A politikai nyilvánosság fokozatos tágulásával a
honoráciorpártok elitizmusától a tömegpártok, majd a catch-all pártok korszakán
át a mai, jobb híján poszt-modernnek nevezhető politikai szerveződések időszakáig
egyre növekedett a média és általában a közéleti kommunikáció jövőformáló
szerepe, s így a problémák kibeszélhetőségének, elbeszélhetőségének jelentősége
is.
Ehhez képest azt láthatjuk, hogy a „tabutalanítás”, a
kibeszélhető kérdések számának növekedése helyett épp ennek fordítottja zajlik.
A józan emberi gondolkodást egyre inkább sokkoló új
kifejezéseket kell megtanulnunk a „politikai korrektségnek” hívott
köz-idiotizmus jegyében, a „safe space”-től a „társadalmi nemeken” át a „cancel
culture”-ig, s aki nem hajlandó elfogadni a George Orwell klasszikus regényében
oly átélhetően leírt „újbeszélt”, azt a nyugati világban egyre durvább
szankciók érik az egzisztenciális ellehetetlenítéstől, a gyermekek állami
erőszak útján való intézményesített elrablásán át a börtönig.
Kétségünk ne legyen, gigantikus, emberi ésszel nehezen
felmérhető világerők dolgoznak azon, hogy a politikai és társadalmi normalitás
közép- és kelet-európai szigetét is bevegyék, az ellenség itt van a falakon
belül, a józanságot, nemzeti kultúráinkat, európai lét- és gondolkodásmódunkat
egyszerre védő csapatok erejét módszeresen morzsolják fel részint jól látható,
beazonosítható, részint viszont kevéssé érzékelhető, végül nem kis részben
szinte érzékelhetetlen eszközrendszerrel.
Ezek külön-külön is hatékonyak, de egyszerre alkalmazva
őket, taktikusan hol egyikre, hol másikra helyezve a hangsúlyt, képesek átírni
a közhangulatot, megszerezni maguknak a társadalomnak mindig a győztessel tartó
„mitlaufer” részét. Ahogy Bogár László professzor fogalmaz, a globalizmus erői képesek
„legyártani” a nekik megfelelő „társadalmi valóságot” és az ennek megfelelő
társadalmi hangulatot.
A globalista média formális intézményeinek propagandája
direkt, leplezetlen és lényegében köztudott, de hatása ezzel együtt nem
elenyésző. A hatékony propaganda első számú szabálya a széles tömegeket elérő ismétlés,
a sulykolás. Erre pedig kiválóan alkalmas a fősodratú balliberális politikai
újságírók zsoldoshadseregének tevékenysége.
Ennek a direkt propagandának része a megvásárolt vagy
ideológiailag meggyőzött médiamunkások bevetése mellett a jószándékúak
öncenzúrára kényszerítése. Az alkalmazott körmönfont mechanizmusok életszerű és
meggyőző leírását adta a globális főhatalom érdekével ütköző több kötetet publikáló,
majd „szívrohamban elhalálozott” Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók (Hogyan
irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke Németország
médiáját?)” című könyve.
A németországi irányítási mechanizmusok leírása mutatis mutandis érvényes lényegében
az egész nyugatinak nevezett világra.
De érdemes megemlíteni a nemrégiben kiszivárgott
beszélgetést is,
mely a CNN pártosságát és gátlástalanságát leplezte le, anélkül, hogy ezzel
érdemi változás történt volna az e csatorna által elért és befolyásolt
társadalmak politikai polaritásában.
A meggyőzendő alany számára kevésbé érzékelhető propagandaként
a „független” „influenszerek” tevékenysége. Holott a globalista háttérerők
azokat sztárolják, vagy csak egyszerűen engedik érvényesülni, akik a számukra
megfelelő politikai üzeneteket rejtik mondanivalójukba, a kellemetlen
igazságokat kimondókat akadályozzák vagy egyszerűen letiltják.
Végül a legkevésbé beazonosítható a tudatmosásnak
kitettek számára a közösségi média cenzúra-rendszerének működtetése. Még ha
elméletileg tudnak is sokan a Facebook, Twitter, Instagram, Youtube stb.
elérési manipulációiról és nyílt cenzúrájáról, a hírfolyamban szembe jövő
információ-özön „vektora” társadalmi közhangulatnak tűnik számukra. Ráadásul a
politikai véleménnyel bíró átlagos felhasználó egy-két tiltás után a legtöbb
esetben beáll a sorba és mielőtt megoszt egy politikailag releváns tartalmat,
előbb elgondolkodik, hogy megér-e ez neki egy újabb tiltást. A játékszabályok
pedig ismeretlenek, azt tudni lehet nagyjából, hogy mely témákért, mely
kifejezésekért, mely politikusok vagy akár rock-együttesek népszerűsítésért jár
egyértelműen tiltás (e sorok íróját nem egyszerűen tiltották, hanem törölték a
Facebookról egy fotó miatt, mely a Romantikus Erőszak nevű zenekar koncerten
készült), de hogy mikor melyik cenzor mit kifogásol pillanatnyi hangulata által
befolyásolva, az teljességgel kiszámíthatatlan, így az öncenzúra beépül majdnem
minden felhasználó reflexeibe. Mindemellett, aki csak nemzetben gondolkodó
emberként néhány évet eltöltött ezeken a fórumokon, fel tud sorolni olyan
eseteket, amikor őt vagy ismerősét érdemi ürügy nélkül tiltották, míg a másik
oldalhoz tartozókat, sok esetben a gyilkosságra buzdító tényleges
gyűlöletbeszédért sem szankcionálják.
Mindezek birtokában a globális világhatalom nagyobb
tabusítási potenciállal rendelkezik, mint bármelyik korábbi.
A magyarországi helyi erők 2010 után ideiglenesen
visszaszorultak, mivel a kormányfői pozícióba egy olyan államférfi került, aki
felvette a harcot a nemzetállamokat, nemzeti közösségeket és a keresztény
erkölcsre alapozott értékrendet, gondolkodásmódot eltüntetni igyekvő
„pénzhatalmi világelittel” és igyekezett mindig elmenni a kimondhatóság
határáig, alkalmanként hozzá is járulva e határok kinnebb tolásához.
Most viszont azt láthatjuk, hogy a globalista erőknek a
magyar társadalmat behálózó álcivil segédcsapatai, valamint a tömbösödött
ellenzéki komprádor-kommandó történelmi korunk globalista, nemzetellenes
gazdasági, médiabeli és politikai hátszelével, és a masszívan befolyásolt
közösségi média segítségével lassan a maguk oldalára fordítják a közhangulatot.
Ezek a magukat balra soroló, a szabadkőművességgel
összefonódó erők a XX. század elejétől vannak jelen hatékony, alkalmanként a
politikát közvetlenül is befolyásoló tényezőkként a magyar közéletben.
A második világháború után nemcsak a tabukijelölés lehetőségét
szerezték meg maguknak, hanem a hermeneutikai hatalmat is, vagyis azt a
gyakorlatban érvényesülő képességet, hogy a fogalmak értelmezési keretét
meghatározzák. Le is gyártottak a maguk érdeke szerint egy saját
történelemértelmezést, saját filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet,
etikát és értéktant, amivel jelentősen eltorzították nemzedékek társadalmi
orientációs képességét, érték- és eszmevilágát.
A hermeneutikai hatalom szemantikai dominanciával
párosul: nemcsak az értelmezéstant uralják, hanem a jelentéstant is. Mindez
hatalmas előnyt jelent nekik máig a nyelvpolitikai küzdelmekben. Hogy a
legjellemzőbb példát említsem: felépítik a nacionalista, szélsőséges,
rasszista, xenofób, fasiszta, náci rémképet, majd felszínes azonosság alapján
rásütik a bélyeget arra, aki keresztezi számításaikat. Így lesz a
nemzetféltésből nácizmus, az önazonosságvédelemből kirekesztés, a szuverén
nemzetállamok létkeretének megőrzési igyekezetéből fasizmus.
E politikai érdekkör, mely a rendszerváltás után a
proletár internacionalizmust libertariánus kozmopolitizmusra cserélte,
lényegileg nem változott. Idegen zsoldban dolgozott addig is, pusztán „gazdát”
váltott. A szovjet akaratképző központnak való megfelelési igyekezetet
felcserélte a pénzhatalmi világelit, a globalista háttérhatalom szolgálatával.
(Egyre több információ kerül napvilágra arról, hogy nem kevesen már a
kommunista időszakban is közvetlenül e „pusztító világerő” szolgálatában
álltak, az ország eladósítása is dokumentálhatóan az ő számlájukra írandó.)
Ez a politikai érdekkör a rendszerváltás utáni, elvileg
szabad magyar közéletben sikerrel kialakított ki tabukat, melyek egy része
lebomlófélben van.
Politikai célkitűzések tekintetében tabunak számított a rendszerváltás
után a revízió kérdése, valamint az államadósság átütemezése. Az első kérdés
tabusítását a jobboldal jelentős része is elfogadta, nagyon kevesen mernek
erről a problémáról nyíltan beszélni. Üdítő kivétel Raffay Ernő, aki a témába
vágó könyvei, esszéi és interjúi mellett előadások százait tartotta nemcsak a
revízió jogosságáról, hanem a rendszerváltás után kihagyott, vissza nem térő
történelmi lehetőségekről is. Minden jel arra mutat, hogy ez a kérdés a
migránsválság 2015-ös akuttá válása és az egész keresztény fehér kultúra halálos
fenyegetettsége miatt középtávon lekerül a napirendről. Az államadósság
átütemezésének kérdése felett is eljárt az idő, de tény, hogy aki ezt
felvetette a kilencvenes években, azt szakmailag úgy tették tönkre, mint ma
Nyugat-Európában azt, aki le meri írni néhány természettudományos evidenciát, mint
például, hogy két biológiai nem létezik, férfi és nő, hogy szülni csak a nő
képes, vagy hogy egyáltalában vannak biológiai különbségek a nemek között.
Tabut próbáltak faragni a nemzetellenesség, illetve az
országon belül a magyarellenesség kérdéséből. Az erdélyi konzervatív sajtóban
is a cenzúra áldozata lett az a mondatom, melyben egy cigány ember által
birtokolt s minden bizonnyal időnként használatba vetett „halál a magyarokra”
feliratú baseballütőt említettem, mint a magyarellenesség eklatáns,
nyilvánosságra jutott példáját. A magyarokat előszeretettel rágalmazzák azzal,
hogy primitív, idegengyűlölő, kirekesztő nép, az viszont, hogy létezik
Magyarországon tetten érhető magyargyűlölet, tabunak számít, akár etnikai
másságukat felvállaló, akár magukat magyarnak mondó szereplőkről van szó.
Elméleti síkon is megpróbálták megalapozni azt az
abszurdumot, hogy Magyarországon nem lehet valaki nemzetellenes, de arra is
kísérletet tettek, hogy a nemzeti érdek meghatározhatóságát és létét tagadják.
Holott a napnál is világosabb, hogy léteznek olyan alapvető kollektív érdekek,
melyek tagadhatatlanok.
Lehet vitatkozni arról, hogy mi a nemzet érdeke. Minél
több kiművelt fő, minél több alkotó egzisztencia, a társadalmi mobilitást és
gazdasági fejlődést lehetővé tevő alkotmányjogi létkeret, a magyar történelmi
küldetés kiteljesítése, avagy pusztán az anyagi jólét. De arról aligha, hogy
minden – nem is csak feltétlenül emberi - közösség elemi érdeke fennmaradás és
a gyarapodás. Aki ezek ellen lép fel vagy tesz, az nyilvánvalóan nemzetellenes.
Márpedig az SZDSZ és annak utópártjai – ezidőtájt a Mi Hazánkat
leszámítva az ellenzék minden pártja – ezt teszi minden tekintetben.
Kigúnyolták és kigúnyolják a demográfiai programokat, a családtámogatást, sőt,
nyíltan küzdenek a klasszikus családmodell ellen, gyengítették és gyengítik az
ország katonai, szellemi és lelki véderejét, a produktivitás helyett a
parazitizmust promoválják, legújabban az ún „alapjövedelem” gondolatával.
Legárulkodóbb azonban viszonyuk a migráció kérdéséhez. Ugyanazok, akik a
határon kívülre szakadt magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás
alkalmával, azzal riogatva, hogy a beözönlő erdélyiek tönkre teszik a magyar
szociális ellátórendszert, most szélesre tárnák az ország kapuit a nem kis
részben hódító szándékkal érkező, beilleszkedni, dolgozni nem akaró,
törvényeink megsértésére kulturális kódoltságuk által predesztinált, a
mindennapjainkat igen gyorsan élhetetlenné tevő muszlim tömegek előtt.
Csurka István legfőbb bűne az SZDSZ nemzetellenességének
megállapítása volt. Meg merem kockáztatni, azt a kijelentést, hogy Orbán Viktornak
nagyobb bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy 1996-ban a Magyar Hírlap hasábjain
rámutasson erre
az addigi tapasztalatok birtokában, mint az emlékezetes 1989-es beszéd
elmondásához. Hadd idézzük: „Az SZDSZ által diktált
politika elgyengíti Magyarország szellemi és gazdasági erejét, az MSZP pedig e
gazdaságpolitika aktív, s e kultúrpolitika csendes támogatójává vált. A nemzet
és közösségeinek szétverésére törekvő szabad demokrata dominanciájú
kultúrpolitikát abba a sorba illesztem, amelyben már ott található a határokon
túli magyarok érdekeiről való lemondás, a családok helyzetének
ellehetetlenítése, az oktatás dezorganizálása, a tudományos kutatásokra szánt
összegek megkurtítása.
• Ön tehát tendenciára gyanakszik?
Én nem gyanakszom, hanem az eltelt másfél
év meggyőzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki
erejének szándékos gyengítéséről van szó.” Egy évvel később, az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat 150.
évfordulóján Deák Ferencet idézve mondták ki, hogy „a kormány idegenszerű és
nem nemzeti befolyás alatt áll” – utalva értelemszerűen az MSZP – SZDSZ
koalícióra.
Mára ez a tabu lebomlott, elsősorban annak köszönhetően,
hogy a Fideszre nem tudták rásütni az antiszemitizmus bélyegét, pedig
próbálkoztak hitlerezéssel, nácizással (utóbbival még a Jobbik politikusai is éltek,
nevetségességbe fulladva), szélsőségesezéssel. A fősodratú kormánysajtó és a
politikum egyaránt használja a „nemzetellenes” és „magyarellenes” kifejezéseket,
mi több, lassan ezeket az ellenzék is átvette, más kérdés, hogy inadekvát módon
használja.
Tematika szintjén tabu a „cigánybűnözés” kifejezés és a
cigány-kriminalitás problematikája, annak dacára, hogy sokan világosan kifejtették,
hogy nem az egész cigányság bűnöző hajlamát emeli ki ez a kifejezés, hanem
bizonyos tipikus elkövetési módokat. E tabu lebontásának kívánatossága és a
kérdés nyíltsisakos tematizálásának célszerűsége vitatható, minden esetre nem
tartozik ezen eszmefuttatás tárgykörébe.
Végül, de nem utolsósorban tabu a zsidóság közösségkénti
politikai szerepvállalásának kérdésköre, annak milyensége, hatása a magyar
történelem alakulására, különös tekintettel az utóbbi párszáz évre.
Örök mementó Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásának
fogadtatása és az a hihetetlen erejű támadás, mely az akkori talán legnagyobb élő
magyar írót érte a másik oldalról azért, mert az SZDSZ-t a „zsidóság” „parlamenti
dobbantójának” merte nevezni egy egyébként szomorkás, elégikus hangulatú,
vádaskodástól mentes, sőt, kifejezetten empatikus, a zsidó történelemalakulás
vonatkozásában hatalmas beleérző-képességről árulkodó szövegben.
Az SZDSZ etnikai átszínezettségéről ugyebár nem lehet
bárkinek beszélni, ezt a jogot a balliberális oldal, s azon belül leginkább az
érintett etnikum fenntartja magának: amikor Révész Sándor és Neményi László
készítenek interjút Bauer Tamással a Beszélőben, akkor ők nyíltan szólhatnak
arról, hogy többek között azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, mert nem
tartozott a „kemény maghoz”, azaz szülei nem kommunisták és nem zsidók.
Ez a kérdés szoros összefüggésben van szabadkőműves tabu
kialakulásával, hiszen, mint Raffay Ernő vonatkozó kötetei tudományosan és
példás szókimondással alátámasztják, a történelmi Magyarország szétveréséhez
nagyban hozzájáruló szabadkőművesek meghatározó része zsidó származású volt.
Csurka István emlékezetes tanulmányában, melyért országos
hajtóvadászatot indítottak ellene, így fogalmazott „Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki
megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat,
amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók
folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek
elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek,
majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó
alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden
nagy társadalmi változásban.”
Az egyik vonal, mely mentén ez az alakváltó csoport
megragadható, épp a szabadkőművesség.
A szabadkőművesség történelembefolyásoló mivoltát
értelmes ember aligha taghadhatja, a kérdés legfeljebb a behatás mértéke. Épp e
szervezet titkossága teszi azt nehezen bemérhetővé. Horthy Miklós országlásának
kezdetén, 1920. május 18-án frappánsan megindokolt belügyminiszteri rendelettel
betiltották a mozgalmat, az archívumukat államosították és kutathatóvá tették.
A téma igazi csemege lehetett volna a történelemhallgatók és történészek
számára a rendszerváltás után, ezzel együtt komoly kötetek sorát csak Raffay
Ernő tette le a témában. Ebben is tetten érhető a téma tabusításának foka.
Raffay Ernő a levéltári kutatásokon alapuló precízen
adatolt műveit végigolvasva nem marad szemernyi kétség bennünk atekintetben,
hogy a politikabefolyásolás nemcsak céljuk volt, hanem hatékony és maguk
szempontjából eredményes tevékenységük is.
A nemzeti oldalon is viszonylag ritkán tematizált kérdés
a szabadkőművesség, a kormányközeli közírók közül leggyakrabban Fricz Tamás
foglalkozott a témával. Ezért is volt üdítő és reménykeltő jelenség a Magyar
Nemzet hasábjain tavaly kibontakozott vita, mely egyébként kiváló
illusztrációja annak, ahogy a fősodratú tudományosság és a ballib értelmiségi
lobbi a kérdést kezeli.
E vita azért is tanulságos, mert fehéren-feketén igazolja,
hogy még akkor is eltagadni igyekeznek a magukat a tudományosság felkent
papjainak vélő vagy beállító balliberális figurák és a kegyüket kereső áljobboldaliak
a szabadkőművesség szerepét, amiben az minden kétséget kizáróan tetten érhető
és dokumentálható.
Az egyik terelő eszköz a szabadkőműveseknek bármiféle történelemalakító
szerepet tulajdonító teória összeesküvés-elméletként való megbélyegzése.
Hasonló ez a „nácizás” már említett technikájához. Dehumanizálással
megteremtjük előbb a gonosz fantomképét, majd miután ekként bélyegzünk meg egy
személyt vagy csoportot, vele szemben minden eszköz megengedhető, hiszen az
embertelen gonoszság elpusztítandó. Itt szelídebb egy fokkal a célszeméllyel
való elbánás metodológiája, „csupán” a tudományos szféra érdekhálójából és a „felvilágosult”
szalonokból tiltandó ki az illető.
Az „összeesküvéselmélet” vádja olyan szellemi bunkó,
amivel le lehet csapni azokra, akik nem elégednek meg a felszín kapargatásával
és a tényleges mozgatórugókat, tényleges összefüggéseket, valódi mögötteseket keresik.
Miközben, ha komolyan vesszük a feladatot és definíciót
akarunk adni az összeesküvésnek, akkor így nevezhető meg minden olyan politikai
célú, többszereplős, összehangolt, egy adott közösség jövőjének befolyásolását
célzó terv, melynek megfogalmazása és kivitelezése nem a nyilvánosság előtt
zajlik.
Akad-e olyan naiv ember, aki befolyásolásmentesen, őszintén
hiszi, hogy a világ s az egyes nemzetek sorsalakulását nem informális
egyezségek uralják s hogy a politikát a parlamentben, kormányüléseken, tehát a „nézők”,
a választók számára is többé-kevésbé látható társadalmi színpadon zajló események
befolyásolják elsősorban?
Amikor egy politika-vezérelt még nem leleplezett titkosszolgálati
akciót – mint például a 2001. szeptember 11-i önmerényletet – nevén nevez
valaki, rögtön összeesküvéselmélet-bogozónak kiáltják ki, mint tették azt
Francesco Cossiga-val
volt olasz elnökkel, vagy Andreas von Bülow-al, német szociáldemokrata
politikussal és titkosszolgálati szakértővel, aki a vonatkozó szaktárca élén is
állt évekig.
Egyáltalán nem kizárt, hogy egyes eszement összeesküvéselméleteket épp azok
gyártanak le, akik minden összeesküvéselméletet diszkreditálni szeretnének
saját hatalmi törekvéseik és üzelmeik leplezése érdekében.
Fricz Tamás
jól látja, hogy a politikatudomány, ha nem akar a lényeg mellett elbeszélni és
a tényleges politikaalakító folyamatokat akarja leírni, a színfalak mögé kell
tekintsen: „a XXI. században a politikatudomány – és tágabban a
társadalomtudomány – óriási kihívás elé került, amely paradigmaváltással is
együtt járhat. Ez jutott elsődlegesen eszembe Ungváry Krisztián és
Szakács Árpád vitája kapcsán, amelyben Szakács Árpád igazsága
megkérdőjelezhetetlen.
Gondolatom
lényege: a formális, látható, „hivatalos” intézmények és politikai szereplők
vizsgálata felől el kell mozdulni az informális, kevéssé látható és kevéssé
ellenőrizhető hálózatok, szerveződések és kapcsolatrendszerek feltárása felé.
És ebbe szervesen beletartoznak a szabadkőműves-hálózatok is.”
A globális főhatalom, a helyi politikai segéderők, a
páholyok egyaránt érdekeltek abban, hogy erről a problémakörről ne essen szó.
Ezért kell bagatellizálni a szabadkőművesség hatását még ott is, ahol
bizonyítható a történelemformáló szerepük. A tudományos fősodor a
rendszerváltás után is úgy mondja fel a leckét a szabadkőművesség
mellékességéről, mint korábban, részben ugyanazok a figurák a marxista
dialektikáról.
„A szabadkőművesség egy megmosolyogtató dolog,
ráadásul nincs semmiféle értékelhető szerepe a magyar történelemben. Akik ezt
kétségbe vonják, azok nem történészek, hanem tudatlan képzelődők, önálló
gondolkodásra képtelen erkölcstelen lények, nacionalisták és antiszemiták,
összeesküvés-elméletekben hívő szerencsétlenek.”
– foglalja össze a másik oldal álláspontját találóan Tóth Gy. László „A
szabadkőműves-páholyok valós szerepéről és jelentőségéről” című
eszmefuttatásában.
Mindemellett a történelmi tények meghamisítása,
félremagyarázása is beletartozik a szabadkőművesség szerepét tagadó/elleplező
figurák eszköztárába. Ványai Márton nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a
világháború elvesztéséhez „a szabadkőműveseknek semmi köze sem volt.” Miközben
itt a kérdés inkább az, hogy mely síkon hatottak és miként, de hogy hatottak,
az ismét csak igazolt tény. Ványai szerint „a Károlyi-kormányzat ballépései
nem sokat osztottak-szoroztak: a „nem akarok többé katonát látni” kifejezéstől
elhíresült Linder Béla például nem több, mint nyolc napig volt hadügyminiszter.”
Arról viszont nem szól, hogy e nyolc nap alatt mi történt, és hogy e nyolc
nap sorsdöntő volt. A szabadkőművesek ország-szétprédáló, tevékenységét
sommásan „árnyékbokszolásnak” nevezi.
Ehhez képest, köztudott, hogy a padovai fegyverszünet
idején csapataink az ellenség földjén állomásoztak, leszerelésük helyett a
határok védelmét kellett volna megszabni, mint elsőrendű feladatot. Ez nem
utólagos bölcsködés, voltak, akik már akkor látták azt, ami minden
realitásérzékkel megáldott magyar embernek evidencia kellett volna legyen,
legeklatánsabb példa Gömbös Gyula akkori vezérkari századosnak, későbbi
miniszterelnöknek Wekerle Sándorhoz címzett emlékirata.
Végül érdemes azt a kérdést is körbejárni, hogy mi célt
szolgál a szabadkőműves témakör tabusítása?
Egyrészt védi azokat, akik ma is a színfalak mögött a
globális pénzhatalmi elittel egyeztetve a magyar nemzet létérdekeinek ellenében
politizálnak a szabadkőműves páholyok intézményes keretében.
Védi a marxista-liberális szellemi kontinuum tagjainak
klikkérdekeit, a tudományosnak beállított szférát uraló hálózat hegemóniáját,
amint azt Szakács Árpád találóan fogalmazta.
Másrészt védi a magyarság érdekei ellenében
megfogalmazott baloldali történelmi narratíva uralmát, amit Bán János a
következőképpen foglalt össze: a XX. század „minden tragédiájáért, minden
történelmi traumáért alapvetően a magyar nemzeti szellem, a magyar uralkodó
körök „bűnös” politikája a hibás, sőt, a magyar nacionalizmus szinte minden
rossz fertőmocsara.” A szerző arra is rámutat, miként vették át
ezt a múltértelmezést a rendszerváltás után a liberális megmondóemberek, akik „sajátos
pragmatizmusról tanúbizonyságot téve elárulták antikommunista gyökereiket, és
ahogy mindig tették, „élcsapatként” a lomha, értékelhető szellemi
teljesítményre többnyire képtelen magyar baloldal ideológiai gyarmatosítása
révén átvették az irányító szerepet.”
És itt elértünk a tabusítás motivációs bázisának újabb
fontos alkotóeleméhez. Ha kiderül, hogy a trianoni tragédia nagymértékben a
szabadkőműves aknamunkának köszönhető, akkor megdől a narratívájuk, a magyar nacionalizmus
hibáztatása, ami szoros összefüggésben van a magyar nemzeti büszkeség és
öntudat tönkretételét célzó „bűnös nép” mítoszának megdőlésével. Hogy mennyire
érzékenyen érinti a tudat-átprogramozó baloldali klikket a magyar történelmi
önképnek a valóság jegyében történő korrigálása, azt világosan mutatja az a
hisztéria, amivel „A német megszállás áldozatainak emlékművét” fogadták.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a
globalista-balliberális kultúr-lobbi által létrehozott és védeni igyekezett
taburendszer egyik számukra kiemelten fontos eleme a szabadkőművesség
tevékenysége, és a magyar történelemben játszott szerepe. A tabusértőket
igyekeznek tudománytalannak beállítani, komolyan vehetőségüket kikezdeni. A
témakör tabumentesítése, a szabadkőműves üzelmek minél szélesebb körű
feltárása, primér nemzetpolitikai érdek és létparancs.
Borbély Zsolt Attila
15. „Mély az árok közöttünk” – Pintér
Dezső interjúja Orbán Viktorral, Magyar Hírlap, 1996. február 3.