Alig több mint fél év van hátra a
jövő évi választásokig. A felmérések nagy része szerint az országban a
kormányváltás hívei vannak többségben. Ez nem különösebben meglepő, a politikai
inga mutat nálunk némi szabályosságot, 2006-ig minden választáson az ellenzék
győzött. Ha a Fidesz megnyeri a 2006-os választásokat, vélhető, hogy 2010-ben
visszajön az álbaloldal, majd 2014-ben ismét győz az Fidesz és így tovább, ki
tudja meddig.
Bármily furcsa, de a nemzeti erőknek
és az egész országnak nagy szerencséje volt Gyurcsányék 2006-os győzelme.
Enélkül elmaradt volna 2006 forró őszen, nem erősödött volna meg a nemzeti tábor,
nem vált volna hiteltelenné a nemzet főhazugja, nem következett volna be a
nemzeti erők földcsuszamlásszerű győzelme 2010-ben és nem töredezett volna szét
az álbaloldal. Így azután a Fidesz nem teremtett volna saját sajtóbirodalmat,
nem gyűrte volna maga alá a közmédiát, ami, mondhatnak az Orbán-fóbiás Jobbikosok
bármit, kifejezetten pozitív irányba befolyásolta nemzeti létesélyeket. S akkor
is így van ez, ha bőségesen vannak mulasztások, ha nincs kihasználva
kellőképpen az a hatalmas nemzetépítő, nemzeti öntudat-regeneráló potenciál amit
a közmédia jelent. Hogy egyetlen frappáns példával éljünk a Petőfi rádió tingli-tangli
zenét sugároz napestig, a nemzeti rockzenekarok illetve a könnyűnek nevezett
műfaj minőségi vonala helyett (P. Mobil, Beatrice, Karthago, East, Solaris,
Kormorán, de mondhatok új neveket is, Special Providence, Palmetta stb.)
Egy szó, mint száz, a választók
nagy része Közép és Kelet-Európában szereti a kormányt hibáztatni mindenért s mivel
a mindennapi életnek megvannak a maga problémái mindenütt, a kormány ellen
hergelés hatékony lehet, különösen ott, ahol a kormány is ad támadási
felületet. Azt se feledjük, hogy az egész korszellem, amit a globalista
háttérhatalom határoz meg, kozmopolita, hedonista, értékromboló, s ez a
libertinus álbaloldali[1]
ellenzéknek kedvez.
Szinte csoda, hogy a kormány
tartja pozícióit, és kormányváltást akarók nagy száma dacára a
mandátumbecslések a Fidesz kétharmados győzelmét vetítik előre. Ez kétségkívül
a magyar választási rendszernek is betudható, de azért nem kis mértékben
hozzájárul az is, hogy az ellenzéknek sem érdemi programja, sem olyan jelöltjei
nincsenek, akik egyáltalán egy ligában játszanának Orbán Viktorral.
Így kerül azután egy platformra a
választási rendszer kérdésében Pörzse Sándor, Zagyva Gyula, Csintalan Sándor és
Stohl András, hogy ne soroljam fel az összes ballib figurát, aki megjelenik a
nemzetellenes bajkeverő Gulyás Márton videójában. Miközben a választási
rendszerrel nincs gond, az bármilyen politikai erőcsoportot „premizál”, mely
kellő támogatottságot képes felmutatni. Lehet szidni a választási rendszert
azért, hogy a legnépszerűbb pártokat előnyben részesíti az egyéni kerületes
rendszer révén, de azt se feledjük, hogy az érvényben levű rendszert nem a
Fidesz találta ki. Módosítottak rajta 2014-ben, de maga a logika, a vegyes rendszer,
az arányos és a többségi elv ötvözése az 1990 óta érvényben van. Nem kétséges,
a második forduló eltörlése a legnagyobb pártnak kedvez, mely most éppen a
Fidesz. De azt se feledjük, hogy az angol vagy a francia választási rendszer szerint
a Fidesz még nagyobb arányú győzelmet aratott volna 2014-ben, mégsem jellemző,
hogy a nemzetközi tekintélyű politológusok vehemensen bírálnák az említett
országok egyéni kerületes rendszerét.
Ugyanakkor az is tény, hogy
miként Török Gábor politológus ismételten rámutatott (mi több, nem is mulaszt
el egyetlen esélyt sem, hogy ezt ki ne hangsúlyozza) a kormány megbuktatására van
egy reális lehetőség, éspedig az, ha minden választókerületben egyetlen ellenzéki
jelölt marad állva és az egyes pártok közelebb hozzák egymáshoz politikai táborukat,
annyira, hogy ne legyen problémás egy DK-snak vagy MSZP-szavazónak a Jobbikra pecsételni.
Vagy fordítva.
Kicsi az esélye annak, hogy ez az
össz-ellenzéki koalíció létrejöjjön, de azért hiba lenne elbizakodni és
lefutottnak gondolni a választást.
Jelenleg nem ebbe az irányba fejlődnek
a politikai folyamatok, ennyi bízvást leszögezhető. Botka László[2]
lemondása nem tett jót a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetségnek. Nem
kétséges, elhárult egy akadály, megnyílt a lehetőség az MSZP és a DK együttműködése
előtt, de úgy tűnik, hogy a sikertelenség, a frusztráció inkább marakodást
indukál a politikai erőtér eme szegmensében, mint összefogást. Négy évvel
ezelőtt az ellenzéki politikai kabaré két főszereplője Mesterházy Attila és
Bajnai Gordon volt, most egyre hosszabbodik a kormányfői pozícióra ácsingózó
ellenzékiek listája, miközben nem lehet még tudni, hogy a legerősebb utódpárti
töredék, az MSZP kivel vág neki a jövő évi megmérettetésnek.
Törésvonalak a felszínen s mélyben
Pokol Béla mutatott rá a
kilencvenes évek közepén arra, hogy a magyar politikai életben van egy mélyen
fekvő törésvonal, mely a nemzethez való viszony mentén húzódik, a pártokat nem
ritkán keresztbe metszve. Ez a törésvonal annyira erős volt, hogy pártok
töredeztek szét a hatására, politikusok hagyták ott pártjukat, melynek
megalapításában és felépítésében részt vettek. Erre a törésvonalra épül rá
bizonyos mértékig a globalista/lokalista törésvonal is azzal a megjegyzéssel,
hogy van egy párt, konkrétan az LMP, mely, míg Schiffer András volt az elnöke,
határozott antiglobalista politikát vitt, míg nemzeti oldalra aligha volt sorolható,
annak dacára, hogy akadtak pozitív és méltánylandó megnyilvánulásai[3].
Visszatérve a nemzeti/kozmopolita
törésvonalra a jobb/bal ellentét ezzel mindig is részbeni átfedésben volt. Úgy
is fogalmazhatunk, hogy a jobb/bal törésvonal mentén szemben álló felek
politikai profilját tisztította a nemzeti sorskérdésekhez való hozzáállás. Az
MSZP-ből távoztak a nemzetben gondolkodók Pozsgay Imrétől Szűrös Mátyásig, az
utolsó kilépő Szili Katalin volt, aki ma autonómia-ügyi kormánymegbízott, így
mára az MSZP egy valódi globalista, kozmopolita nemzetellenes párt lett, mely
sem történelemképében, sem retorikájában, sem tényleges törekvéseiben nem
különbözik a történelem szemétdombjára került egykori SZDSZ-től, melynek
egyébként egyenes ági szellemi örököse a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció.
A Fideszből a kultúrharcos kozmopolita derékhad távozott 1993 második felében,
a Fodor-csapat, ami persze nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna
kripto-kozmopolita karrieristák a pártban. Mindig is erős volt a
globalista-atlantista vonal, emlékezzünk, hogy a globalista erők eddigi
legnagyobb ármányának, az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi
megállapodásnak az ügyében az LMP sokkal elvszerűbb álláspontot képviselt, mint
a Fidesz.
Azt is látni kell ugyanakkor,
hogy a Fideszben a nemzeti, antiglobalista vonal határozottan erősödik, a párt
prominensei egyre többet mernek kimondani a tényleges valóságról, Kövér László
nyíltan beszél a globális háttérhatalomról, Semjén Zsolt a nemrégiben a Kossuth
Rádió Vasárnapi Újság című műsorának adott interjújában a szabadkőművesek
felelősségét feszegette a migránsválság kapcsán. Hadd idézzük a KDNP
honlapjáról a vonatkozó sorokat: „a
migrációs válság kiinduló oka a szabadkőművesség, amelynek volt „jakobinus,
bolsevik verziója", és a „sokadik leágazása ez a Soros-féle
szélsőliberális dolog", amely „szívéből gyűlöli a keresztény
hagyományokat", és ha lehetséges, még jobban gyűlöli a nemzetállamokat.
Meg is akarja szüntetni őket és európai egyesült államokat akar létrehozni. Ezt
Brüsszelből „személytelen, elszámoltathatatlan" bürokrácia irányítaná,
különböző NGO-knak (nem kormányzati szervezeteknek) „átnyomva" a hatalmat.”[4]
Tökéletes összefoglalás, írhatta volna bármelyik lényeglátó, szókimondó nemzeti
elemző, akár Bogár László vagy Drábik János is.
A Soros-terv kellő mértékű
tematizálása nyilván beilleszkedik abba a logikába is, hogy választást ellenségkép
felmutatásával lehet nyerni. A Jobbik és hívei nyilván erre helyezik a
hangsúlyt. De a helyzet az, hogy Soros nem ellenségkép, hanem ellenség. Aki
ebben kételkedik, olvasson minél többet a spekuláns saját nyilatkozataiból és írásaiból.
Ebben sokat segít az a cikksorozat, ami a Magyar Időkben szeptember végén
jelent meg Lovas István fordításában.[5]
Nyilván a Fideszen belüli pozitív
erőeltolódásban és a nemzeti karakter erősődésében nem kis szerepet játszik
Európa Soros által támogatott, folyamatban levő muszlim megszállása, mely
létében veszélyezteti nemcsak az összes európai nemzetet, de magát a keresztény
fehér európai kultúrát is. Nincs olyan nap, hogy ne értesülnénk
migráns-támadásokról és ne hallanánk valami észveszejtőt az őshonos európai
népek vezetőinek önmegadásáról.
Sajátos, hogy a Jobbik épp ebben
a rendkívül kiélezett helyzetben lavírozik egyre inkább balra. Annál is inkább,
hogy ez a párt volt 2016-ig az a politikai erő, mely egyértelműen és
vitathatatlanul nemzeti és antiglobalista politikát képviselt. Nem véletlen,
hogy ma már a csalódott keményvonalas Jobbikosok körében erősen terjed az a
valóságalappal aligha bíró konteó, hogy Orbán és Simicska valójában össze sem
vesztek, az egész konfliktus csak színjáték, aminek célja az volt, hogy a
Jobbikot, mint a Fidesz potenciális ellenfelét a régi cimborák tönkretegyék.
Talán érvelni sem kell eme elmélet ellen, de azért hadd jelezzük, nagyon nagy
hazárdjáték lenne ez, arról nem szólva, hogy a Simicskán látható leépülés,
sajtóbirodalmának gyengülése, vagyonának megcsappanása. S persze a legutóbbi,
vélhetően elkeseredésből, tehetetlenségből származó festékszórós akció sem ezt
a hipotézist erősíti. Viszont eme elmélet megjelenése és terjedése azt jelzi,
hogy már a volt Jobbikosok nagy része is úgy látja, hogy a Jobbik politikáját s
főként 2016-os pálfordulását Simicska irányította.
Törésvonalak a Jobbik prizmáján
keresztül
Hogy Vona Gábor miként
gondolkodik a fentebb vázolt törésvonalakról, az világosan kitetszik abból a
levélből, amit a baloldali választóknak írt Botka lemondása után s melyben
bejelentkezett a baloldali választók miniszterelnök-jelöltjének. A baloldali
médiában (ideértve a Simicska-médiabirodalmat is) egyre népszerűbb Vona
Facebookon közzétett levelét a jobboldali sajtó nagy szenzációként tálalta,
miközben már legalább egy éve közhely, hogy a Jobbik úgy kívánja megnyerni a
2018-as választásokat, hogy baloldali szavazókat csoportosítaná át maga mögé.
Ami egyébként nem ördögtől való
ötlet, sőt, a magyar közéletnek jót tenne, ha eltűnne az utódkommunista
nemzetellenes álbaloldal, mely dróton mozgatott bábja a globális
világhatalomnak, és ha két jobboldali párt versengene egymással a kormányzati
hatalomért. Ezzel a tervvel kapcsolatban három probléma merül fel.
Az első a megvalósíthatóság. Vona
elképzelése arról, hogy a Jobbik a nemzetellenes pártokkal való összefogás
nélkül abszolút győztese lesz a választásoknak, mert a kormányváltást akaró,
felhergelt gyurcsányista s más álbaloldali párttöredékek hívei felismerik a
Jobbikban a számukra kedvező alternatívát, legfeljebb retorikai luftballon
lehet, ahhoz hasonló, mint amit Vona már meghirdetett 2010-ben és 2014-ben,
amikor teljes határozottsággal hirdette mindkét kampány során nemcsak azt, hogy
a Jobbik akár meg is nyerheti a választásokat, hanem azt, hogy a Jobbik meg fogja nyerni azokat. Bármennyire
cukisodott a Jobbik, bármennyire is levetkőzte lassan a szélsőséges imázst, a
Kádár-Aczél korszakban szocializált, majd az SZDSZ-es kultúrpolitika és média
által nemzeti öntudatában tovább roncsolt tömegek nem fognak olyan pártra
szavazni nagy számban, mely a nemzeti büszkeségre apellál, melynek
történelemképe összeegyeztethetetlen a baloldal öntudatpusztító, hamisított
toposzaival, a holocaust-ideológiával, a „Horthy-fasizmussal” és a „bűnös
nemzet” tézisével.[6]
A második probléma az ár, amit a
Jobbik illetve az egész magyar nemzeti oldal ezért fizet. Vona kommunikációjának
sarkalatos pontja, hogy nem a globalista háttérhatalom és annak látható
intézményei a magyarság igazi ellenségei a jelen történelmi helyzetben, hanem
Orbán Viktor, aki épp hadban áll ezzel az erőcsoporttal. Orbán Viktor
diabolizálása lehet, hogy segít megnyerni valamennyi választót a baloldalról,
de ugyanakkor szavazatveszteséggel is jár: azok a nemzeti gondolkodású emberek,
akik számára vezérlőelv az igazság és igazságosság alapértéke továbbá meg
vannak áldva az önálló gondolkodás képességével, aligha fognak a Jobbikra
voksolni. Különösen akkor nem, amikor Vona és a Jobbik épp a globalista erőknek
tesz ismételten gesztusokat, előbb az kvótaügyi alkotmánymódosítás
elbuktatásával, majd a CEU-ügyben és a civil törvény ügyében a Soros mellé
állással, legújabban pedig a bérunió olcsó politikai blöffjével, mely arra
azért jó, hogy Brüsszelt ne ellenségként tüntesse fel – holott az! – hanem
potenciális szövetségesként, mely majd megoldja, hogy a magyar dolgozó akkora
bért kapjon, belátható időn belül, mint a német vagy a svéd, s akkor majd nem
vándorolnak ki a fiatalok. Miközben Brüsszel nem tudja és nem is akarja e kérdést
megoldani, a legtöbb mi ezen a téren elérhető, az az, hogy a bérunióra való hivatkozással Brüsszel további
hatásköröket von majd el a tagállamoktól, amit nemzetben gondolkodó magyar
ember éppenséggel nem kívánhat.
Jól tetten érhető e torz optika
az említett facebookos levélből, amit érdemes szó szerint idézni: „Az országnak elege van Orbán Viktor aljas,
szociálisan érzéketlen, antidemokratikus és korrupt uralkodásából. 2018-ban a
társadalom el fogja zavarni a maffiakormányt, hogy a további leszakadás helyett
felemelkedő Magyarországot építhessünk. (…) A mai Magyarországon a társadalom
egyes csoportjai között már nem az a valódi törésvonal, hogy ki a jobb- és ki a
baloldali, hanem az, hogy ki akar kormányváltást és ki nem. Ki az, aki azt
kívánja, hogy Magyarország folytassa az útját ezen a leszakadó pályán, és ki
az, aki egy felzárkózó és felemelkedő országot szeretne építeni. Ez a közös cél
össze kell, hogy kössön bennünket, függetlenül attól, hogy egyébként milyen
világnézettel rendelkezünk és milyen kulturális értékrendben hiszünk. A kormány
leváltása nem ideológiai, nem érzelmi és nem pártszimpátiát érintő kérdés,
hanem össztársadalmi ügy.”[7]
Magyarán: az országot s a
nemzetet tudatosan építő Orbán leváltása annyira fontos cél, „össztársadalmi
ügy”, ami minden más megfontolást felülír, beleértve nyilván a
nemzeti/nemzetellenes törésvonalat. Ez nem más, mint elvi megágyazás a
nemzetellenes pártokkal való esetleges választási összefogásnak, amit egyébként
Vona Gábor a Mandiner tudósítása szerint kilátásba is helyezett a „Szeretem
Magyarországot Klub” vitafórumán, kijelentve, hogy a Jobbik bárkivel kész
összefogni a Fidesz ellen, s külön kiemelte az LMP-t, mint potenciális
szövetségest.[8]
Azzal, hogy a nemzeti politikát
folytató Orbánt nevezte ki Vona főellenségnek, akivel szemben akár a globális
világhatalom helyi segédcsapataival is össze lehet fogni, lényegében szétverte
a nemzeti oldalt és olyan stílust honosított meg mind a politikai arénában,
mind a köznapi politikai kommunikációban, mely ellenséggé tesz hasonló
gondolkodású embereket. Elég beleolvasni a világhálós Fidesz- Jobbik politikai
vitákba: nem érvek csatája zajlik, hanem gyűlölködés, címkézés[9].
Vona ismételten fröcsög a parlamentben a miniszterelnök ellen, olyan stílust
enged meg magának, ami minden jóérzésű, gondolkodni képes embert felháborít.
Aki egy kicsit is figyeli a közéletet, az tudja, hogy végre van nemzetépítő
koncepciója a hivatalban levő kormánynak. Ezt egyenlőnek mondani a magukat
baloldalinak nevező kormányok gazdasági és kultúrpolitikai ámokfutásával:
otromba hazugság.
A harmadik probléma a terv
esetleges sikere esetén merül fel. Ha a Jobbik netalántán győzne (nem fog) és
kormányt alakítana, akkor két lehetséges forgatókönyv van. Az egyik, hogy
engedelmes bábja lesz a háttérhatalomnak, ez egyébként valószínűsíthető, a
bérunió célkitűzése is ebbe az irányba mutat. Ebben az esetben semmi
nemzetpolitikai haszna nincs annak, hogy két úgymond nemzeti párt vetélkedik a
hatalomért, mert a Jobbik megszűnik nemzeti párt lenni. (Ami lassacskán a
győzelem és a teljes behódolás nélkül is állítható.) Ha netán valóra váltja a
Jobbik a választási ígéreteit és tényleg ellenáll Brüsszel betelepítési
kísérletének, továbbra is védve az országot a muszlim betolakodókkal szemben,
akkor a globális háttérhatalom médiája megeszi a pártot reggelire. Előásnak
minden korábbi radikális nyilatkozatot, minden kompromittáló információt,
minden szélsőséges vagy annak beállítható megnyilatkozást, a dunai cipőkbe
köpéstől Tiszaeszlár emlegetéséig s légüres teret kreálnak a párt körül. Ennél
a prognosztizálható nemzetközi elszigetelődésnél és káosznál sokkal jobb a
jelenlegi egyensúlyozó politika.
Az RMDSZ és a Fidesz
viszonyrendszere
A Jobbik politikusai előszeretettel
hivatkoznak arra, hogy a Fidesz valójában feladta az autonómiát, szövetkezett az
RMDSZ-szel, melynek nemzeti szempontból önfeladó politikája már több mint húsz
éve arra irányul, hogy a párt vezető elitje maradjon pozícióban és érjen el
annyi engedményt a bukaresti tárgyalások során, amit eredményként felmutatva
mobilizálni lehessen a választókat a következő megmérettetésen ahhoz, hogy a
szervezet parlamenti tényező maradjon.
E kérdés kellően komplex, nem
lehet egy mondatban elintézni. Hadd kezdjük megvilágítását egy Orbán-idézettel,
mely a kormányfőnek a Partiumi Keresztény Egyetem megnyitóján mondott
beszédéből való: „Van egy fontos dolog,
amit Tőkés László püspök úrtól tanultam. Mindig a helyzetteremtő magatartást
kell választani a helyzetkövető hozzáállás helyett. Ilyen helyzetteremtő
lehetőség és pillanat érkezett el Magyarországon legutóbb 2010-ben, amikor a
kétharmados felhatalmazásnak köszönhetően megindíthattuk a nemzetegyesítési
programunkat.”[10]
A helyzetteremtő magatartás nem
jelentheti azt, hogy irreális célokat tűzünk ki magunk elé. Jelen pillanatban
egyre egyértelműbbé válik, hogy Közép és Kelet-Európa a keresztény fehér kultúra
utolsó reménysége, a normalitás szigete, mely szinte mentes maradt a safe
space-ekbe s a természetellenes, beteg gender-ideológiába torkolló nyugati
liberalizmus agymosásától.
Jelen pillanatban az erdélyi
magyarság egyébként vészes asszimilációjánál sokkal nagyobb veszély fenyeget Brüsszel
részéről, mely ezekre a ma még kulturális és etnikai szempontból homogénnek
nevezhető, az államalkotó nemzetek kulturális arculatát tükröző országokra rá
akarja kényszeríteni a migránsok befogadását, ami ezt a homogenitást
rekordgyorsasággal megszüntetné. Ebben a helyzetben sokkal fontosabb az, hogy a
román-magyar viszony minél feszültség-mentesebb legyen és Romániát a V4-ekhez
közelítsék, mint az, hogy autonómia témájában a kormány maga ellen hergelje az
e kérdésben következetesen ellenálló román politikumot.[11]
Vélhetően a reálpolitika, az
erdélyi magyar szavazók több ízben kinyilvánított opcióinak elfogadása mellett
ez vezeti Orbánt arra, hogy a román hatalom kegyeit kereső, nem egyszer
szószegőnek és megbízhatatlannak bizonyult RMDSZ-szel keresse a szövetséget.
Nem elsősorban szavazatokról van szó, elvégre a határon túli szavazatokon egy,
legfeljebb két mandátum sorsa múlik, hanem sokkal inkább erkölcsi és
szimbolikus támogatásról. Egy nemzeti kormány, melynek a magyarság Kárpát
medencei újraegyesítése a kitűzött politikai célja, nem állhat hadban huzamos
ideig a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legnépszerűbb pártjával. És ez akkor is
így van, ha az a párt integrál teljesen felvállalhatatlan, vegytisztán
nemzetellenes elemeket is, mint amilyen a Bihar megyei szervezetük, melynek áldatlan
tevékenysége révén alig van nemzetellenes baloldali vezető, aki ne fordult
volna meg Nagyváradon az elmúlt másfél évtizedben, legyen szó Gyurcsányról,
Medgyessyről vagy Demszkyről. Legutóbb egyébként Lengyel László osztotta az észt
Szent László városában az Orbán Viktort ismételten (a kerítés ügyében is!) hátba támadó s Székelyek Nagy Menetelése
ellen felszólaló Markó Béla társagásában.
Kilátások
Ha a közvélemény-kutatásokat és
az ellenzéki térfélen zajló folyamatokat nézzük, akkor leszögezhetjük: emberi
számítások szerint a jelenlegi kormánykoalíciónak jó esélye van egy újabb
mandátumra. Ami több szempontból is örvendetes hír, elsősorban persze a más
alternatívákkal való kontrasztolás szemszögéből. A Fidesz győzelemnek a Jobbik
– álbaloldal szörnykoalíció lenne az alternatívája, akár kisebbségi,
ellenzékből támogatott kormány, akár nyílt koalíciós kormány formájában. Ezt
épeszű ember nem kívánhatja.
Másodsorban Európa muszlim
meghódításának idején e térségre is leselkedő veszély elhárítására alkalmasabb
vezető Orbán Viktornál nincs.
Végül azért is, mert minden jel
szerint beérik lassan a vetés, nemcsak retorikai fogás, hanem valós esély az,
amit Orbán hirdet: Magyarország felfelé ívelő pályára állhat. Nem mellesleg már
most sokkal jobbak a gazdasági mutatók, mint 2010-ben.
Orbán joggal mondhatta a
kolozsvári Protestáns Teológia Intézet felújított épületének újraavatási
ünnepségén: „A mi nemzeti missziós
parancsunk: megkeresni és megtartani a magyar közösségeket. A mi küldetésünk,
hogy kiharcoljuk, hogy szülőföldjükön boldoguljanak, magyarul tanulhassanak,
magyarként élhessenek. Ez a magyar kormány alkotmányban rögzített küldetése is.
Mi, magyarok határokkal elválasztva és szétszórva is egy közös test tagjai
vagyunk. Nem lehet egészséges, nem élhet teljes és boldog életet a test, ha
bármely tagja beteg. Ezért olyan egységes magyar nemzetet építünk, amelynek
közösek a céljai, közösek a feladatai, és már közösek a döntései is.” (…) „A
megmaradásért folytatott küzdelem után most olyan korszak következik, amikor
felívelésünk és kiteljesedésünk korlátait többé nem a külső körülmények
jelentik. Korlátaink többé nem kívül, hanem belül vannak. Arra és addig jutunk,
amire a bátorságunk, az elszántságunk, a tehetségünk és a becsületünk elegendő.”[12]
Borbély Zsolt Attila
A szöveg a Kapu hasábjain fog megjelenni a hónap végén.
[1]
Álbaloldalinak nevezem kommunista utódpártokat gazdasági szempontból, hiszen
ezek szociálisan érzéketlen, az országot a globalista étvágynak kiszolgáltató
politikát képviselnek.
[2]
Botka, aki Gyurcsány-mentesíteni kívánta az ellenzéki összefogást, nem tűnt
erős ellenfélnek. A „tegyünk igazságot, fizessenek a gazdagok” jelszó még a mai
lebutult világban is kevés a győzelemhez. Még akkor is, ha Fidesz- és Orbán-gyalázásban
a volt jelölt felvette a versenyt Vonával. Emlékezetes, hogy miniszterelnök-jelöltté
választásakor, idén, május végén elmondott beszédében Orbánt a nemzet legnagyobb
árokásójának, Fideszt pedig a legnagyobb nemzetgyilkosnak nevezte.
[3]
Ilyen volt a magyar állampolgárság kiterjesztésének megszavazása, a határon
túli nemzetrészek autonómiája melletti mindenkori kiállás, a kötelező
holocaust-oktatás ellenzése vagy a Német Megszállás Emlékműve kapcsán keltett
hisztériából való kimaradás.
[4]
http://kdnp.hu/soros-fele-szabadkomuvesseg-szivebol
[5]
George Soros: Íme a tervem a menekültkáosz megoldására, Magyar Idők, 2017.
szeptember 26. (http://magyaridok.hu/kulfold/igenis-van-soros-terv-1-resz-2265181/)
[6]
Lendvai Ildikó Vona Gábornak adott válaszában többek között erre is utalt,
amikor megkérdezte, hogy vajon „lelkes
volna-e az a bizonyos baloldali ember, ha majd minden sarkon Horthy-szobor áll?”
(http://hvg.hu/itthon/20171006_Lendvai_Ildiko_valaszolt_Vonanak_de_az_MSZPt_kritizalja_legjobban)
[7]
https://www.facebook.com/vonagabor/posts/10155848265939623
[8]
http://mandiner.hu/cikk/20170920_vona_nem_biztos_hogy_bortonbe_zarna_orban_viktort
[9]
Nem kétséges, ebben megvan a Fidesznek is a maga felelőssége, de az utóbbi egy
évben a Jobbik volt az, mely egyre feljebb lépett az uszítás, a mocskolódás
retorikai spirálján, kezdve a gengszterező, tolvajozó óriásplakátoktól
elegészen Orbán Viktor lezsebhitlerezéséig.
[10]
http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-partiumi-kereszteny-egyetem-tanevnyitojan/
[11]
Autonómia-ügyben erő felmutatása nélkül nem lehet áttörést elérni. Erőt akkor
tudtunk volna felmutatni, amikor Magyarország már EU-tag volt, Románia meg nem.
Ezt a lehetőséget az RMDSZ karöltve a Gyurcsány kormánnyal elpuskázta.
[12] http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-a-felujitott-protestans-teologiai-intezet-ujraavatasi-unnepsegen/
No comments:
Post a Comment