A Német Megszállás Áldozatainak Emlékműve

Az alábbi szöveget, melynek inkább apropója, mint fő témája a sokat vitatott emlékmű, 2014. április 27.-én adtam le az Erdélyi Naplónak, gondolom 29.-én látott napvilágot a szokott menetrend szerint. Mivel a világot ugyanazok a háttérerők irányítják, mint három és fél évvel előtt, mely erőknek nagyjából  ugyanazok a helyi csatlósaik, mint akkor (na jó, azóta van egy Momentum nevű helyi szövetségesük is, az LMP Schiffer nélkül követhetetlen és kiábrándító, továbbá a Jobbik bevette a balra átot), a szöveg tézisei ma is aktuálisak.

A Német Megszállás Áldozatainak Emlékműve

Nincs olyan politikai rendszer, mely nélkülözhetné az ideológiai legitimációt, mely lemondana arról, hogy saját létét eszmei érvekkel aládúcolja és kívánatosnak ábrázolja azok előtt, akik vevők e szólamokra. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy minden politikai rendszert álságosnak tekintsünk és minden ideológiai konstrukcióval szemben ellenérzést tápláljunk. Még akkor sem, ha a hirdetett szólamok és a valóság között mindig van valamilyen mértékű eltérés. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ez az eltérés milyen mértékű. Ha a például Horthy-korszakot vesszük górcső alá, meglepő egyezést találunk a hirdetett elvek és a követett politika között, de hasonló érzésünk lehet a reformkor dokumentumainak tanulmányozásakor is.

A másik pólust a kommunista rendszer képviseli, mely saját embertelen elveihez sem volt következetes, saját polgárnyomorító jogrendjét sem tisztelte, melynek hivatalos szólamai a legcsekélyebb mértékben sem voltak komolyan vehetőek, még a legalapvetőbbek sem.  Egyetlen példát említve: hol volt a munkásosztály hatalma és társadalomirányító szerepe az 1956-os forradalom leverése után, amikor a szovjet tankok által hatalomra segített puccsisták hadat viseltek a munkástanácsok ellen és sortüzeket vezényeltek a békésen tüntető, zömmel munkásokból álló tömegek ellen?  

Hasonló szakadék tátong a civilizáltnak mondott világban, az európai kultúrkörben hirdetett hivatalos propaganda és a realitás között. Felelős államférfiak sem tudnak mit kezdeni a valósággal, mert az annyira ütközik a globalizmus önlegitimáló, igaznak hirdetett téziseivel.

Márpedig a valóság az, amit John Perkins ír le „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai” című művében. Hadd idézzünk két passzust, mely segít megvilágítani napjaink valóságos dilemmáit: „a gazdasági bérgyilkosok jól fizetett szakemberek, akik dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A Világbank, a USAID (az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége) és más külföldi „segélyszervezetek” pénzét  a világ természeti erőforrásait ellenőrző nemzetközi nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeibe töltik. Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött.” Perkins leírja, hogy amennyiben az amerikai kötődésű multinacionális vállalatok számára kedvező jogi környezet kialakítására törekvő „gazdasági bérgyilkosok” kudarcot vallanak, akkor az általuk „sakáloknak” nevezett „fajta” lép a helyükbe. „Amikor feltűnnek, országok vezetői buknak meg hirtelen vagy halnak meg „balesetekben”. És ha netán a sakálok is kudarcot vallanak, ahogy ez megtörtént Afganisztánban és Irakban, akkor a régi módszerek kerülnek elő. Ahol a sakálok megbuknak, oda fiatal amerikaiakat küldenek ölni és meghalni” A könyvet egyébként John Perkins Jaime Roldósnak, Ecuador elnökének és Omar Torrijosnak, Panama vezetőkének ajánlotta, akik ellen a szerző szerint merényletet követtek el, mert „szembe mertek szállni a nagyvállalatok, kormányok és bankok világuralomra törő vezetőinek köreivel.”

A gazdasági bérgyilkosok, sakálok és katonai akciók mellett más síkon is kíméletlen küzdelem zajlik. A globalizátorok a média egyencsatolásával, a filmiparral, az egyes országok kultúrpolitikájára való ráhatással preformálni igyekeznek a lelkeket, a hivatalos liberális szólamok szerint „önálló és döntőképes individuumok” tudatát igyekeznek manipulálni, megkísérlik elvágni az embereket saját szerves kulturális gyökérzetüktől, hagyományaiktól, ösztönös igazságérzetüktől, a „jó” és a „rossz” morális megalapozottságú értékpárosa helyére a „győztes/vesztes” amorális értékpárosát illesztik, s ennek a hadműveletnek a keretében háborút folytatnak a helyi társadalmak, a nemzetek ellen azzal a céllal, hogy a lehető legengedelmesebb embermasszát alakítsák ki, mely a lehető legnagyobb mértékben alkalmas a bérrabszolga-szerepre.

Érdekes, hogy Magyarországon a globalizátorok, az Új Birodalom képviselői azokban találtak a leghűségesebb követőkre, akiknek elsőként kellett volna ellenük fellépni: a szocialistákban és a szabaddemokratákban. Hiszen a szocialisták a munkásosztály kizsákmányolása ellen kellene küzdjenek, márpedig amit a multinacionális vállalatok művelnek világszerte, az a legbrutálisabb kizsákmányolása a munkaerőnek. A szabad demokraták és általában a liberálisok gondolkodásának központjában az önálló gondolkodásra, érdek-mérlegelésre és racionális döntésre képes egyes egyén áll. A gondolkodó egyén akkor is a globalizmus célkeresztjében áll, ha történetesen kivetkőztették hagyományrendszeréből, és ideáltipikusan megközelíti a liberális doktrína absztrakt egyénfogalmát. Ne gondolkozz, termelj, fogyassz és hallgass! Ez a globalizátorok üzenete az egyes ember felé.

E nemzetellenes koalíció hihetetlen szívóssággal, következetességgel és belső indulattal lép fel a nemzeti érdekek érvényesítése, a nemzeti öntudat regenerálása, a magyarság történelmi önképének valóságelvű rekonstrukciója ellen. Legyen szó a Benes dekrétumokról, a magyar állampolgárság kiterjesztéséről, Wass Albert vagy Tormay Cecile életművének tananyagba vételéről, Horthy Miklós emlékének ápolásáról, a magyar Alaptörvény Preambulumáról vagy most legutóbb a Német Megszállás Áldozatainak Emlékművéről.

A kormány a választások előtt leállította a német megszállás emlékművének munkálatait, amikor nem várt ellenállásba ütközött. Kár lett volna ezért feleslegesen százalékokat veszteni, amikor neki állt a zászló. Miután az emlékmű felállításának munkálatai az április 6.-i választások után folytatódtak, a balliberális ideológiai kommandó támadásba lendült.

Kordonbontás, nácizás, tüntetés.

Jellemző toleranciájukra és méltányosságukra, hogy ha valaki, akár a sajátjaik közül nem volt hajlandó együtt uszulni velük, mint tette azt Schiffer András, aki – nagyon helyesen -túlméretezett hisztériának nevezte a tiltakozást, akkor azt előbb a műsorvezető, a „sztárriporter” Kálmán Olga igyekezett helyre tenni kihallgató-tiszti modorban, majd önmagukat mértékadó intellektuelleknek képzelő személyiségek gyalázták a útszéli hangnemben.

Kálmán László nyelvész beígérte az LMP elnökének, hogy leköpi (sic!), ha találkoznak és szégyenletes disznóságnak nevezte az LMP hozzáállását a Német Megszállási Emlékműhöz. Kálmán C. György, „ostoba fasznak” nevezte Schiffert, Sándor Zsuzsa ex-bíró, bírósági szóvivő (!) „görénynek”, „aljas kis tetűnek”, „sunyi kis mocsoknak” titulálta, s persze nem maradhatott ki e tábor leggyakrabban használt kedvenc jelzője: a ”náci”. Ezt speciel, Szabó Zoltán gyurcsányista politikus mondta Schifferre, akinek felmenőit a német megszállás után deportálták, s aki e jelzőre soha egyetlen megnyilatkozásával sem szolgált rá.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a gátja-szakadt balliberális gyűlölködőknek a német megszállás minden áldozata előtt tisztelgő, a nácizmust evidensen elítélő emlékmű is „náci”, a kormány is „náci”, a házelnök is „náci”, s „náci” mindenki, aki nem hajlandó teljes mértékben azonosulni az ő világlátásukkal és történelemszemléletükkel. Ahogy Korniss Mihály mondta Bayer Zsoltnak: vagy egyetértesz velünk vagy holnaptól náci vagy.

Reméljük, hogy a kormány nem fog meghátrálni annak dacára, hogy a tiltakozások tovább tartanak, hogy még a globális háttérhatalom első számú nyílt színi megjelenítőjének, az Egyesült Államoknak a nagykövetsége is hallatta hangját az ügyben, átvéve a gyűlölködő álliberálisok szlogenjeit, s hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége tiltakozásul bojkottálja a Holocaust emlékévet. (Egyébként a bojkott sikertelen volt, a pályázók nagy része lehívta az elnyert támogatási összegeket.)

A szobor felállítása egyébként eleve kompromisszum, olyan, mint az Alaptörvény, melynek Preambuluma hivatkozott ugyan a Szent Korona tanra és a történelmi jogfolytonosságra, de nem állította vissza a történelmi alkotmányt és az alkotmányos monarchiát, hanem formailag megmaradt a magyarságra jellemzően pusztulást és romlást hozó köztársaság államformájánál.

A Szabadság teret szerencsésebb lett volna a Kossuth térhez hasonlóan korábbi formájára hozni az Ereklyés Országzászlóval és az Urmánczy Nándor-kezdeményezte Magyar Feltámadás szoborcsoport újrafelállításával.

De ha már ez nem lehetséges és ha vélhetően az orosz-magyar kapcsolatok roncsolásának elkerülése érdekében ott kell maradjon a Szovjet Megszállás Emlékműve a téren (melynek felirata botrányos módon felszabadításról beszél) akkor fontos, hogy a téren ott álljon a Német Megszállás Áldozatainak Emlékműve is, hogy jelezze, mikor is vesztette el Magyarország a szuverenitását.

Borbély Zsolt Attila