-gyűlölet ne rontsa jelentősen a tisztánlátását. Mindehhez hozzáadhatjuk azt is, hogy Simicska Lajos nem finanszírozza tovább a Magyar Nemzet által hónapról hónapra termelt hiányt és elhallgat a Lánchíd rádió is.

A legfrissebb hír, hogy Morvai Krisztinát visszahívja a Jobbik az Európai Parlamentből. Ez is azt mutatja, hogy semmi jót nem várhatunk, Vona lemondása nem eredményez politikai önvizsgálatot, a Jobbik vezetőinek arcátlansága viszont nem ismer határokat.

Ugyanakkor az is világos, hogy ha netán Morvai lemondana, akkor azzal nem neki ártanának, hanem Magyarországnak és a fehér keresztény kultúra megmaradásáért küzdő csapatnak, ugyanis a képviselőnő betelepítési kvóta elleni harc egyik meghatározó európai politikusa. A Brüsszellel szembeni magyar ellenállást gyengítené és a betelepítés-pártiakat erősítené, ha Morvai már nem lenne tagja a jövő évben esedékes választásokig az Európai Parlamentnek. Mi sem nyilvánvalóbb: a Jobbiknak fontosabb a kisstílű bosszú pártpolitikai alapon, mint korunk legnagyobb kérdése, hogy megmarad-e Európa Európának vagy a Kalergi tervnek megfelelően egy kevert fajú, nemzeti identitás nélküli népességnek adja át a helyét a jelenlegi, többségében még fehér keresztény lakosság.

S akkor arról még nem szóltunk, hogy Morvai Krisztina nélkül nem biztos, hogy egyáltalán parlamenti párt lenne a Jobbik. Ő volt a párt arca a nagy áttöréskor, a 2010-es választások főpróbáján, a 2009-es európai parlamenti választásokon, nem kis részben neki köszönhető, hogy a Jobbik nemcsak átlépte az 5%-os küszöböt, hanem közel 15%-ot ért el ezen a megmérettetésen. Persze a hála, mint Pozsgay Imre leszögezte, nem politikai kategória. Morvai Krisztina szerencsére frappáns választ adott a Jobbiknak: „Az európai parlamenti képviselők jogállásáról szóló jogszabály ilyen jogi lehetőséget nem ismer, így mandátumom lejártáig, 2019 júliusáig tisztségemben maradok. Az eddigi következetességgel, elszántsággal fogom képviselni Magyarország érdekeit, összhangban saját lelkiismeretemmel és a Jobbik 2009. évi, illetve 2014. évi európai parlamenti választási programjával, amelynek végrehajtására a választók felhatalmaztak"[10]

Elképesztő, hogy miként tudott, egy jobb sorsra érdemes párt ideáig süllyedni.

Az egész egy vaskos hazugsággal kezdődött, amit előbb csak a kuruc.info-n olvashattunk meg a talpasoktól hallhattunk, de egy idő után átvette Vona Gábor is. Eszerint Gyurcsány és Orbán között nincs különbség. Vona odáig ment, hogy az EMI táborban nem kevesebbet állított, mint azt, hogy nemzetpolitikai szempontból 2010 nem jelentett cezúrát a magyar közéletben. Mintha legalábbis a magyar állampolgárság kiterjesztése, a trianoni békediktátum elfogadási napjának, június 4-ének emléknappá emelése[11], az erdélyi autonomista szervezetek anyagi és erkölcsi támogatása nem lett volna épp elég egyértelmű cezúra a jelszavakon és a magyar nemzetegyesítés programján túl.

Ezt a hazugságot úgy értékelték sokan, hogy ez a törlesztés mindazért a szennyért, amit a Fidesz hordott a Jobbikra, eladdig még indok és alap nélkül (Moszkva-bérencség, MSZP kreatúra stb.).

Sajnos ez volt az az eszmei táptalaj, melyből szárba szökkent mindaz, ami ma a Jobbikot jellemzi. Innen jutott el a Jobbik oda, hogy azt hirdesse, Gyurcsány is jobb Orbánnál, hiszen ha egyszer a párt szóvivője arra bíztatja a választókat, hogy válasszák a legesélyesebb jelölteket a fideszessel szemben, miközben egyes kerületekben a DK jelöltje a legesélyesebb és ezt a párthoz közel álló intézet még hirdeti is, akkor elég egyértelmű, hogy a párt számára Gyurcsány is jobb Orbánnál. Ez olyan fokú csőlátás, amire nehéz szavakat találni.

Ami ma a Jobbikban történik, Morvai visszahívása, a Vona-szárny kiállása az eddig politikai vonalvezetés mellett arra utal, hogy folytatódik jobboldali testvérháború. Gyalázatos, hogy a Jobbik is csatlakozik egy tisztességes választás után, egy nagy részvétel mellett nagy többséggel frissen megerősített kormányfő elleni tüntetéshez. Ez nem konzervatív néppárti tempó, hanem bolsevik mentalitás.

Úgy korrekt, hogy arról is ejtsünk szót, hogy mit tehetett volna a Jobbik ahhoz, hogy megmaradjon nemzeti erőnek. A válasz nagyon egyszerű: azt a politikát kellett volna folytassa, ami 2010-ben volt rá jellemző, amikor nemcsak hirdette, hogy minden olyan kormányjavaslatot megszavaz, ami a nemzet érdekét szolgálja, hanem azt is tette. 2016 őszétől ugyanis a párt szembe menve saját szólamaival következetesen megtorpedózza azokat a javaslatokat is, melyek a magyarság megmaradását és önvédelmét szolgálják, mint a kvótaügyi alkotmánymódosítás, a CEU megrendszabályozása vagy a civil törvény. S jó eséllyel a „Stop Soros” törvénycsomag elleni fellépésre is megkeresi majd a párt a mondvacsinált ürügyet arra, hogy ne támogassa azt.

Erdélyi visszhangok

Végül, de nem utolsósorban vessünk egy pillantást szűkebb hazánkra, Erdélyre. Itt a Fideszre voksolók aránya ismét 90% feletti volt, nagyobb szavazási kedv mellett. Ehhez hozzájárult, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt mellett az RMDSZ is aktivizálta magát a mozgósításban és szavazatbegyűjtésben, igaz, jelentős regionális különbségekkel és a végeredményt illető masszív túlzással.[12]

A Fidesz győzelem nem fogja érdemben megváltoztatni az erdélyi politikai térképet. A kormánypártoknak nincs kiemelt stratégiai partnerük, baráti és eszmei szálakon kötődnek a két kisebb autonomista párthoz, az EMNP-hez és az MPP-hez, de reálpolitikai megfontolások miatt minél harmonikusabb viszonyra törekednek az erdélyi szavazatok zömét választásról választásra beseprő RMDSZ-szel is.

Meg is tehetik, mivel annak 2011-ben megválasztott elnöke, Kelemen Hunor, elődjével, Markó Bélával szemben pragmatikus és opportunista. Markó is opportunista volt Bukaresttel szemben, de az anyaországban inkább a magukat balra soroló erőkkel kereste a szövetséget, s az utóbbi években is több ízben nekitámadt Orbán Viktornak, hol a nemzetállam, hol az illiberális demokrácia, hol a kerítés témájában. De ezen nincs mit csodálkozni egy olyan politikus esetében, aki még a Székelyek Nagy Menetelés ellen is képes volt állást foglalni, amikoris a politikai vezetők közül egyedül Gyurcsány szólt a figyelemfelkeltő, elsöprő sikerű akció ellen, s még az Együtt és az MSZP is támogatta a székely önrendelkezés melletti ily módon való kiállást.

Csak egyetérthetünk Tőkés Lászlóval, az EMNT elnökével és az EMNP védnökével, aki szerint választás „a szeretetnek a gyűlölet fölött aratott győzelmét hozta”. „Azok, akik a nemzet megosztásán ügyködtek, csúfos vereséget szenvedtek. Ezzel szemben viszont azok, akik a magyarság önvédelmi harcának ügyét tűzték zászlajukra, elsöprő sikert arattak” – mondotta a 1989-es temesvári népfelkelés ikonikus alakja.

„Magyarország a magyaroké” – üzente nemzeti ünnepünkön Orbán Viktor, átvéve a Jobbik közel tíz esztendővel ezelőtti jelszavát, jelezve egyben az is, hogy azoknak a Jobbikosoknak, akiknek nem a pártérdek az első, hanem a nemzeti érdek, a Fidesz-táborban a helyük.

Nekik is köszönhető, hogy győzött a megmaradás imperatívusza.

Bízunk benne, hogy a következő négy év a megmaradáson túl a lélekszámbeli gyarapodást is elhozza.

Borbély Zsolt Attila

---

[1] Hogy csak a magyar nyelven megjelent precíz, kétségbe vonhatatlan tényekből építkező szövegek közül említsünk néhányat: Schmidt Mária: A baloldal sírásója (http://latoszogblog.hu/blog/a_baloldal_sirasoja), Máté T. Gyula: Kicsoda ön, Soros György? (sorozat a Demokratában), Andreas von Rétyi: George Soros (Pesti Srácok kiadó, Budapest.

[2] A politikában egy meg egy az nem kettő, ha eltérő társadalmi hátterű és eltérő krédót valló pártok táboráról van szó. Ha a Jobbik nyíltan összefog Gyurcsányékkal illetve az egész baloldallal, az kontraproduktív lehetett volna.

[3] A közölt eredmények a kézirat lezárásának idején a 98,96%-os feldolgozottságnak felelnek meg. Forrás: http://www.valasztas.hu/dyn/pv18/szavossz/hu/orszlist.html

[4] A TGM szöveget rejtő link elvezet a kampány-videohoz is: http://tgm.transindex.ro/?cikk=1257

[5] Pl. a kötelező holocaust-oktatás ellenzésekor vagy midőn felesleges hangulatkeltésnek nevezte a Német Megszállás Emlékműve körüli ballib hisztit.

[6] https://www.facebook.com/magyarinfo/videos/10156120087788467/

[7] https://24.hu/belfold/2018/03/22/heller-agnes-a-baloldalt-leptetne-vissza-a-jobbik-javara/

[8] A Pesti Srácok összefoglalója bőven idézi a Jobbik radikális vezetőinek megnyilatkozásait: https://pestisracok.hu/toroczkai-es-novak-rarugta-az-ajtot-vonara-mar-az-elnoksegi-ules-elott-kiosztottak-a-bukott-elnokot/

[9] E kettő nem feltételezi egymást, visszafogott ,„néppárti” retorikával is lehet következetes nemzeti politikai folytatni.

[10] https://888.hu/article-morvai-krisztina-ismet-leoltotta-a-jobbikot

[11] Más kérdés, hogy ezt miként tette Fidesz, s hogy a nemzeti összetartozás napjáról jellemzően nem megemlékeznek, hanem ünneplik azt, ami abszurd és visszatetsző.

[12] Ismerve az EMNT által begyűjtött valamint postai úton továbbított szavazatok számát, matematikai lehetetlenség, hogy igaz legyen az RMDSZ állítása arról, hogy 100.000 szavazatot gyűjtöttek volna össze.

A szöveg a Kapu számára készült, a hó végén megjelenő áprilisi számban lát napvilágot.