Az átlátszó Neptun

Az erdélyi magyar politikatörténet ős-bűne a Neptun-ügy, amiről az elmúlt több mint negyed évszázadban rengeteg szó esett. 

Mi is történt akkor?

Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa (Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselő) a Szövetség legitim szerveinek (Ügyvezető Elnökség, SZKT) felhatalmazása nélkül vett részt az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes román hatalommal folytatott tárgyalássorozaton, melynek célja a román kisebbségpolitika nyugati népszerűsítése és legitimálása volt Románia Európa Tanácsi felvétele előtt.

A tárgyalók fittyet hányva az RMDSZ autonómia-programjára, alkalmat adtak a mélyen magyarellenes román kormányzatnak arra, hogy kisebbségbarát színben tündököljön. Magyarán az országra nehezedő bizonyítási kényszert nemhogy növelték volna, de kifejezetten csökkentették.

Később, 1996-tól az egész RMDSZ-politika átállt erre a logikára: kiszolgálni a román hatalmat, támogatni azt külpolitikai síkon, anélkül, hogy cserébe létünket alapjaiban érintő közjogi jogosítványokat, magyarán autonómiát kapjunk.

A Neptun-üggyel foglalkozott az „Átlátszó” nevű honlap erdélyi permitációja is fél évtizeddel ezelőtt, akkor írtam az alábbi szöveget.

A blogra most került fel.

Sajnos mit sem vesztett aktualitásából, az RMDSZ politikai vonalvezetése nem sokat változott, autonómia-ügyben éppenséggel semmit.

Az átlátszó Neptun

Az „átlátszó.hu” erdélyi permutációjának szerkesztői a honlap első publikáció-sorozatának témájául olyan kérdést választottak, melynek aktualitása nem évül el mindaddig, míg az erdélyi politikát keresztbe metszi a román hatalomhoz való viszony mentén húzódó alapvető törésvonal, míg lesznek olyan képviselői közösségünknek, akik többet szeretnének a román hatalom által cenzúrázott és koreografált látszatképviseletnél, míg a zsoldos-logika nem uralja el teljesen a politikai térképet.

Más szóval, míg elég magyar él Erdélyben, ahhoz, hogy kitermeljen magából egy olyan csapatot, mely tagjai számára nem az egyéni érvényesülés a cél, hanem a közösség képviselete.

A Neptun-ügyről sok mindent leírtak már az elmúlt huszonkét esztendőben, két mondatot azért szánjunk a politikatörténeti vonatkozásnak. Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet, a PER (Proiject On Ethnic Relations) moderálása mellett, s adott alkalmat a román félnek arra, hogy minden érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen.  Mindez 1993 júniusában történt, nem sokkal az ország Európa Tanácsi felvétele előtt, amikor nem csökkenteni kellett volna a Romániára nehezedő bizonyítási kényszert, hanem növelni azt.

A most nyilvánosságra került anyag s az „Átlátszó” nyolc részben lehozott rezüméje (a 9. bejegyzés a dokumentumgyűjteményt tartalmazza) nem rajzolja át alapvetően az eddig ismert képet. Talán új megvilágításba helyezi a jóhiszeműség kérdését, de e problematika nemzetpolitikai szempontból soha nem volt alapvetően releváns.

Egyik oldalról a kártétel, mely az erdélyi magyar ügyet a Neptun-gate révén érte, független a részvevők jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ráadásul három évvel később teljességgel irrelevánssá vált e kérés, hiszen 1996. november 28.-án az egész szervezetet állították neptuni pályára, fittyet hányva hivatalos programnak, autonómiának, nemzeti önkormányzatnak.

Másrészt a neptuni hármak addig és az után is az önálló, magyar érdekű autonomista politika és e politikát követők kérlelhetetlen ellenfeleiként nyilatkoztak meg. Politikai pályájuk megítélésének szempontjából mellékes az, hogy mennyire voltak tisztában azzal, hogy a neptuni tárgyalássorozat a román kirakatpolitika érdekeit szolgálja, hiszen ezt a kirakatpolitikát szolgálták azelőtt is, és azután is.

Az „Átlátszó” sorozata előtérbe állítja a szervezőket is. Az Egyesült Államok külpolitikai szemléletének a boszniai háború kapcsán lezajlott paradigmaváltásról nem sokkal a Neptun ügyet követően Borbély Imre írt politikai tanulmányt, kiemelve, hogy míg korábban az emberi és kisebbségi jogok képezték az amerikai megközelítés lényegét és ezt az értékegyüttestakár destabilizáció veszélyének vállalásával is képviselte az amerikai külügy (legalábbis retorikai szinten), addig a boszniai háború hatására a stabilitás került előtérbe, akár az emberi és kisebbségi jogok sérülésének árán is. A feltárt anyag mindezt szépen aláhúzza.

„Adunk 1-2 millió dollárt, három bombának az árát, és akkor talán elkerülhetjük a háborút” - foglalja össze az amerikai logikát az egyik interjúalany. Más kérdés, hogy mennyire volt reális veszélye a fegyveres konfliktusnak Erdélyben.

Tokay György neptuni fogadkozását, miszerint „Erdély nem Jugoszlávia és nem is lesz Jugoszlávia” nem tartottuk anno szerencsésnek, hiszen az lett volna a szerencsés befejezése a mondatnak, hogy „amennyiben biztosítják az erdélyi magyarság háromszintű közösségi autonómiáját”, de ez a befejezés elmaradt.

Viszont, ha tárgyilagosan elemezzük a kérdést, akkor azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás után véres összecsapások akkor voltak, amikor ebben a román hatalom érdekeltnek vélte magát és megszervezte azokat (bányászjárások, vásárhelyi pogrom).

A magyar fél mindig is kerülte mind a kérdés fegyveres megoldását, mind az azzal való fenyegetést, aminek számos oka van, legfőbb közülük a számunkra kedvezőtlen erő-asszimetria. Kiderült az anyagból, hogy LarryWatts, a PER elemzője, aki a nyilatkozók szerint akár több titkosszolgálatnak is ágense lehetett, a román álláspont felé hajlott mindvégig és felháborítónak tartotta, hogy az RMDSZ Csapó Józsefet is beválasztotta az atlantai delegációba.

Miközben mit lehetett Csapó doktor szemére vetni?

Csak annyit, hogy következetes híve az autonómiának. Innen is látni, hogy a PER, miként egyébként több anyagból is kiderül, nem a kisebbségi kérdés megoldására törekedett, hanem tüneti kezelésre, „stabilitásra”.

Ami ugyebár élesen ütközött és ütközik a magyar érdekkel.

Nem meglepő, de új információ, hogy a kollektív jogok mentén való érvelésről maguk a magyar delegációtagok mondtak le 1993 tavaszán a Gerzensee-i találkozón, holott ekkor már érvényben volt az autonómiaprogram.

A mandátum kérdésére vonatkozóan Allan Kassof, a PER vezetője azt állítja, hogy az RMDSZ delegálta a magyar részvevőket, beleértve a neptuni hármakat, a „mi fiainkat”. Domokos Géza elnökségének idején akár elnöki mandátummal is bírhattak a tárgyalók, sőt, egyik tárgyaláson maga az elnök is részt vett, de az is biztos, hogy Domokos nem tartotta fontosnak informálni az autonomista többségű Országos elnökséget (erről az elnökség tagjai közös nyilatkozatban tájékoztattáka közvéleményt a Neptun-bombafelrobbanása után, cáfolva a hármak védekezését arról, hogy ők beszámoltak az RMDSZ vezetőségének).

Szintén új információ, hogy részvevők anyagi juttatásban is részesültek, amiből kiemelkedik 2400 dollár értékű számítógép, aminek Frunda György volt a kedvezményezettje. Az Átlátszó szerkesztője szerint ez akkor megfelelt két évi nettó átlagfizetésnek. Nem kívánom cáfolni a számítást, a lényeg az, hogy aprócska protokoll-ajándéknál jóval nagyobb gesztus volt ez, mely a korrumpálás szándékát is felvetheti s nem kell nagy rosszindulat ahhoz, hogy a harminc ezüstpénz csörgését asszociáljuk az ajándék-számítógép duruzsolásához.

Egy dologban csak egyetérthetünk Allan Kassof-fal: „Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezen felül egy olyan protokollum-rendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”

Helyben vagyunk.

A PER folyamatnak és a neptuni tárgyalásnak a következményét magam is ebben látom megragadhatónak. A kormányzati szerepvállalásban és mindabban, amivel ez a tragikus lépéssel együtt járt.

A román euroatlanti csatlakozás ingyenes támogatásában, az önálló külpolitika feladásában, a belső választás,a nemzeti kataszter összeállításának elmaradásában, az autonómia-statútumok kérdésének ad acta tételében, a társadalomszervezés elakadásában, azönkormányzatkénti működés fokozatos pártelvűsítésében.

A PER munkatársai elégedettek lehetnek, sikerült semlegesíteni az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatot, betagolva azt a román hatalmi gépezetbe, az erdélyi magyarság vészes fogyásapedig megkíméli mind a magyar, mind a román, mind pedig az amerikai szereplőket a távlati megoldásokon való gondolkodás kényelmetlenségétől.

Erdélyi Napló, leadva 2015. február 16.

Neptun mint politikai irányzék

Az alábbi szövegre anyaggyűjtés közben akadtam rá. 15 évvel ezelőtt született és az erdélyi magyar politika legbotrányosabb nemzetárulásáról, a neptuni tárgyalásról szól, arról, hogy egy olyan politikai kalandorakció, melyet annak idején még az RMDSZ két kongresszus közötti legfelső testülete, az SZKT is határozott hangon ítélt el, meggyőző többséggel, miként vált politikai paradigmává, vagy ha úgy tetszik modellé, amit az egykori elkövetők tíz évvel később büszkén vállaltak.

Mivel az RMDSZ politikájának alapállása 1996 óta mit sem változott - ekkor épült át a szervezet politikája a Neptun-logikára - úgy véltem, helye van e szövegnek itt a blogon.


(A képen a neptuni trió. Jókedvűek. Nem csoda, 1996-ban máig ható érvénnyel győztek koncepcionális síkon. Az RMDSZ az általuk megkezdett úton halad azóta is.)

A nyelv – akárcsak a bor – élő "anyag". Az idő teltével más-más arcát mutatja, másképp reagál, ha sötét pincébe zárjuk, másképp a kánikulában s másként a jeges télben. Mást mond az embernek társadalmi hovatartozásától, műveltségétől s világnézetétől függően. A nyelv burjánzik, fejleszti magát, sokszor észrevétlenül alakul át kifejezéseiben és struktúráiban egyaránt. Konzervatív beállítottságú emberek nem rajonganak a nyelv kétes értékű, sokszor a szlengből eredő "gazdagodásáért". Ezzel együtt megállapíthatjuk, hogy a népnyelv leleménye, mely olykor a politikai eseményeket, helységeket, személyeket többlettartalommal ruházza fel, nemcsak rombol, hanem épít is a nyelv egészén.

Magyarországon egy ritka nevű jogásznő, Tocsik Márta neve máig terjedően egyet jelent a politika erkölcsbe és jogba ütköző önfinanszírozásával, az állami vagyon pártkasszákba való átfolyatásával, a politikai eredetű gazdasági korrupcióval. Ugyanígy Erdélyben Neptun egyet jelent a hatalmi motivációjú politikai korrupcióval, a román hatalomnak való behódolással, az egyéni érdeknek a közösségi értékek elé helyezésével. A különbség legfeljebb az, hogy Magyarországon Tocsik Márta egykori pártolói azon igyekeznek, hogy dicstelen szereplésük merüljön minél gyorsabban a múlt homályába, és óvakodnak attól, hogy példaszerű politikának kiáltsák ki a "tocsikolást".

Nem így az RMDSZ berkeiben. Az utolsó SZKT-ülésen Tokay György büszkén mutatott rá, hogy az a politikai magatartás, amiért őt kis híján megfosztották frakcióvezetői tisztségétől, ma az RMDSZ egészének politikai irányvonalát határozza meg. Ritka pillanat ez, mely történelminek is nevezhető: a közösség érdekeinek kiárusítása, egy kedvező külpolitikai konstelláció esélyeinek szétprédálása, a nyíltan magyarellenes hatalommal való paktálás mint követendő példa s a Szövetség egészének politikai irányzéka. Igaz, volt már arra példa, hogy valaki büszkén vállalta neptuni identitását. Frunda György, aki már 1993-ban arról álmodozott a Brassói Lapok hasábjain, hogy milyen jó lenne, ha kormányra kerülne az RMDSZ, elnökjelölti kampányát arra használta fel 1996-ban, hogy megpróbálja bebizonyítani, hogy az 1995-ös atlantai tanácskozás legitimálta Neptunt. (Akkor – miként arról az Erdélyi Napló 1996 októberében hírt adott – Markó Bélában volt még annyi tartás, hogy rámutasson: a nyílt színen, az RMDSZ minden irányzatának részvételével zajlott atlantai tanácskozás nem legitimálta, hanem korrigálta Neptunt. Hogy a szövetségi elnök később élére állt a neptuni csapatnak s hogy oroszlánrészt vállalt az RMDSZ neptuni pályára állításában, az más kérdés.)

Tokaynak akár hálásak is lehetünk azért, hogy tiszta vizet öntött a pohárba. Talán pár évvel ezelőtt néhányan azok közül, akik 1993-ban még megszavazták a neptuni kalandorokat elítélő SZKT-nyilatkozatot, már csak elvi következetességből is kissé visszahőköltek volna. Ilyen hatást ma már nem remélhetünk. Az április eleji SZKT világosan érzékeltette: semmiféle változás nem várható az RMDSZ politikájában, marad a porhintés, a félretájékoztatás, a szavak átértelmezése. Az önfeladásból így lesz reálpolitika, az elvi következetességből álomkergetés, a részleges tisztújításból belső választás és Neptunból pozitív példa. 

Borbély Zsolt Attila

Megjelent az Erdélyi Napló 2003/15. számában.

A lármafák szükségessége

A lármafákról

Az erdélyi magyar érdekképviselet történetében egy markáns, sorsmeghatározó mozzanatot jelentett a Neptun-fürdőn megrendezett 1993. júniusi tárgyalás a magyarellenes utódkommunista hatalom valamint az RMDSZ képviselői között.

Románia Európa Tanácsi felvétel előtt állt, ekkor éppenséggel nem arra lett volna szükség, hogy a magyar képviselők alkalmat adjanak arra, hogy a román hatalom a nemzetközi sajtóban magyarbarát színben tetszelegjen.

Mégis ezt történt.

A tárgyalókat elítélte ugyan egy határozott hangú nyilatkozatban a Szövetségi Képviselők Tanácsa, ennek ellenére 1996-ban az egész szervezet politikáját a Neptun logikára mentén építették át.

Innen kezdve az RMDSZ fő funkciója az volt román szemszögből, hogy statiszta legyen Fülig Jimmy módjára az ország Nyugatra néző kirakatában. Bizonyára sokan emlékeznek Rejtő Jenő figurájára, aki élő transzparensként dolgozott, az volt a feladata, hogy egy étterem kirakatában üljön, időnként szélesen mosolyogjon és a gyomrára mutasson, jelezve, hogy jól van lakva.

A Nyugat vette az üzenetet, 1999-ben már az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a szájából hallhattuk vissza a hazug szólamot, amit addig csak Ion Iliescu és követői zsolozsmáztak, tételesen, hogy Romániában modellértékűen megoldották a kisebbségi kérdést. E nyilatkozat közvetlen eredménye volt az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának.

A kormányzati szerepvállalás logikája pedig, mint említettem Neptunra vezethető vissza. A neptuni tárgyalók, midőn Tőkés László jól adatolt politikai esszében leplezte le őket, „Lármafák égetése” címmel válaszoltak, elítélve a „lármafás” politizálást.

Jómagam a Székely Nemzeti Tanács által szervezett s Székelyföld határainak kivilágítását célzó akció tiszteletére írtam 2015. október 5-én egy szöveget az Erdélyi Napló számára lármafa-témában, mely sajnos ma, másfél év múltán is aktuális.

(A bikfalvi máglya meggyújtása előtt Sántha Imre barátom meghívására alkalmam volt beszédet mondani. Saját fotók, bár ezt értelemszerűen nem én készítettem.)

A lármafák szükségessége

Mottó:

„Nagy magyar télben picike tüzek,

Soh'se volt olyan máglya,

Mintha most ez a sok-sok titkos láng

Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)

Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő. 22 esztendő, amit közösségi szinten a többségi elnyomás, jogfosztás, hatalmi visszaélések, justizmordok sorozata jellemzett akkor is és most is. 

„Neptun lerágott csont” - szeretik mondani azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is, legyenek azok politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak magyar részről, amikor az ország Európa Tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt, ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállást kihasználták volna az RMDSZ tárgyalói, Frunda György, Borbély László illetve Tokay György és sorsunk rendezetlenségére, jogfosztottságunkra hívták volna fel a figyelmet. A tárgyalás alkalmat adott arra, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát a közvéleményt nagy mértékben meghatározó sajtorgánumokban alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit a Neptun szellemében az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően szép lassan egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.

Akkor Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás milyen nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával, aminek kivívására az érintettek kevesebb, mint egy évvel korábban esküt tettek a Szent Mihály templomban. Akkor a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László „Lármafák égetése” címszó alatt válaszolt, s mint a cím is sugallja, amellett kardoskodtak, hogy nincs szükség a lármafa-égetésre. 

(Zakariás Zoltán az EMNP alelnöke Bikfalván)

 (A Bikfalván egybegyűlt közönség)

 (Lobog a máglya.)

Pedig mennyire szükség lett volna rá!

Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára. Saját intézmények teremtésére, az elnyomó román hatalomtól való minél nagyobb függetlenedésre, ahelyett, hogy céljainkat a Domokos-Markó-Kelemen politikai kontinuitás mentén a vélt román tűrőképességhez igazítsuk. Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként a nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek, figyelmen kívül hagyva, hogy ez egy teljesen mellékes kérdés, másrészt nem is releváns a székelyföldi párhuzam vonatkozásában. Mellékes, mivel az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet, s hogy az elnyert szabadsággal miként sáfárkodik az adott közösség, az másodlagos. Ugyanakkor okunk van hinni, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan nemhogy nem menekülnének az emberek, hanem épp ellenkezőleg, hazatérne azok jó része, aki többek között a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távozott.

A lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek az évszázadok során. Ma is veszélyben vagyunk, ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve ezúttal a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója egységbe kellene kovácsolja a teljes magyar közéletet hasonlóan a Székelyek Nagy Meneteléséhez.

De az RMDSZ mással van elfoglalva. Markó Béla verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult határkerítés ellen, melyben az Európát végveszélybe sodró inváziót valami elképesztő, agybénító, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozza párhuzamba, Kelemen Hunor is „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra, máris követelőzik és esze ágában sincs idomulni a befogadó országok normáihoz, nem kevesen pedig nyíltan kimondják, hogy Európa iszlamizálása a céljuk. S történik mindez a Soros-félék intézményes segítségével, lásd pénzemberhez köthető, nagy port kavart „útikalauzt” mely ellátja a „migránsokat” mindenféle hasznos tanáccsal a ”jogaiktól” az útvonalakig. Ők pedig özönlenek, s már erőszakolnak, rabolnak, sőt gyilkolnak is. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de az a jelek szerint nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több hitsorsosuk érkezzenek még addig, míg az Unió határozottan fel nem lép az ügyben. Mert a helyzet egyébként már most tarthatatlan s egyre határozottabb jelei vannak annak, hogy ezt lassan a politikai elit is kénytelen tudomásul venni, lásd például az Európai Bizottság és a török kormány közös akciótervét a menekültáradat megfékezésére. 

Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek, nem a székely szabadságvágy kinyilvánítása. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy a MPP szépen behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatták az RMDSZ-t, választásról választásra, most már arról beszél maga Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, hogy együttműködnek majd az önkormányzati választáson s helyeket biztosítanak saját listáikon az MPP-nek a parlamenti választáson is. Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” De csodálkoznánk, ha ezúttal nem nyúlna a magát szövetségnek nevező párt a román veszéllyel való riogatás eszközéhez, mint még a kovásznai polgármesterválasztás idején is, ahol matematikai esélye is alig volt a román jelöltnek, s csak az urnáktól való masszív magyar távolmaradás vagy tömeges átszavazás segíthette volna győzelemre a többségi versenyzőt.

Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy bíztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik polarizálták a közösséget ahelyett, hogy integrálják azt. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van végre a magyar erők egyesítésének.

Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van még hátra, míg az Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak hetek. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!     

Borbély Zsolt Attila