A rendszerváltás után
az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a
nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett
ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták,
hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett
hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai
tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat
átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a
Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi
Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe
kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak
és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni
különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az
önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük
volt.
Erdélyben ismereteim
szerint az első „magyar belpolitikai”[1], „fesztív”
aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg
azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az
erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett,
hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség
nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az
autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban
egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben,
nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás
hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális
fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László,
Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt,
de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában
élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen
meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán
Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos
sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta
az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és
mondvacsináltsága[2]
a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.[3]
Bevezető szövege
mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit
az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ
vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit
rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos
ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és
csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai
éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra
használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek
rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles
érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos
politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a
vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra
kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet
mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak,
azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak
következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön,
ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi
magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a
történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük,
Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva,
hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az
autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik
vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol
minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani
a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól
az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki,
hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják
a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok
már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső
egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi
egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület
elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az
autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy
támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették
meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a
román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő
tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein
Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a
Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány
aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés
szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság
elé állni.
(Aláírásgyűjtés
György Attila ellen és mellette)
A magyarországi
liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi
balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta
Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez,
a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás,
melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen
uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma
sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila,
jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget
a nemzetellenes politika képviselőiről.
György
Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad
épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai
szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A
köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom,
ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa,
aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”[4]
Érdemes
lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést,
szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként
meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny
rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért
is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire
toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok
írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik,
olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a
drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl
szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni.
Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan
mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar
liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez
pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami
méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak
belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs
túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő,
hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis
hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak
teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen,
jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben
azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával
akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak
tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a
kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
(Legfrissebb képem György Attiláról. Gyímesközéplok, Borospataka, Skanzen. Attila remek kezdeményezésére találkoztunk itt, nemzetben gondolkodó értelmiségiek szerte a Kárpát medencéből: Kristály Lehel, Szász István, Pósa Károly, Andocsi János, Szász Istvánné, György Attila és Bayer Zsolt.Másnap befutott Lukács Csaba is, akit ma kormánykörökben kevéssé kedvelnek, de ez minket nem zavart.)
Hadd idézzek
ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan
fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi
egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor
a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták
Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött
nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság
lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő
fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia
megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és
médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat,
akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról
beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és
szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban,
Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”,
a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű
tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas”
jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar
nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi
elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a
Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott
torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését
szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére,
ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan
jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá
kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül,
gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar
állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette
politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal
mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a
nemzetellenesség tekintetében.”[5]
Bár
a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett
szöveget[6], a
helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon
(köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú
anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint
„minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
(Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU
mellett)
A minap a Soros egyetemmel
kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe.[7] Sajnos
a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert
nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a
csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a
politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó
oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre.
Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz
Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek
érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus
agymosoda.
Az ellene való fellépés
pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem
érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben
gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben
talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé
ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a
mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük,
hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel,
egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy
felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét.
Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek
kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a
csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába
való importálása.
Takaró Mihálynak van
egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk
vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek
a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem
lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes
kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai
László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az
utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait.
Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális
oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben
az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a
kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány
migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen
leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden
csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a
törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne
természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők
pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi
cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány
mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően
tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor
segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel
folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult
önmagából.
Mindezt csak tetézte
az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs
lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a
szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és
Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely
pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés
és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem
sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de
reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar
gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem
győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik
nem adják fel, akik nem engednek az
etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a
balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a
nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az
aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
Borbély Zsolt Attila
A szöveg a Kapu áprilisi számában jelent meg.
[1] Értem ezalatt, hogy nem a román
hatalommal szemben gyűjtöttek aláírást, mint például 1994-ben az oktatási
törvény ügyében, hanem egy belmagyar belviszály keretében. Olyan belviszály
keretében mellesleg, amit ők maguk keltettek, hiszen a döntő fórum, melyben az
RMDSZ minden irányzata jelen volt, az övék is, tételesen a KOT (Küldöttek
Országos Tanácsa, kiegészülve a két parlamenti frakcióval) ellenszavazat nélkül
fogadta el a szóban forgó autonómia-nyilatkozatot.
[2] A mondvacsináltság alatt azt
értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit,
ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási
forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár
illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól
is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha
azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani
és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
[3] A Demokratikus Chartának az
adott apropót a tiltakozásra és megszerveződésre, hogy Antall József nem
kívánta meghosszabbítani Surányi György mandátumát a Magyar Nemzeti Bank élén, hanem
természetszerűleg a saját emberét kívánta oda kinevezni.
[6]
http://kelemen.transindex.ro/?cikk=503
[7]
http://itthon.ma/erdelyorszag.php?cikk_id=18616
No comments:
Post a Comment