A szakadék a fősodratú,
ha úgy tetszik Brüsszel által diktált politika és az európai őshonos
nemzetekhez tartozó polgárok elvárásai között egyre mélyül. Ezt a nyilvánvaló
feszültséget az Unió vezetői, illetve az ő akaratukat képviselő helyi
prominensek bekeményítéssel kívánják kezelni.
Németországban, ahol
egyes helyeken már odáig mennek az állampolgári jogok idegen érdekektől
vezérelt megtaposásában, hogy használatban nem levő ingatlanokat sajátítanak ki
(magyarán vesznek el erőszakkal, azaz rabolnak el jogos tulajdonosaiktól),
azért, hogy illegális bevándorlókat, zömmel hódító szándékkal érkező muszlim
betolakodókat költöztessenek beléjük, George Orwell „1984” című regényében leír
brutális diktatúra eszközeitől sem visszariadva ellenőrzik a nyilvánosságot. Megesik,
hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélik azokat, akik őszintén leírják véleményüket
egy közösségi portálon a hívatlan, idegen kultúrájú, asszimilálódni, beilleszkedni
nem akaró jövevényekről. Hasonló a helyzet Svédországban és Norvégiában a sajtószabadság
nagyobb dicsőségére.
London muszlim
polgármestere idáig ment, hogy képes volt kijelenteni az ismételt
terrortámadásokra reagálva, hogy a nagyvárosi léthez hozzátartozik a terror. Micsoda
észveszejtő demagógia! Amíg a muszlimok meg nem jelentek tömegesen Európában,
addig a terror legfeljebb „fals flag” hadműveletek formájában volt jelen Európa
nagyvárosaiban (lásd bolognai merényletet) s nem úgy, mint napi jelenség. Ha
azt mondta volna Sadiq Khan, hogy amennyiben Európa nagyvárosainak muszlimizálódása
folytatódik, akkor mindennapossá lesz
a terror, amivel a bennszülöttek kénytelenek lesznek együtt élni, akkor igaza lett volna. Magyarán nem a nagyvárosi léttel van a gond,
hanem a városvezető hitsorsosaival.
Európa térképén jól
kirajzolható a „menekültekről”, azok beilleszkedéséről, a multikulturalizmusról
szóló „újbeszél” és az európai kultúra végveszélybe kerüléséről szóló
lényeglátó retorika mentén az önelveszejtő abnormalitás és a hosszú távú önfenntartásra
alkalmas normális gondolkodás határvonala.
Ez a határvonal Közép-
és Kelet-Európa valamint Nyugat-Európa között húzódik.
Orbán Viktor a
muszlimizált, kevert fajú Európa megteremtésének legkeményebb, leghatékonyabb,
legkövetkezetesebb ellenzője és régiónk integrációnak első számú motorja. Az pedig,
hogy eme integráció támogatói közé Orbán ügyes politikájának eredményeképpen felsorakozott
Izrael államelnöke, Benjamin Netanjahu, akkor is egy nagy fontos fegyvertény,
ha Izrael palesztin-politikájával szemben egészséges igazságérzettel rendelkező
embereknek bőven akadhat fenntartása.
Nem volt meglepő, hogy
a nyári uborkaszezon hagyományosan legjelentősebb politikai esemény-sorozatának,
a tusványosi nyári szabadegyetemnek záróakkordjaként elmondott miniszterelnöki
beszéd is részletesen foglalkozott ezzel a témával. Egy vélhetően megrendezett
provokáció megpróbálta ugyan média-hekk útján „elvinni a show-t”, de Orbán
beszéde a racionalitásvezérelt, orruknál tovább látó szavazók számára így is világos
képet adott a jelen helyzetről. A jól felépített magvas beszéd foglalkozott az
erős állam ismérveivel alkalmazva azt némi önkritikával Magyarországra (a
miniszterelnök nem tagadta: a haderőfejlesztés eleddig elmaradt és a demográfia
terén minden erőfeszítés dacára is csak részsikereket értek el), de ami ennél
is fontosabb, egész Európa számára mutatta meg a kiutat a migránsválságból.
A miniszterelnök a tőle
megszokott stílusban beszélt, köntörfalazásmentesen, nem ritkán tabukat
döngetve, jogos élvezettel belegyalogolva a „politikai korrektségnek”
legújabbkori közkreténség szabályrendszerének tabuiba. Rámutatott arra, hogy a
muszlim betolakodók integrálásának szólama irreális, hogy „sikeres integrációt nem ismerünk” s arra is,
hogy mi húzódik meg ennek az alapigazságnak a hátterében „az Európába érkező muszlim közösségek a saját kultúrájukat, a saját
hitüket, a saját életvezetésüket és a saját életelveiket erősebbnek és
értékesebbnek tekintik, mint mi a sajátunkat, illetve ahogyan ők tekintik a mienket.
Tehát az a helyzet, hogy élettiszteletben, életigenlésben, elköteleződésben,
egyéni érdekek, eszmék alárendelésében ma – tetszik-e ez nekünk vagy nem – a
muszlim közösségek erősebbek, mint a keresztény közösségek. Miért is akarna
valaki a saját erős kultúrája helyett egy nála gyengébbnek tűnőt magáévá tenni?
Nem fogják.”
Azt sem kerülte meg Orbán Viktor,
hogy a beözönlő muszlimok a maguk képére akarják formálni kontinensünket, ami
persze a tájékozott emberek számára evidencia, elég a keresőbe beütni néhány
kulcsszót és egyenesen a magabiztosságukban a teljes őszinteségig elmenő
érintettek szájából hallhatjuk, hogy Európát meghódítandó területnek tekintik.
Ezzel kapcsolatban a magyar kormányfő, utalva a fősodratú uniós politika
visszatérő rágalmára, a szolidaritás állítólagos hiányára, leszögezte: „nem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel,
emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy
megváltoztassák azt az európai kultúrát, ami egyébként az európai kultúrának a
lényegét, értelmét és célját adja.”
Orbán Viktor rámutatott a jövő év
választások valódi tétjére. „építeni
nehéz és hosszú folyamat, rombolni pedig könnyű, és kevés idő kell hozzá. (…)
Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős, virágzó és
tekintélyes európai ország legyen, mint most. S Trianon óta nem álltunk olyan
közel ahhoz, hogy a nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint
éppen most. S abban is biztos vagyok, hogyha megint idegen, globális érdekeket
kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem
egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”
Az ellenzéki reakciók visszaigazolják
Orbán Viktor szavait. A lényeglátó, a reális veszélyekkel számoló,
alapigazságokból építkező beszéd Vona Gábor közleménye szerint Orbán Viktornak a „saját démonaival” való küzdelme,
ellenségkép-kreálás. Jól beilleszkedik ez a demagóg rágalom a Jobbik újsütetű,
a baloldali szavazók megnyerését célzó, a nyílt nemzetárulástól sem visszariadó
politikai vonalvezetésébe, mely szerint „a
kivándorlás nagyobb baj a bevándorlásnál.” (Dehogy nagyobb: az egyik
visszafordítható, a másik nem, ráadásul csak
idő kérdése, hogy az élhetetlenné váló Nyugatról nagyobb számban jöjjenek haza
honfitársaink). De azt se feledjük, hogy a Jobbik szerint az illegális
bevándorlás ellen hatékonyan küzdő Orbán nagyobb ellenség, mint az Európa muszlim
megszállását anyagilag, maffiaszerű hálózatának emberi munkájával és retorikai
szinten egyaránt támogató Soros. A kevert fajú muszlimizált Európa jövőképe nem
kitaláció, nem a Fidesz-propaganda terméke, mint a Jobbik sugallja, hanem egy
1925-ben, Koudenhove-Kalergi gróf által vizionált lázálom, mely mára
megvalósítási szakaszba érkezett.
A magát baloldalnak nevező politikai
bűnszövetségre szót vesztegetni sem érdemes, ők a rendszerváltás hajnala óta eltelt
harminc esztendőben minden lehetséges alkalommal szembementek a nemzeti érdekekkel,
s most is ezt teszik, midőn a nemzet- és hazavédő magyar politikát Brüsszelben
rendre hátba támadják.
Orbán Viktor Bogár Lászlót és Drábik Jánost idéző
nyíltsággal beszélt az európai politikát megosztó legfontosabb törésvonalról, annyi
különbséggel, hogy a „láthatatlan és ellenőrizhetetlen globális hatalmi rendszert”
(Bogár) avagy a „szervezett magánhatalmat” (Drábik) röviden globális elitekként
említette: ”ebben a küzdelemben, amely a
globális elitek politikába delegált képviselői és a hazafias érzelmű politikai
vezetők és országok közötti küzdelmet illeti, Magyarország jó oldalon, a
hazafiak oldalán áll.”
Arra is rá mert Orbán mutatni, hogy „kulturális identitás nincs stabil etnikai
összetétel nélkül. Egy ország etnikai összetételét megváltoztatni azonos a
kulturális identitás megváltoztatásával.” Márpedig Nyugat-Európában ez
zajlik és a folyamat megállíthatatlannak tűnik.
Ezzel együtt Orbán megmutatta a kiutat, melyet az
Uniós elit követhetne, ha netán hirtelen „megdöbben
és megjavul” (copyright by Szőcs Géza):
az Európai Bizottság hatalmi túlterjeszkedését meg kell szüntetni, az
ellenőrizetlen bevándorlást meg kell állítani, az illegális bevándorlókat haza
kell szállítani, a Balkánt integrálni kell s végül történelmi szerződést kell kötni
Törökországgal és Oroszországgal.
Orbán Viktor joggal zárhatta így
beszédét: „huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy
Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” Hasonlóan látja ezt Orbán Viktor
előadótársa és régi szövetségese, Tőkés László is, aki beszédében rámutatott:
Orbán „elnöklete alatt álló visegrádi négyek csoportjában is biztos
támaszra számítunk. Isten valóságos csodája, hogy eme volt kommunista országok
talaján, a volt Berlini fal innenső oldalán kifejlődött ez az új keletű európai
szövetség, mely eséllyel kél a jobb sorsra érdemes Unió védelmére.”
Igen, erről van szó: míg az autoimmun betegséggel küzdő
Nyugat javában számolja fel önmagát, térségünk egészséges védekező reflexe
képviseli a többezer éves európai kultúra önfenntartását és képezi a fehér
keresztény kultúra jövőjének zálogát.
Borbély Zsolt Attila
Ezt
a szöveget 2017. július 24.-én írtam az Erdélyi Naplónak, de csak most tettem
fel a blogra, mert megjelenésének idején, július 26.-án az Emi táborban voltam
és a szálláson nem volt wifi. A megfogalmazott gondolatok még aktuálisak.
This comment has been removed by the author.
ReplyDelete