A politikai nyilvánosság fokozatos tágulásával a honoráciorpártok elitizmusától a tömegpártok, majd a catch-all pártok korszakán át a mai, jobb híján poszt-modernnek nevezhető politikai szerveződések időszakáig egyre növekedett a média és általában a közéleti kommunikáció jövőformáló szerepe, s így a problémák kibeszélhetőségének, elbeszélhetőségének jelentősége is.
Ehhez képest azt láthatjuk, hogy a „tabutalanítás”, a kibeszélhető kérdések számának növekedése helyett épp ennek fordítottja zajlik.
A józan emberi gondolkodást egyre inkább sokkoló új kifejezéseket kell megtanulnunk a „politikai korrektségnek” hívott köz-idiotizmus jegyében, a „safe space”-től a „társadalmi nemeken” át a „cancel culture”-ig, s aki nem hajlandó elfogadni a George Orwell klasszikus regényében oly átélhetően leírt „újbeszélt”, azt a nyugati világban egyre durvább szankciók érik az egzisztenciális ellehetetlenítéstől, a gyermekek állami erőszak útján való intézményesített elrablásán át a börtönig.
Kétségünk ne legyen, gigantikus, emberi ésszel nehezen felmérhető világerők dolgoznak azon, hogy a politikai és társadalmi normalitás közép- és kelet-európai szigetét is bevegyék, az ellenség itt van a falakon belül, a józanságot, nemzeti kultúráinkat, európai lét- és gondolkodásmódunkat egyszerre védő csapatok erejét módszeresen morzsolják fel részint jól látható, beazonosítható, részint viszont kevéssé érzékelhető, végül nem kis részben szinte érzékelhetetlen eszközrendszerrel.
Ezek külön-külön is hatékonyak, de egyszerre alkalmazva őket, taktikusan hol egyikre, hol másikra helyezve a hangsúlyt, képesek átírni a közhangulatot, megszerezni maguknak a társadalomnak mindig a győztessel tartó „mitlaufer” részét. Ahogy Bogár László professzor fogalmaz, a globalizmus erői képesek „legyártani” a nekik megfelelő „társadalmi valóságot” és az ennek megfelelő társadalmi hangulatot.
A globalista média formális intézményeinek propagandája direkt, leplezetlen és lényegében köztudott, de hatása ezzel együtt nem elenyésző. A hatékony propaganda első számú szabálya a széles tömegeket elérő ismétlés, a sulykolás. Erre pedig kiválóan alkalmas a fősodratú balliberális politikai újságírók zsoldoshadseregének tevékenysége.
Ennek a direkt propagandának része a megvásárolt vagy ideológiailag meggyőzött médiamunkások bevetése mellett a jószándékúak öncenzúrára kényszerítése. Az alkalmazott körmönfont mechanizmusok életszerű és meggyőző leírását adta a globális főhatalom érdekével ütköző több kötetet publikáló, majd „szívrohamban elhalálozott” Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók (Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke Németország médiáját?)” című könyve.[1] A németországi irányítási mechanizmusok leírása mutatis mutandis érvényes lényegében az egész nyugatinak nevezett világra.
De érdemes megemlíteni a nemrégiben kiszivárgott beszélgetést is[2], mely a CNN pártosságát és gátlástalanságát leplezte le, anélkül, hogy ezzel érdemi változás történt volna az e csatorna által elért és befolyásolt társadalmak politikai polaritásában.
A meggyőzendő alany számára kevésbé érzékelhető propagandaként a „független” „influenszerek” tevékenysége. Holott a globalista háttérerők azokat sztárolják, vagy csak egyszerűen engedik érvényesülni, akik a számukra megfelelő politikai üzeneteket rejtik mondanivalójukba, a kellemetlen igazságokat kimondókat akadályozzák vagy egyszerűen letiltják.
Végül a legkevésbé beazonosítható a tudatmosásnak kitettek számára a közösségi média cenzúra-rendszerének működtetése. Még ha elméletileg tudnak is sokan a Facebook, Twitter, Instagram, Youtube stb. elérési manipulációiról és nyílt cenzúrájáról, a hírfolyamban szembe jövő információ-özön „vektora” társadalmi közhangulatnak tűnik számukra. Ráadásul a politikai véleménnyel bíró átlagos felhasználó egy-két tiltás után a legtöbb esetben beáll a sorba és mielőtt megoszt egy politikailag releváns tartalmat, előbb elgondolkodik, hogy megér-e ez neki egy újabb tiltást. A játékszabályok pedig ismeretlenek, azt tudni lehet nagyjából, hogy mely témákért, mely kifejezésekért, mely politikusok vagy akár rock-együttesek népszerűsítésért jár egyértelműen tiltás (e sorok íróját nem egyszerűen tiltották, hanem törölték a Facebookról egy fotó miatt, mely a Romantikus Erőszak nevű zenekar koncerten készült), de hogy mikor melyik cenzor mit kifogásol pillanatnyi hangulata által befolyásolva, az teljességgel kiszámíthatatlan, így az öncenzúra beépül majdnem minden felhasználó reflexeibe. Mindemellett, aki csak nemzetben gondolkodó emberként néhány évet eltöltött ezeken a fórumokon, fel tud sorolni olyan eseteket, amikor őt vagy ismerősét érdemi ürügy nélkül tiltották, míg a másik oldalhoz tartozókat, sok esetben a gyilkosságra buzdító tényleges gyűlöletbeszédért sem szankcionálják.
Mindezek birtokában a globális világhatalom nagyobb tabusítási potenciállal rendelkezik, mint bármelyik korábbi.
A magyarországi helyi erők 2010 után ideiglenesen visszaszorultak, mivel a kormányfői pozícióba egy olyan államférfi került, aki felvette a harcot a nemzetállamokat, nemzeti közösségeket és a keresztény erkölcsre alapozott értékrendet, gondolkodásmódot eltüntetni igyekvő „pénzhatalmi világelittel” és igyekezett mindig elmenni a kimondhatóság határáig, alkalmanként hozzá is járulva e határok kinnebb tolásához.
Most viszont azt láthatjuk, hogy a globalista erőknek a magyar társadalmat behálózó álcivil segédcsapatai, valamint a tömbösödött ellenzéki komprádor-kommandó történelmi korunk globalista, nemzetellenes gazdasági, médiabeli és politikai hátszelével, és a masszívan befolyásolt közösségi média segítségével lassan a maguk oldalára fordítják a közhangulatot.
Ezek a magukat balra soroló, a szabadkőművességgel összefonódó erők a XX. század elejétől vannak jelen hatékony, alkalmanként a politikát közvetlenül is befolyásoló tényezőkként a magyar közéletben.
A második világháború után nemcsak a tabukijelölés lehetőségét szerezték meg maguknak, hanem a hermeneutikai hatalmat is, vagyis azt a gyakorlatban érvényesülő képességet, hogy a fogalmak értelmezési keretét meghatározzák. Le is gyártottak a maguk érdeke szerint egy saját történelemértelmezést, saját filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, etikát és értéktant, amivel jelentősen eltorzították nemzedékek társadalmi orientációs képességét, érték- és eszmevilágát.
A hermeneutikai hatalom szemantikai dominanciával párosul: nemcsak az értelmezéstant uralják, hanem a jelentéstant is. Mindez hatalmas előnyt jelent nekik máig a nyelvpolitikai küzdelmekben. Hogy a legjellemzőbb példát említsem: felépítik a nacionalista, szélsőséges, rasszista, xenofób, fasiszta, náci rémképet, majd felszínes azonosság alapján rásütik a bélyeget arra, aki keresztezi számításaikat. Így lesz a nemzetféltésből nácizmus, az önazonosságvédelemből kirekesztés, a szuverén nemzetállamok létkeretének megőrzési igyekezetéből fasizmus.
E politikai érdekkör, mely a rendszerváltás után a proletár internacionalizmust libertariánus kozmopolitizmusra cserélte, lényegileg nem változott. Idegen zsoldban dolgozott addig is, pusztán „gazdát” váltott. A szovjet akaratképző központnak való megfelelési igyekezetet felcserélte a pénzhatalmi világelit, a globalista háttérhatalom szolgálatával. (Egyre több információ kerül napvilágra arról, hogy nem kevesen már a kommunista időszakban is közvetlenül e „pusztító világerő” szolgálatában álltak, az ország eladósítása is dokumentálhatóan az ő számlájukra írandó.)
Ez a politikai érdekkör a rendszerváltás utáni, elvileg szabad magyar közéletben sikerrel kialakított ki tabukat, melyek egy része lebomlófélben van.
Politikai célkitűzések tekintetében tabunak számított a rendszerváltás után a revízió kérdése, valamint az államadósság átütemezése. Az első kérdés tabusítását a jobboldal jelentős része is elfogadta, nagyon kevesen mernek erről a problémáról nyíltan beszélni. Üdítő kivétel Raffay Ernő, aki a témába vágó könyvei, esszéi és interjúi mellett előadások százait tartotta nemcsak a revízió jogosságáról, hanem a rendszerváltás után kihagyott, vissza nem térő történelmi lehetőségekről is. Minden jel arra mutat, hogy ez a kérdés a migránsválság 2015-ös akuttá válása és az egész keresztény fehér kultúra halálos fenyegetettsége miatt középtávon lekerül a napirendről. Az államadósság átütemezésének kérdése felett is eljárt az idő, de tény, hogy aki ezt felvetette a kilencvenes években, azt szakmailag úgy tették tönkre, mint ma Nyugat-Európában azt, aki le meri írni néhány természettudományos evidenciát, mint például, hogy két biológiai nem létezik, férfi és nő, hogy szülni csak a nő képes, vagy hogy egyáltalában vannak biológiai különbségek a nemek között.
Tabut próbáltak faragni a nemzetellenesség, illetve az országon belül a magyarellenesség kérdéséből. Az erdélyi konzervatív sajtóban is a cenzúra áldozata lett az a mondatom, melyben egy cigány ember által birtokolt s minden bizonnyal időnként használatba vetett „halál a magyarokra” feliratú baseballütőt említettem, mint a magyarellenesség eklatáns, nyilvánosságra jutott példáját. A magyarokat előszeretettel rágalmazzák azzal, hogy primitív, idegengyűlölő, kirekesztő nép, az viszont, hogy létezik Magyarországon tetten érhető magyargyűlölet, tabunak számít, akár etnikai másságukat felvállaló, akár magukat magyarnak mondó szereplőkről van szó.
Elméleti síkon is megpróbálták megalapozni azt az abszurdumot, hogy Magyarországon nem lehet valaki nemzetellenes, de arra is kísérletet tettek, hogy a nemzeti érdek meghatározhatóságát és létét tagadják. Holott a napnál is világosabb, hogy léteznek olyan alapvető kollektív érdekek, melyek tagadhatatlanok.
Lehet vitatkozni arról, hogy mi a nemzet érdeke. Minél több kiművelt fő, minél több alkotó egzisztencia, a társadalmi mobilitást és gazdasági fejlődést lehetővé tevő alkotmányjogi létkeret, a magyar történelmi küldetés kiteljesítése, avagy pusztán az anyagi jólét. De arról aligha, hogy minden – nem is csak feltétlenül emberi - közösség elemi érdeke fennmaradás és a gyarapodás. Aki ezek ellen lép fel vagy tesz, az nyilvánvalóan nemzetellenes.
Márpedig az SZDSZ és annak utópártjai – ezidőtájt a Mi Hazánkat leszámítva az ellenzék minden pártja – ezt teszi minden tekintetben. Kigúnyolták és kigúnyolják a demográfiai programokat, a családtámogatást, sőt, nyíltan küzdenek a klasszikus családmodell ellen, gyengítették és gyengítik az ország katonai, szellemi és lelki véderejét, a produktivitás helyett a parazitizmust promoválják, legújabban az ún „alapjövedelem” gondolatával. Legárulkodóbb azonban viszonyuk a migráció kérdéséhez. Ugyanazok, akik a határon kívülre szakadt magyarok ellen uszítottak a 2004-es népszavazás alkalmával, azzal riogatva, hogy a beözönlő erdélyiek tönkre teszik a magyar szociális ellátórendszert, most szélesre tárnák az ország kapuit a nem kis részben hódító szándékkal érkező, beilleszkedni, dolgozni nem akaró, törvényeink megsértésére kulturális kódoltságuk által predesztinált, a mindennapjainkat igen gyorsan élhetetlenné tevő muszlim tömegek előtt.
Csurka István legfőbb bűne az SZDSZ nemzetellenességének megállapítása volt. Meg merem kockáztatni, azt a kijelentést, hogy Orbán Viktornak nagyobb bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy 1996-ban a Magyar Hírlap hasábjain rámutasson erre[3] az addigi tapasztalatok birtokában, mint az emlékezetes 1989-es beszéd elmondásához. Hadd idézzük: „Az SZDSZ által diktált politika elgyengíti Magyarország szellemi és gazdasági erejét, az MSZP pedig e gazdaságpolitika aktív, s e kultúrpolitika csendes támogatójává vált. A nemzet és közösségeinek szétverésére törekvő szabad demokrata dominanciájú kultúrpolitikát abba a sorba illesztem, amelyben már ott található a határokon túli magyarok érdekeiről való lemondás, a családok helyzetének ellehetetlenítése, az oktatás dezorganizálása, a tudományos kutatásokra szánt összegek megkurtítása.
• Ön tehát tendenciára gyanakszik?
Én nem gyanakszom, hanem az eltelt másfél év meggyőzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos gyengítéséről van szó.” Egy évvel később, az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat 150. évfordulóján Deák Ferencet idézve mondták ki, hogy „a kormány idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll” – utalva értelemszerűen az MSZP – SZDSZ koalícióra.
Mára ez a tabu lebomlott, elsősorban annak köszönhetően, hogy a Fideszre nem tudták rásütni az antiszemitizmus bélyegét, pedig próbálkoztak hitlerezéssel, nácizással (utóbbival még a Jobbik politikusai is éltek, nevetségességbe fulladva), szélsőségesezéssel. A fősodratú kormánysajtó és a politikum egyaránt használja a „nemzetellenes” és „magyarellenes” kifejezéseket, mi több, lassan ezeket az ellenzék is átvette, más kérdés, hogy inadekvát módon használja.
Tematika szintjén tabu a „cigánybűnözés” kifejezés és a cigány-kriminalitás problematikája, annak dacára, hogy sokan világosan kifejtették, hogy nem az egész cigányság bűnöző hajlamát emeli ki ez a kifejezés, hanem bizonyos tipikus elkövetési módokat. E tabu lebontásának kívánatossága és a kérdés nyíltsisakos tematizálásának célszerűsége vitatható, minden esetre nem tartozik ezen eszmefuttatás tárgykörébe.
Végül, de nem utolsósorban tabu a zsidóság közösségkénti politikai szerepvállalásának kérdésköre, annak milyensége, hatása a magyar történelem alakulására, különös tekintettel az utóbbi párszáz évre.
Örök mementó Csoóri Sándor „Nappali hold” című írásának fogadtatása és az a hihetetlen erejű támadás, mely az akkori talán legnagyobb élő magyar írót érte a másik oldalról azért, mert az SZDSZ-t a „zsidóság” „parlamenti dobbantójának” merte nevezni egy egyébként szomorkás, elégikus hangulatú, vádaskodástól mentes, sőt, kifejezetten empatikus, a zsidó történelemalakulás vonatkozásában hatalmas beleérző-képességről árulkodó szövegben.
Az SZDSZ etnikai átszínezettségéről ugyebár nem lehet bárkinek beszélni, ezt a jogot a balliberális oldal, s azon belül leginkább az érintett etnikum fenntartja magának: amikor Révész Sándor és Neményi László készítenek interjút Bauer Tamással a Beszélőben, akkor ők nyíltan szólhatnak arról, hogy többek között azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, mert nem tartozott a „kemény maghoz”, azaz szülei nem kommunisták és nem zsidók.[4]
Ez a kérdés szoros összefüggésben van szabadkőműves tabu kialakulásával, hiszen, mint Raffay Ernő vonatkozó kötetei tudományosan és példás szókimondással alátámasztják, a történelmi Magyarország szétveréséhez nagyban hozzájáruló szabadkőművesek meghatározó része zsidó származású volt.
Csurka István emlékezetes tanulmányában, melyért országos hajtóvadászatot indítottak ellene, így fogalmazott „Egyszer majd, egy nyugalmasabb időben talán valaki megírja, hogyan mozog a magyar társadalom testében az az ejtőernyős csapat, amelyik szükség szerint hol Galilei Kör, hol polgári liberális gondolkodók folyóirata, majd Kun Béla és Szamuely Tibor gyilkos terrorlegényeivé lépnek elő, majd moszkvai emigráció lesz belőlük, akik Bécsben és Berlinben székelnek, majd itthon pártolják halálra József Attilát, az a csapat mindig változó alakban, mindig elítéli az előzőt, miközben folytatja, s ezzel ott van minden nagy társadalmi változásban.”[5] Az egyik vonal, mely mentén ez az alakváltó csoport megragadható, épp a szabadkőművesség.
A szabadkőművesség történelembefolyásoló mivoltát értelmes ember aligha taghadhatja, a kérdés legfeljebb a behatás mértéke. Épp e szervezet titkossága teszi azt nehezen bemérhetővé. Horthy Miklós országlásának kezdetén, 1920. május 18-án frappánsan megindokolt belügyminiszteri rendelettel betiltották a mozgalmat, az archívumukat államosították és kutathatóvá tették. A téma igazi csemege lehetett volna a történelemhallgatók és történészek számára a rendszerváltás után, ezzel együtt komoly kötetek sorát csak Raffay Ernő tette le a témában. Ebben is tetten érhető a téma tabusításának foka.
Raffay Ernő a levéltári kutatásokon alapuló precízen adatolt műveit végigolvasva nem marad szemernyi kétség bennünk atekintetben, hogy a politikabefolyásolás nemcsak céljuk volt, hanem hatékony és maguk szempontjából eredményes tevékenységük is.
A nemzeti oldalon is viszonylag ritkán tematizált kérdés a szabadkőművesség, a kormányközeli közírók közül leggyakrabban Fricz Tamás foglalkozott a témával. Ezért is volt üdítő és reménykeltő jelenség a Magyar Nemzet hasábjain tavaly kibontakozott vita, mely egyébként kiváló illusztrációja annak, ahogy a fősodratú tudományosság és a ballib értelmiségi lobbi a kérdést kezeli.
E vita azért is tanulságos, mert fehéren-feketén igazolja, hogy még akkor is eltagadni igyekeznek a magukat a tudományosság felkent papjainak vélő vagy beállító balliberális figurák és a kegyüket kereső áljobboldaliak a szabadkőművesség szerepét, amiben az minden kétséget kizáróan tetten érhető és dokumentálható.
Az egyik terelő eszköz a szabadkőműveseknek bármiféle történelemalakító szerepet tulajdonító teória összeesküvés-elméletként való megbélyegzése. Hasonló ez a „nácizás” már említett technikájához. Dehumanizálással megteremtjük előbb a gonosz fantomképét, majd miután ekként bélyegzünk meg egy személyt vagy csoportot, vele szemben minden eszköz megengedhető, hiszen az embertelen gonoszság elpusztítandó. Itt szelídebb egy fokkal a célszeméllyel való elbánás metodológiája, „csupán” a tudományos szféra érdekhálójából és a „felvilágosult” szalonokból tiltandó ki az illető.
Az „összeesküvéselmélet” vádja olyan szellemi bunkó, amivel le lehet csapni azokra, akik nem elégednek meg a felszín kapargatásával és a tényleges mozgatórugókat, tényleges összefüggéseket, valódi mögötteseket keresik.
Miközben, ha komolyan vesszük a feladatot és definíciót akarunk adni az összeesküvésnek, akkor így nevezhető meg minden olyan politikai célú, többszereplős, összehangolt, egy adott közösség jövőjének befolyásolását célzó terv, melynek megfogalmazása és kivitelezése nem a nyilvánosság előtt zajlik.
Akad-e olyan naiv ember, aki befolyásolásmentesen, őszintén hiszi, hogy a világ s az egyes nemzetek sorsalakulását nem informális egyezségek uralják s hogy a politikát a parlamentben, kormányüléseken, tehát a „nézők”, a választók számára is többé-kevésbé látható társadalmi színpadon zajló események befolyásolják elsősorban?
Amikor egy politika-vezérelt még nem leleplezett titkosszolgálati akciót – mint például a 2001. szeptember 11-i önmerényletet – nevén nevez valaki, rögtön összeesküvéselmélet-bogozónak kiáltják ki, mint tették azt Francesco Cossiga-val[6] volt olasz elnökkel, vagy Andreas von Bülow-al, német szociáldemokrata politikussal és titkosszolgálati szakértővel, aki a vonatkozó szaktárca élén is állt évekig[7]. Egyáltalán nem kizárt, hogy egyes eszement összeesküvéselméleteket épp azok gyártanak le, akik minden összeesküvéselméletet diszkreditálni szeretnének saját hatalmi törekvéseik és üzelmeik leplezése érdekében.
Fricz Tamás jól látja, hogy a politikatudomány, ha nem akar a lényeg mellett elbeszélni és a tényleges politikaalakító folyamatokat akarja leírni, a színfalak mögé kell tekintsen: „a XXI. században a politikatudomány – és tágabban a társadalomtudomány – óriási kihívás elé került, amely paradigmaváltással is együtt járhat. Ez jutott elsődlegesen eszembe Ungváry Krisztián és Szakács Árpád vitája kapcsán, amelyben Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen.
Gondolatom lényege: a formális, látható, „hivatalos” intézmények és politikai szereplők vizsgálata felől el kell mozdulni az informális, kevéssé látható és kevéssé ellenőrizhető hálózatok, szerveződések és kapcsolatrendszerek feltárása felé. És ebbe szervesen beletartoznak a szabadkőműves-hálózatok is.”[8]
A globális főhatalom, a helyi politikai segéderők, a páholyok egyaránt érdekeltek abban, hogy erről a problémakörről ne essen szó. Ezért kell bagatellizálni a szabadkőművesség hatását még ott is, ahol bizonyítható a történelemformáló szerepük. A tudományos fősodor a rendszerváltás után is úgy mondja fel a leckét a szabadkőművesség mellékességéről, mint korábban, részben ugyanazok a figurák a marxista dialektikáról.
„A szabadkőművesség egy megmosolyogtató dolog, ráadásul nincs semmiféle értékelhető szerepe a magyar történelemben. Akik ezt kétségbe vonják, azok nem történészek, hanem tudatlan képzelődők, önálló gondolkodásra képtelen erkölcstelen lények, nacionalisták és antiszemiták, összeesküvés-elméletekben hívő szerencsétlenek.”[9] – foglalja össze a másik oldal álláspontját találóan Tóth Gy. László „A szabadkőműves-páholyok valós szerepéről és jelentőségéről” című eszmefuttatásában.
Mindemellett a történelmi tények meghamisítása, félremagyarázása is beletartozik a szabadkőművesség szerepét tagadó/elleplező figurák eszköztárába. Ványai Márton nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a világháború elvesztéséhez „a szabadkőműveseknek semmi köze sem volt.” Miközben itt a kérdés inkább az, hogy mely síkon hatottak és miként, de hogy hatottak, az ismét csak igazolt tény. Ványai szerint „a Károlyi-kormányzat ballépései nem sokat osztottak-szoroztak: a „nem akarok többé katonát látni” kifejezéstől elhíresült Linder Béla például nem több, mint nyolc napig volt hadügyminiszter.” Arról viszont nem szól, hogy e nyolc nap alatt mi történt, és hogy e nyolc nap sorsdöntő volt. A szabadkőművesek ország-szétprédáló, tevékenységét sommásan „árnyékbokszolásnak” nevezi[10].
Ehhez képest, köztudott, hogy a padovai fegyverszünet idején csapataink az ellenség földjén állomásoztak, leszerelésük helyett a határok védelmét kellett volna megszabni, mint elsőrendű feladatot. Ez nem utólagos bölcsködés, voltak, akik már akkor látták azt, ami minden realitásérzékkel megáldott magyar embernek evidencia kellett volna legyen, legeklatánsabb példa Gömbös Gyula akkori vezérkari századosnak, későbbi miniszterelnöknek Wekerle Sándorhoz címzett emlékirata.
Végül érdemes azt a kérdést is körbejárni, hogy mi célt szolgál a szabadkőműves témakör tabusítása?
Egyrészt védi azokat, akik ma is a színfalak mögött a globális pénzhatalmi elittel egyeztetve a magyar nemzet létérdekeinek ellenében politizálnak a szabadkőműves páholyok intézményes keretében.
Védi a marxista-liberális szellemi kontinuum tagjainak klikkérdekeit, a tudományosnak beállított szférát uraló hálózat hegemóniáját, amint azt Szakács Árpád találóan fogalmazta.
Másrészt védi a magyarság érdekei ellenében megfogalmazott baloldali történelmi narratíva uralmát, amit Bán János a következőképpen foglalt össze: a XX. század „minden tragédiájáért, minden történelmi traumáért alapvetően a magyar nemzeti szellem, a magyar uralkodó körök „bűnös” politikája a hibás, sőt, a magyar nacionalizmus szinte minden rossz fertőmocsara.”[11] A szerző arra is rámutat, miként vették át ezt a múltértelmezést a rendszerváltás után a liberális megmondóemberek, akik „sajátos pragmatizmusról tanúbizonyságot téve elárulták antikommunista gyökereiket, és ahogy mindig tették, „élcsapatként” a lomha, értékelhető szellemi teljesítményre többnyire képtelen magyar baloldal ideológiai gyarmatosítása révén átvették az irányító szerepet.”
És itt elértünk a tabusítás motivációs bázisának újabb fontos alkotóeleméhez. Ha kiderül, hogy a trianoni tragédia nagymértékben a szabadkőműves aknamunkának köszönhető, akkor megdől a narratívájuk, a magyar nacionalizmus hibáztatása, ami szoros összefüggésben van a magyar nemzeti büszkeség és öntudat tönkretételét célzó „bűnös nép” mítoszának megdőlésével. Hogy mennyire érzékenyen érinti a tudat-átprogramozó baloldali klikket a magyar történelmi önképnek a valóság jegyében történő korrigálása, azt világosan mutatja az a hisztéria, amivel „A német megszállás áldozatainak emlékművét” fogadták.
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a globalista-balliberális kultúr-lobbi által létrehozott és védeni igyekezett taburendszer egyik számukra kiemelten fontos eleme a szabadkőművesség tevékenysége, és a magyar történelemben játszott szerepe. A tabusértőket igyekeznek tudománytalannak beállítani, komolyan vehetőségüket kikezdeni. A témakör tabumentesítése, a szabadkőműves üzelmek minél szélesebb körű feltárása, primér nemzetpolitikai érdek és létparancs.
Borbély Zsolt Attila
[1] Lásd: Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók, Patmos records kiadó, 2015.
[2] Lásd például itt: https://www.origo.hu/nagyvilag/20201203-tobb-oranyi-hangfelvetel-bizonyitja-a-cnn-tudatosan-jaratta-le-trump-elnokot.html A kiszivárgott felvételek tartalmáról még a balliberális média is kénytelen volt beszámolni, az Indextől a HVG-ig.
15.[3] „Mély az árok közöttünk” – Pintér Dezső interjúja Orbán Viktorral, Magyar Hírlap, 1996. február 3.
[4] „Egyfelől isteni, másfelől szomorú”, Bauer Tamással Neményi László és Révész Sándor beszélget, Beszélő, 1998/4
[5] https://mandiner.hu/cikk/20120204_csurka_nehany_gondolat_rendszervaltozas_MDF
[6] Cossiga idevágó nézetei, precíz megfogalmazásai még a róla szóló wikipédia-szócikkbe is bekerültek. https://en.wikipedia.org/wiki/Francesco_Cossiga
[7] Andreas von Bülow: A CIA és szeptember 11-e, Ellensúly könyvek, 2004.
[8] https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-igazsag-ero-nelkul-keveset-er-8300766/
[9] https://magyarnemzet.hu/velemeny/indulatok-nelkul-a-szabadkomuves-paholyok-valos-szereperol-es-jelentosegerol-8430291/
[10] https://magyarnemzet.hu/velemeny/damoklesz-kardja-nagy-magyarorszag-folott-8449125/
[11] https://magyarnemzet.hu/velemeny/narrativak-haboruja-8415870/
A szöveg a Konzervatív Akadémia szabadkőművességről szóló 2021. június 16-án és 17-én megrendezett konferencián megtartott előadásomnak a szerkesztett változata.
No comments:
Post a Comment