Domokos Géza: reálpolitikus vagy politikai asszimiláns?

Kilencven éve született Domokos Géza író, műfordító, könyvkiadó és politikus, aki több, mint tíz esztendeje, 2007-ben búcsúzott el ettől az árnyékvilágtól. A kerek évforduló alkalmából politikai utódai emlékkonferenciával, szoborállítással, visszaemlékezésekkel tisztelegtek a Kriterion könyvkiadó egykori igazgatója és az RMDSZ első elnöke előtt.

Megtudhattuk, hogy ő volt a legalkalmasabb az RMDSZ vezetésére 1990-ben (Markó Béla)[1], hogy a legnehezebb időben tudta a legnagyobbat alkotni (Kelemen Hunor)[2], hogy „a román-magyar párbeszéd eltökélt embere” volt, aki „egymáshoz közelítette az összetartozót: párhuzamos világok helyett átjárhatóságot javasolt, szembefordulás helyett kölcsönös tiszteletet várt el.”[3]

Halálakor az erdélyi újságírás legmegveszekedettebben nemzetellenes, a csíksomlyói búcsút „franchise rendszerben működő vándorcirkusznak” nevező, gyermekeivel 1918. december 1-ét ünneplő, majd erről írásban beszámoló, az „István a királyt” megagiccsnek tartó Parászka Boróka is nekrológot írt, hasonló stílusban.  „Az első volt, aki felismerte és bírálta a Tőkés László által képviselt konfliktusorientált politikát. Ez volt az egyetlen olyan kérdés, amelyben nem ismert kompromisszumot. Kivonult minden olyan testületből, amelyben a magyar nacionalizmus helyet kaphatott.”[4]- írja Parászka.

Érdemes e szövegrészt helyretenni, ami a tényeket illeti. Tőkés László soha nem képviselt konfiktus-orientált politikát. Ő pusztán tudomásul vette azt a tényt, hogy a román politikum ellenséges a magyar nemzeti törekvésekkel szemben és a magyar részről teljes behódoláson kívül semmiféle politikai magatartást nem fogad el.[5] Tőkés László számára a konfliktusok vállalása eszköz volt a nemzeti célok elérésének érdekében. Nyilván annak, akinek a nemzet nem önérték, sőt, inkább megszüntetendő entitás, ez tűnhet öncélú konfliktuskeresésnek, holott erről szó sincs.

Ugyanakkor Domokos Géza nem a magyar „nacionalizmust” nem szívlelhette, hanem a nemzeti gondolkodást. Persze mondhatná bárki, hogy a kettő ugyanaz. Nos, egyes értelmezések meg is kísérlik a nacionalizmust pozitív vagy semleges konnotációjú fogalomként kezelni, de attól még az olvasók jelentős része számára ez egy megbélyegző jelző, amit Parászka nyilván nagyon jól tud. Így lehet egy nyelvpolitikai fordulattal Domokos Géza egyértelmű hibájából erényt kovácsolni a semleges, a kérdésben járatlan olvasók előtt.

Domoos Géza és Tőkés László egyébként kölcsönösen bírálták egymást, hiszen kettejük világképe összeegyeztethetetlen volt. A tájbasimulás nem egyeztethető össze helyzetteremtéssel, a behódolás a nemzeti ellenállással, a szülőföldön való megmaradás és gyarapodás gondolata köré épített magyar nemzeti célok az 1923-ban alkotmányos szinten rögzített román célprogrammal, a homogén egységes román nemzetállammal, magyarán az eltüntetésünkkel.

Domokos Géza és Tőkés László nyílt színen egy ízben vitatkozott élesen, a vita pedig Tőkés László kiütéses győzelmével végződött. A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását parázs vita előzte meg, ekkor csapott össze az erdélyi magyarság két nagy tekintélyű és szögesen eltérő világszemléletű képviselője. A Domokos Géza által ellenzett nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül fogadták el.

Borbély Imre így emlékszik vissza a bő negyed évszázada lezajlott gyűlésre: „A nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is én javasoltam. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vettem részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, és szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók álérveit. Elmondotta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, mely sajnos elérte az RMDSZ-t is, egyesek közülünk a politikai asszimiláció útjára léptek. Ez meggátolja őket az éleslátásban, meggátolja őket abban, hogy a lényeget lássák, éspedig azt, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, amennyiben nem tűzi ki maga elé az autonómiát, mint politikai célt. Mert ez addig, ameddig cél, addig az erőket fókuszáló módon hat, és amikor elértük ezt a célt, akkor pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz és a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordult, aki mellette ült, és azt mondta, hogy te vagy a politikai asszimilációnak a vezetője itt, ebben a szervezetben, rajtad keresztül asszimilálódnak azok, akik téged követnek.

Ettől aztán a méhkas felbolydult, egy hosszú vita keletkezett, amelyben szinte minden képviselő elmondta, hogy az álláspontja pro vagy kontra, és miért pro vagy miért kontra. Közben Bodó Barna és én megfogalmaztunk egy nyilatkozat-tervezetet. A tanácskozó testület úgy döntött, hogy egy szövegező bizottság finomít a mi szövegünkön. A kevésbé radikális változatot egyetlen tartózkodással megszavazta az SZKT. Ebben szerepe lehetett annak a ténynek is, hogy az autonomisták név szerinti szavazást kértek. S miután a vita során világossá vált, hogy nincsenek ép érvek az autonómiaigény kinyilvánítása ellen, s a választói bázis felé is vállalni kellett a döntést, senki nem akart az erdélyi magyar autonómia ellenségeként feltűnni. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat.[6] Tőkés László azt indítványozta, hogy a parlamenti frakció esküdjön meg a Szent Mihály templomban, hogy méltóképpen képviseli majd a megszületett döntést a román parlamentben.”[7]

Ír egyébként Parászka egyebet is, amivel viszont részben egyetérthetünk: „1991-ben nyilatkozatban határolódott el a politikailag, adminisztratív módon megalapozatlan és kidolgozatlan székelyföldi területi autonómia gondolatától, és azoktól, akik a romániai magyar belpolitikát a román politikával párhuzamos vagy éppen azzal ellentétes politikai akaratként határozták meg.” Igen, Domokos Géza mindvégig helytelenítette az autonómiakövetelés kinyilvánítását, az autonómia-program ránk eső részének megvalósítását, és általában az önálló, magyar érdekeken alapuló politizálást. Ezutóbbi csakis úgy képzelhető el, hogy szemben állunk a létünkre törő román politikai akarattal s amennyire lehet párhuzamos társadalmat építünk fel.

Nézzük akkor, hogy mit állíthatunk „sine ira et studio” Domokos Gézáról nemzetpolitikai szempontból.

1990 előtti tevékenysége tiszteletre méltó.

Nem lehetett tudni, meddig tart a Ceausescu-rendszer s bár jómagam családommal együtt Tőkés László táborához tartoztunk és tartozunk ma is, de ezzel együtt úgy vélem, hogy elismerést érdemel, ha valaki a közösség javára tudta fordítani a diktatúrán belül elért pozícióját. Domokos Géza ezt tette. Amikor Szabó Dezsőt kitörölni igyekeztek az anyaországi köztudatból, ő kiadta – igaz, helyenként megcsonkítva - az író „Életeim” című, ezer oldalas, be nem fejezett életrajzát. A Kriterion ablak volt a világra egy sötét korszakban, számtalan fontos mű jelent meg e kiadó gondozásában világirodalomtól az eszmetörténetig, a magyar irodalom klasszikusaitól az erdélyi kortárs irodalomig, a science fictiontől a tudományos művekig. A Bukarestben töltött évtizedek azonban rányomták bélyegüket Domokos Géza gondolkodására. Ha valaki veszi magának a fáradságot és elolvassa az „Esély” című visszaemlékezés három kötetét, azt szűrheti le, hogy ennek az embernek a fő szempontja az volt bármilyen magyar megnyilvánulás megítélésében, hogy mit szólnak majd hozzá a románok.

Az általa vezetett RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán el is mondta: szerinte az a feladatunk, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzunk.

Domokos Gézának a hosszas bukaresti tartózkodás által eltorzított gondolkodásmódjáról egyetlen nyilatkozat sem árulkodik oly mélyen, mint az, melyet a második bécsi döntés évfordulója, 1990. augusztus 30. alkalmából bocsátott ki az RMDSZ nevében.

A szöveg a jogos passzusok mellett, melyek a magyarság rendszerváltás utáni jogfosztottságát említik és a méltányos feltételek mellett való együttélés megteremtését célozzák, a mindkét fél által kért és elfogadott német-olasz döntőbírósági határozatot, melyet a román kormány végre is hajtott, a Magyarországhoz visszacsatolt országrészt jelentősebb fegyveres incidens nélkül átadva, „önkényes döntésnek” nevezi arra alapozva, hogy „Erdély lakosságának megkérdezése nélkül került arra sor.”

Mi több, a nyilatkozat szerint „a józan gondolkodású kortársak - románok és magyarok egyaránt, már akkor tisztában voltak” azzal, hogy ez egy „önkényes döntés”. Történelmi tény, hogy nem saját iniciatívából ült össze a német-olasz döntőbíróság, hanem az érintett felek kérésére.

A Domokos Géza által megfogalmazott RMDSZ nyilatkozat tovább megy az önmegalázásban: „A romániai magyarság átérzi és megérti azt, hogy a bécsi diktátum mindmáig úgy él a románság tudatában, mint ellene elkövetett súlyos igazságtalanság, mint nemzeti történelme egyik legfájdalmasabb tragédiája. Átérezzük és megértjük, hogy sokak emlékezetében kitörölhetetlen nyomokat hagyott az őket vagy szüleiket, rokonaikat akkor ért igazságtalanság, akárcsak a román állam integritását ért sérelem ténye.” Ezzel szemben okunk van hinni, hogy a „romániai” magyarságnak a nagyobbik része, melynek tagjai vagy átélték maguk is a négy éves „kis magyar világot” vagy szülők és nagyszülők elmeséléséből tudtak róla, inkább úgy vélekedtek e kérdésről, mint az a parádés kocsis, aki György Attila szerint azt íratta fel sírkövére, hogy "Itt nyugszik B. Gy. Született 1923-ban, meghalt 1978-ban. Élt négy évet."[8] Az erdélyi magyarság elsöprő többsége minden bizonnyal úgy gondolja, hogy ha ért is igazságtalanság egyes román embereket a döntés kapcsán, akkor is a bécsi döntés egy lépés volt az igazságosság felé, részbeni igazságtétel.

Egyébként lehet-e egyáltalán a komolyan vétel igényével az leírni, hogy valamit egy másfél milliós közösség átérez, különösen olyasmit, amivel kapcsolatban a kollektív élményvilága teljesen ellentétes? Mindez nem elég, Domokos Géza expressis verbis „igazságtalannak” nevezi azt a döntést, melynek köszönhetően Magyarország visszakapta a húsz évvel korábban elorozott terület egy részét és visszakerült az anyaországhoz egy millió magyar: „Az azóta eltelt fél évszázad mit sem változtatott a bécsi diktátum igazságtalanságán, éppen ezért e szomorú évfordulónak sem ma, sem ezután nem lehet egyéb tanulsága mint az, hogy a népek sorsa fölött nem lehet saját akaratuk megkérdezése nélkül dönteni.” S ha mindez még nem elég, ezt a mondatot is leírja: „Európában nincs helye a népek akaratát semmibe vevő, erőszakos határrevíziónak” vagyis a két fél által kért, a döntőbíróság által meghozott az felek által elfogadott és végrehajtott, a magyar nép által kitörő lelkesedéssel üdvözölt döntést erőszakosnak nevezi és a népek (igen, így, többes számban!) akaratát semmibe vevőnek. 

Mi más juthat eszünkbe e nyilatkozatot és parlamenti beszédet olvasván, mint az „Erdély története” című emlékezetes kiadvány megjelenése kapcsán 1987-ben mesterségesen megrendezett román hisztéria és a magyar értelmiségiek számára kötelezővé tett elhatárolódás? A különbség csak annyi, hogy most nem volt tényleges kényszer és az, hogy nincs okunk hinni, hogy Domokos Géza valójában nem így gondolkodott a bécsi döntésről. Sajnos az RMDSZ-t három évig egy olyan Bukarestben szocializálódott ember vezette, akiknek fontosabb volt, hogy ne sértsük az esetek többségében teljes mértékben illegitim, történelmi tévképzeteken alapuló román „érzékenységet”, mint az, hogy a saját nemzeti kollektívum érzékenységét tiszteletben tartsuk, aki a vélt román tűrőképességhez igyekezett mérni a magyar célokat, akinek a második bécsi döntés „önkényes” erőszak”, a „népek akaratát semmibe vevő” „diktátum”, míg Trianon békeparancs „szentesítette” a románságnak az egységes román állam megteremtésért folytatott harcát[9].

Domokos Géza politikai világlátásának, stratégiájának, politikai vonalvezetésének nem volt finalitása, nem volt jövőképe. Azt tudni lehetett, hogy az általa képviselt politikai gondolkodásmód és politikai cselekvés legfeljebb arra jó, hogy lassítsa felmorzsoltatásunk folyamatát, mint ahogy az is világos volt a kezdet kezdetétől, hogy alkalmatlan egy olyan létkeret kiépítésére, mely hosszú távú fennmaradásunkat és gyarapodásunkat garantálná.

Domokos Géza amellett, hogy a vélt román tűrőképességhez igazította a magyar nemzetpolitikai célkitűzéseket, módszertanban sem tudta levetkőzni a múltat, a kommunista időszak írott és íratlan szabályokon átgyalogoló politikai gyakorlatát. S az még csak enyhébb eset volt, hogy 1990 nyarán a Nagyválasztmány csíkszeredai ülésén, midőn a terem megszavazta a magyar nemzeti jelképek szabad használatának követelését, kiment a mikrofonhoz anélkül, hogy szót kért volna és elmagyarázta a testületnek, hogy szerinte miért szavazott rosszul, majd új szavazást kért. A mindenféle demokratikus játékszabálynak fittyet hányó intervenció sikeres volt, a második szavazás alkalmával már az elnöknek megfelelő eredmény született, a javaslatot elutasították.

Ennél sokkal elítélendőbb volt a Hargita megyei listahamisításban játszott szerepe. Ennek rövid felvázolásához érdemes jelezni, hogy a román választási rendszer az 1990 elején elfogadott szabályozás szerint az 1968-ban kialakított megyékre épült. Így az RMDSZ területi szervezetei is megyei szervezetek voltak, leszámítva Hargita megyét, ahol annyira erős volt a széki meghatározottság, hogy egy megyén belül három területi szervezet alakult, a Csík széki, az Udvarhely széki és a Gyergyó széki. Értelemszerű, hogy a képviselőjelöltek kiválasztása is első menetben széki szinten történt meg, majd ezután megyei szinten véglegesítették a listát.

1992 nyarán a képviselő- és szenátorjelöltek kiválasztásakor a Gyergyó és Udvarhely széki szervezetek küldöttgyűlésein kimaradtak a hatalompárti "mérsékelt" prominensek, közöttük Verestóy Attila, aki már akkor erős embernek számított. (Jellemző, hogy Domokos Géza az 1991 és 1993 között működő elnökség első ülésén megpróbálta elfogadtatni az elnökség tagjaival, hogy Verestóy Attila is legyen ott a testület ülésein. A javaslat elbukott az autonomista elnökségi tagok ellenállásán.)

Csík széken Domokos Géza emberei voltak többségben és a vezetésnek megfelelő lista alakult ki. A csíkiak nem mentek el a három szék egyeztető gyűlésére azért, hogy döntésképtelenséget idézzenek elő. Hiányukban a gyergyóiak és az udvarhelyiek állították össze az RMDSZ Hargita megyei képviselői és szenátori listáit. A lista meg is jelent a Romániai Magyar Szó hasábjain. A csíkiak ezt nem fogadták el, s kihasználva, hogy a gyergyószentmiklósi, a székelyudvarhelyi városi szervezet elnökei a Domokos-vonalhoz tartoztak, elnöki jóváhagyással illegitim és alapszabályzatba ütköző módon „megalakították” a „Hargita megyei RMDSZ-t”, és erre való hivatkozással új, „elektori” gyűlést hívtak össze. A „Hargita megyei RMDSZ” azóta sem létezik, „megalakítása” néhány helyi vezető alibi-manővere volt az új gyűlés ideológiai alátámasztására. A követhetetlen módon és legitim megválasztás nélkül összegyűlt „elektorok” különböző manővereknek (a jelöltek bemutatkozásának megakadályozása, a sorrend manipulálása) köszönhetően a Domokos-vonal által kívánt jelölteket szavazták meg a bejutó helyekre.

A Hargita megyei két szárny nem tudott megegyezni, ezért az Országos Elnökség az elnök távollétében, de az általa írt nyomáskifejtő levél birtokában állított össze egy kompromisszumos listát, melyet a helyi Domokos-párti erők, az elnök tudtával ismét módosítottak, a gyergyói Borsos Gézát nem bejutó helyre tolva vissza. A képviselői lista első helyére került Borbély Imre, akit a legitim gyűlések a szenátori lista élére állítottak, őt nem merték teljesen „ejteni”. A manipulációk eredményeként visszakerült a listára az eredetileg lemaradt két szenátorjelölt (Verestóy Attila és Hajdú Gábor) és a már akkor is kormánypárti Nagy Benedek, míg Gyergyó-szék képviselő nélkül marad.

Domokos Géza tagadja egyébként nyilvánvaló felelősségét az ügyben, visszaemlékezéseiben eltereli a szót a lényegről, arról, hogy a legitim széki választmányok listáinak egyeztetése megtörtént a csíki szabotázs dacára, és arról, hogy az „elektorgyűlés” összehívása ad hoc módon történt, illegitim, egybeterelt küldöttekkel, akiknek egy része nem is tudta, miben vesz részt, amíg elé nem tették a „szavazólapot”.[10] Említést tesz egy „elektori egyeztető gyűlésről”, amiről a gyergyó székiek távol maradtak, melyen az a jelöltlista „véglegesedett”, amire ő végül áldását adta, s mely nem egyezett az elnökség listájával. Magyarán az elnök szembehelyezkedett az elnökség döntésével, amiért az elnökség nyilatkozatban vonta meg tőle a politikai bizalmat.

Az autonomisták a Küldöttek Országos Tanácsának következő gyűlésére egy alapos háttéranyaggal éreztek, melyben a Hargita megyei listahamisítás minden mozzanata dokumentálva volt. Az iratcsomót végül nem terjesztették elő, mert egyrészt Domokos Géza bejelentette visszavonulását, másrészt pedig a Kolozsvári Nyilatkozat, melyről a továbbiakban részletesen is lesz szó, megteremtette a közös autonómia-elvű cselekvés eszmei alapjait.

1993-ban Domokos Géza visszavonult, a továbbiakban ritkán szólt bele a közéletbe. Jellemző azonban, hogy mikor. 1995 elején „Hol tartjuk az eszünket?”[11] című írásában Nagy Benedeket vette védelmébe példátlan demagógiával, aki Tőkés László ellen támadt egy gyalázkodó röpiratban, szekus-besúgónak nevezve a román titkosszolgálat áldozatát. Ez a politikai eseménysor volt az, mely fehéren-feketén bemutatta a magát mérsékeltnek tituláló szárny valós törekvéseit, valós szándékait és valós kötődéseit. Átvenni a román titkosszolgálat abszurd és mocskos rágalmát, kísérletet tenni az akkor legismertebb és legelismertebb erdélyi magyar közéleti szereplő, Tőkés László erkölcsi-politikai megsemmisítésére, nos, ez semmiféle magyar érdekkel nem magyarázható, ez nettó nemzetárulás. 

Összefoglalóan: Kelemen Hunor és Markó Béla állításával ellentétben Domokos Géza volt az egyik legalkalmatlanabb személy arra, hogy vezesse az erdélyi magyarok érdekképviseleti szervezetét egy olyan korszakban, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a lehető legnagyobb határozottsággal kellett volna fellépni a lehető legszélesebb körű jogkövetelésekkel.

Ehelyett Domokos Géza legitimálta a román hatalmat, öncélúan konfliktuskerülő politikát folytatott, szabotálta az autonómia-törekvéseket, a célok és eszközök viszonyrendszerének módszeres tisztázását, a koncepcionális vitát a belső önrendelkezésről és az RMDSZ célrendszeréről.

S akkor helyszűke miatt nem szóltunk arról, amire Parászka Boróka is utalt, hogy miként döfte hátba az agyagfalvi autonómia-kezdeményezést, miként keltett hangulatot a platformosodás ellen, s milyen konkrét abszurd politikai játszmákba vitte bele a szervezetet – ezek közül hadd említsünk egyet: az RMDSZ frakció tartózkodott a cikkelyenkénti szavazás alkalmával, midőn az alkotmány első cikkelyéről, Románia önmeghatározásáról, az egységes nemzetállamról szavazott a törvényhozás.

Domokos Géza politikai hagyatékát nemcsak eszmeileg, hanem a gyakorlatban is felvállalta az RMDSZ neptuni szárnya, majd 1996-tól maga Markó Béla is, akit Kelemen Hunor követett 2011-ben az elnöki székben. Kelemen sem tért le a Domokos Géza által kikövezett neptuni útról. Kelemen egyetlen komoly érdeme, hogy pragmatikus politikusként a leginkább a Demokratikus Koalícióhoz húzó ideologikus Markóval ellentétben partner volt a Fidesszel való kiegyezésben.

S mivel Európa iszlám megszállásának idején még az ortodoxok is potenciális szövetségesek a fehér keresztény kultúra megmaradásáért folytatott önvédő háborúban, Kelemen ma nem tud annyit ártani a magyar érdekvédelemnek a fentebb vázolt geopolitikai helyzetben, mint Domokos Géza közel három évtizeddel ezelőtt.

Domokos Géza neve a legjobbjaink közé kerülhetett volna, ha nem ártja bele magát a politikába, ha megmarad a könyvkiadás és az írói munka mellett.

Így egy Janus arcú életművet hagyott maga mögött: példás helytállás, mozgástérkitöltés, ügy- és nemzetszolgálat a kommunista diktatúra idején, helyzetkihagyások, megalkuvások, szabálytalanságok sorozata a politikai tevékenység során.

Borbély Zsolt Attila

A szöveg a Kapu számára készült.

---

[1] „Hamu alatt a parázs – Domokos Géza emlékkonferencia”, Háromszék, 2018. május 30.

[2] Uo

[3] A 90 éve született Domokos Gézára emlékszik Kelemen Hunor, Tranindex, 2018. május 18., http://itthon.transindex.ro/?hir=51632

[4] Parászka Boróka: „A hiánypolitikus – Domokos Géza”, Magyar Narancs, 2007/27

[5] Jellemző, hogy a román politikusok, médiaszakemberek, de még az utca embere is olyan fokú azonosulást vár el a megrabolt, elnyomott, megalázott erdélyi magyar közösség tagjaitól, hogy például román-magyar focimeccsen a román csapatnak szurkoljanak. A román tolerancia nagyjából odáig terjed, hogy többségük elfogadja azt a gondolatot, hogy a magyarok négy fal között, családi körben magyarul beszéljenek, de titkon annak örülnének, ha még ez a belső tér is megvonható lenne.

[6] A Kolozsvári Nyilatkozat megjelent több között a Magyar Kisebbség c. folyóirat 1995/1. számában.

[7] Lásd: Borbély Imre: Harc a nemzet érdekében, Kárpátia Stúdió, Kőröstárkány-Kápolnásnyék, 2017, 95-96. oldal

[8] György Attila: “Négy esztendő”, Magyar Nemzet, 2002. május 18.

[9] A Románia Magyar Szó 1990. szeptember 1.-i száma közli Domokos Gézának a bécsi döntés kapcsán elmondott parlamenti beszédét is, melyben a döntést, hat ízben nevezi diktátumnak, egy ízben pedig a „nagyhatalmak által a második világháború idején elkövetett törvényszegéseknek, melyek semmibe vették a nemzetközi jog elemi normáit.” Épp a Bécsi Döntés kapcsán emleget Domokos „törvényszegést” és a „nemzetközi jog elemi normáinak” semmibe vételét, mely aktus maga volt a legszabályszerűbb döntőbíráskodás, olyan ideáltipikus eset, melyet tanítani lehetne a jogi egyetemeken a nemzetközi jog keretén belül.

[10] Hasonlóan járt el a Markó Béla és Takács Csaba nevével fémjelzett „Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1989-1999” című kiadvány szerkesztője is. A kötetben szereplő kronológia az 1992. augusztus 21.-én megtartott „elektorgyűlés” említésével indítja az eseménysor bemutatását, s nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a gyergyószéki és udvarhelyszéki választmány nem fogadja el a listát, annak dacára, hogy „szabálysértés” nem történt. Miközben maga az elektorgyűlés volt illegitim és összehívása alapszabályzatsértő.

[11] Romániai Magyar Szó, 1995. március 4-5.